Bír 15, 1 • Sámson felgyújtja a filiszteusok földjének termését.
Sámson házassága ún. sadika-házasság lehetett, amelyben az asszony az apa házánál marad. Ezért Sámson részéről magától értetődőnek látszik, hogy haragja elmúltával visszamegy apósa házához. Ő tudja, amit a filiszteusok még nem tudnak, hogy neki nincs oka félelemre a filiszteusok között sem. A békülést a magával vitt kecskegödölyével akarja egyengetni. Sámsont azonban apósa nem engedi „bemenni” a feleségéhez, sőt tudtára adja, hogy le kell mondania az asszonyról, mert az már más férfi, a lakodalmas vőfély felesége lett. Az apósa félelmében felajánlja az asszony húgát. Sámson azonban nem fogadja el az ajánlatot, mert érzi, hogy méltánytalanság történt vele. Nemcsak anyagi kár érte, hiszen tetemes összeget kellett fizetnie feleségéért, hanem gúnyt űztek belőle azzal, hogy a vőfélyhez adták feleségül. Hiszen éppen a „vőlegény barátjának” lett volna a kötelessége, hogy a menyasszonyra vigyázzon és a vőlegényhez vezesse. Sámson nagy haragra gerjedt, és úgy gondolta, hogy most már méltán áll bosszút a filiszteusokon.Kegyetlen tréfát eszel ki. A farkukkal összekötözött rókák közé égő tűzcsóvákat köt és az állatokat a filiszteusok gabonatábláiba, szőlőibe és olajligeteibe engedi. Mivel éppen aratás ideje van (május–június hónap Palesztinában), a kár igen nagy, különösen a gabonában. Az ellenség terménye megsemmisítésének ezt a módját, mint harci eszközt alkalmazták a mameluk szultánok a 14. században. Mivel a farkuknál összekötözött állatok két ellenkező irányba igyekeztek, útirányukat nem lehetett kiszámítani, szinte lehetetlen volt elfogni őket és védekezni a tűzvész ellen.A filiszteusok a kor szokása szerint – a kollektív felelősségrevonás értelmében – a tettes családján álltak bosszút, akkor is, ha azok nem voltak közvetlen okai a történteknek. Megégetik Sámson apósát és feleségét, akik végső fokon a szerencsétlenség okozói voltak, amiért csúfot űztek Sámsonból. A filiszteusoknak ez a tette újabb bosszút vált ki Sámson részéről. Sámson apósa és jog szerinti felesége elpusztításáért „válluktól a tomporukig elverte” a gyilkosokat, ez a kifejezés azt is jelentheti, hogy agyonverte őket. Ezek után Sámson egy nehezen hozzáférhető barlangban, az etámi sziklahasadékban lakott, hogy megmeneküljön a filiszteusok dühétől. Etám, júdeai város, Bethlehemtől délre, kissé távolabb volt a filiszteus határvidéktől, mint Sámson szülőfaluja.

Bír 15, 9 • Sámson hőstette Lehiben.
A filiszteusok Sámson kiszolgáltatását kérik, az izraelitáktól. A filiszteus uralom fölényét mutatja, hogy az izraeliták ellentmondás nélkül készek engedni a filiszteusok kívánságának. Háromezer izraelita férfi indul el Sámson elfogására. Sámson ellenkezés nélkül megadja magát, azonban egy feltétellel, ha honfitársai nem ölik meg, csak megkötözik. Amikor annak a helynek a közelbe értek, ahol a filiszteusok várták Sámson kiadatását, és diadalordítással fogadták a Sámsont hozó izraelitákat, Sámsont „megszállta az Úr Lelke” és a kötelékek úgy pattantak le róla, mint ahogyan a lenrost a tűzben szétmállik. Egy ki nem száradt, azaz friss szamárállkapoccsal, amelyet Sámson éppen kéznél talált, ezer filiszteust ölt meg. Sámson győzelmét versben foglalja össze (16 v.). Sámson nem csak hatalmas erejű, hanem művész-lélekkel megáldott ember is volt. A helyet, ahol ezt a győzelmet aratta „Rámat-Lehinek” (állkapocs-magaslat) nevezte el.A rettenetes harc után Sámsonon halálos szomjúság vett erőt. Víz azonban nem volt a környéken. Isten ekkor azzal mutatta meg szabadító hatalmát, hogy forrást fakasztott szolgájának. Sámson ezt a forrást „Én-Hakkóré”-nak (kiáltó-forrás) nevezte, mert az Úrhoz kiáltott és meghallgatta.

Bír 15, 20 • Sámson húsz esztendeig Izráel bírája.
Ez a megjegyzés még a tizenhatodik részben is visszatér (31 v.). A Sámsonról szóló történetekben nem olvasunk arról, hogy bírói tevékenységet folytatott volna. Azonban nem lehetetlen, sőt természetesnek látszik, hogy Sámsontól, aki tetteiből és szavaiból ítélve, nemcsak erős, hanem eszes ember is volt, peres ügyekben sokan tanácsot kértek Izráelben. De a „bíró” szó másik értelmében (azaz: „szabadító”) is lehet őt bírónak nevezni, mert tettei Izráel elnyomóinak, a filiszteusoknak az elrettentésére szolgáltak.


Biolka

Bír 14, 1 • Sámson házassága és ellentéte a filiszteusokkal.
Amilyen különös és váratlan fordulatokkal teljes a Sámson élete, olyan a házassága is. Timnában, szülőfaluja közelében, megszeretett egy filiszteus nőt. A kor szokása szerint szüleit kéri, hogy bonyolítsák le a szokásos házassági szerződést, azaz vegyék feleségül neki a filiszteus nőt. A szülők először felháborodva tiltakoznak ellene. Érthetetlen előttük, hogy valaki, aki az Úrnak názirja, hogyan vehet a „körülmetéletlen”, bálványimádó filiszteusok közül feleséget. Izráel közelében lakó népek, mind sémi népek voltak, akik körében szokás volt a körülmetélés. Egyedül a filiszteusok voltak körülmetéletlenek, ui. az égei tengeri népek nem gyakorolták ezt a keleti szokást. Szülei azonban nem tudták, hogy Sámsonnak ez a szándéka „az Úrtól” van, ui. házassága révén kerül majd kapcsolatba és egyben ellenséges viszonyba népe nyomorgatóival.3–9 v. Sámson hatalmas ereje akkor mutatkozik meg először, amikor szüleivel Timnába megy leendő feleségéhez. Azt olvassuk, hogy amint egy oroszlánkölyökkel találkozott, „megszállta az Úr Lelke”, és kettészakította a vadállatot. Hazafelé menet Timnából a kettéhasított oroszlán tetemében egy méhrajt talált és mézet. Ez ad neki alkalmat arra a találós kérdésre, amellyel a lakodalma alkalmával zavarba fogja ejteni a filiszteus násznépet.10–20 v. Sámson lakodalma a keleti mennyegzők szokásos keretei közt folyt le. Hét napig tartott, amelyen a szertartások vezetését a vőfély, „a vőlegény barátja” végezte. A mennyegzői táncok mellett sok tréfás vers és találós kérdés is elhangzott. Sámson ennek kapcsán tett fel egy találós kérdést, amely az oroszlán tetemében talált méz láttán fogamzott meg benne: „Étel jött ki az evőből, édes jött ki az erősből”. Sámson a megfejtésnek feltételeket szabott. Azt ígérte, hogy ha megfejtik, a jelenlevő harminc férfinak egy-egy ruhát ad. De ha nem tudják megfejteni, akkor a násznép köteles neki harminc öltöző ruhát adni. A filiszteus násznép, mivel képtelen volt Sámson találós kérdését megfejteni, feleségét kényszerítette rá, hogy tudakolja meg Sámsontól a találós kérdés megfejtését, ui. a harminc öltöny ruha anyagi romlásba döntötte volna a részvevőket. Sámson ugyan felesége unszolására elárulja a kérdés értelmét, de bosszúból harminc filiszteus férfit öl meg, és fosztja meg őket ruháiktól, hogy megfizethesse tartozását. Haragjában otthagyta feleségét és visszament apja házához. De nem is lett volna neki tanácsos az askelóni eset után a filiszteusok közt maradnia. Sámson apósa viszont férjhez adta Sámson feleségét a vőfélyhez, a „vőlegény barátjához”. Az após a történtek után méltán remélte, hogy nem lesz többé dolga Sámsonnal, ráadásul kettős hasznot húzhat a lánya kétszeri férjhezadásával. Ez az ügy újra okot szolgáltat Sámsonnak a bosszúra.


Biolka

Bír 13, 1 • Isten Izráelt a filiszteusok kezébe adja.
Isten büntetése az engedetlenné vált Izráelen most a filiszteus elnyomásban jelentkezik. A filiszteusok a Kr. e.-i 12. században telepedtek meg Palesztína partjain, a termékeny tengerparti síkságon. A filiszteusok az égei-tengeri népek csoportjába tartoznak. Ámós és Jeremiás könyve szerint Kréta szigete volt őshazájuk (Ám 9:7; Jer 47:4). Telepeik öt erődített város körül (Asdód, Askelón, Ekron, Gát, Gáza) helyezkednek el. Maga Palesztína is a filiszteusoktól kapta a nevét. A filiszteusok Izráel legszívósabb ellenfeleinek bizonyultak a történelem folyamán. A kanaániták mellett Izráel ősi ellenségeinek számítottak, mert igényt tartottak az ígéret földjére. Századok telnek el, míg végre sikerül Izráelnek a teljes fölényét biztosítani a filiszteusok fellett.

Bír 13, 2 • Sámson születését az Úr angyala jelenti.
Sámson személyének jelentőségéhez tartozik annak a ténynek a hangsúlyozása, hogy születését Isten előre jelenti. Csak egészen kevesen voltak olyanok az üdvözítés története folyamán, akiknek az élete ilyen módon kezdődött. Izsák, Sámson, Sámuel, Keresztelő János és Jézus születését előzték meg angyali jelenések.Sámson szülei Dán nemzetségéből származtak. Feltűnő, hogy a 2 v. nem Dán törzséről, hanem „nemzetségéről” beszél. Mivel Dánnak a nemzetségtáblázatok bizonysága szerint csak egy fia volt, ezért a törzs és a nemzetség egybe esett, így mindkét elnevezés geneológiailag jogosult (vö. Gen 46:23; Num 26:42 vö. Bír 18:1.11). Sámson szülei Dán törzsének eredeti törzsi birtokán laktak Közép-Palesztinában. Ezt mutatják a Sámson történetében található összes földrajzi nevek, de az az egyszerű tény is, hogy csak ezen a területen lehettek állandó érintkezésben a filiszteusokkal. A Bír 18-ban leírt esemény még vagy nem következett be, vagy nem érintette Sámson rokonságát. Sámson apjának a neve Manóah, anyjának nevét nem ismerjük. Így nem tudjuk Sára, Anna, Erzsébet és Mária neve mellé sorolni, de hite és hitének bátorsága példaként maradt fenn.Sámson születésének története azzal kezdődik, hogy az Úr angyala mezei munka közben megszólította Mánóah feleségét. Az asszony eddig meddő volt, de most az angyal fiú születését jövendőli neki. Ezt a jövendőlést azzal egészíti ki, hogy a „gyermek születésétől fogva Isten názirja lesz” (vö. 5.7 v.). Az asszony utasítást kap arra nézve, hogy milyen életmódot folytasson terhessége alatt. Mánóah miután megtudta, hogy az Úr angyalához hasonló jelenségtől kaptak jövendőlést, könyörgött az Úrhoz, hogy újra küldje el követét, mert szeretnék megtanulni, hogy miképpen kell nevelni nagyra hivatott fiukat. Az Úr angyala ekkor újra megjelent a mezőn dolgozó asszonynak, ez elfutott férjéért, most már ketten mennek a jelenés helyére és kérnek tanácsot születendő fiuk nevelésére nézve. A különös vendég válasza azonban újra csak az anya terhesség ideje alatt kötelező életmódjára vonatkozik. Azzal, hogy a gyermek az Úr názirja lesz (5 v.), az Úr angyala már válaszolt a kérdésre. Most azt a rendelkezését erősíti meg, hogy az édesanyának is vállalnia kell a fia megszületéséig a názir életmódot (13–14 v.). Ez a rendkívül gondos előkészület a születendő gyermek rendkívüli isteni megbízatására utal és rendkívüli megbízatását van hivatva előkészíteni. A názir, az Úr felszenteltje (az nzr gyök jelentése: tartózkodni, magát megtartóztatni, önmegtartóztatással magát megszentelni, odaszentelni) nem ihat bort és részegítő italt, sem tisztátalant nem ehet, nem nyírhatja le haját és halottat sem érinthet (vö. Num 6:1–8). A nazirátus törvénye két formában volt ismerős Izráelben, volt egy ideiglenes nazirátus, amely csak egy bizonyos időre szólt, de Sámson példájából látjuk, hogy volt egy egész életre szóló nazirátus is. A Mt 2:23-ban található angyali mondás Jézus nevéről (nazoraios) valószínűleg szintén arra utal szójátékszerűen, hogy Jézus is anyja méhétől Istennek szentelt nazireus volt, akkor is, ha ez nála nem külső szabályok megtartásában mutatkozott. Sámson esetében csak arról tudósít a Bír, hogy nem nyíratta le haját sohasem (16:17). A le nem nyírt haj a názir fején, Isten teremtői szabadságának jele volt. Az Istennek szentelt ember ábrázatának olyannak kellett lennie, ahogyan Isten teremtői kezéből kikerült. A szeszes ital fogyasztása azért volt tilos, mert az ember által keltett mámor esetleg démoni inspirációt eredményezett. Ez a mesterséges inspiráció a pogány vallások papjainál és a hamis prófétáknál szokásban volt. Isten szent embere viszont csak Isten Lelkének ihletése alatt állhat.Mánóah találkozása az angyallal elibénk idézi a keleti ember vendégszeretetét és emberségét a jövevénnyel szemben. A meghívás és a kecskegödölyéből vagy más fiatal állat húsából készített eledel felkínálása annak a jele, hogy a vendéglátók tudják, rendkívüli vendéggel állanak szemben (vö. Gen 18:7–8; Bír 6:19). A vendég nevének megkérdezése is erre a sejtésükre utal. Különben az udvariasság tiltja, hogy a keleti ember három nap eltelte előtt megkérdezze a vendég nevét. A jövevény a kérdésre így válaszol: „Csodálatos”, azaz nincs neve, csak csodálatos tetteiből lehet megtudni, hogy kicsoda. Többek között ennek a történetnek az értelmezése is hozzájárult ahhoz, hogy Jahve nevét később egyre ritkábban vagy egyáltalán nem ejtették ki. Az ószövetségi kijelentés Istenének nincs emberhez vagy pogány istenekhez hasonló neve. Ő megidézhetetlen és összehasonlíthatatlan Isten (Zsolt 40:6). Mózes is lényegében hasonló feleletet kap, amikor Isten nevét akarja megtudni (Ex 3:14kk.).Amikor a vendég nem fogadja el a felajánlott ünnepi lakomát, Mánóah – szintén a vendég parancsára – az Úrnak áldozatként bemutatja. A közelben levő kőből oltár lett, ahol az áldozat lángjában felszállt „az Úrnak angyala” (20 v.). Ekkor döbbent rá Mánóah és a felesége, hogy az „Úr angyala” volt az, aki két ízben is náluk járt és beszélt velük. Az Úr angyala az Ószövetségben Jahve egyik megjelenési formája, Jahve képviselője vagy maga Jahve (vö. Gen 18:1–33; Bír 6:22–23). Mánóah megdöbbenve állapítja meg, hogy az Istent látták, és ezért meg kell halniok (22 v.). Felesége azonban világosabb hittel, és a hit nagyobb bátorságával értette a jelenést, tudta, hogy az Úr megjelenése nem halált, hanem áldást és életet, egyben nagy feladatot jelent számukra. Az Úr kegyelmesen lehajolt hozzájuk, kijelentette magát nekik, az áldozatban közösségre lépett velük, különleges szolgálattal bízta meg őket. Nevüket kiemelte az ismeretlenség homályából, életüknek és munkájuknak maradandó értelmet adott. Ez Isten kegyelmes kinyilatkoztatásának értelme.

Bír 13, 24 • Sámson születése és első indíttatása.
Sámson anyja fiának „nap-ember” elnevezést adta. Egyes exegeták szerint ez a név és viselője Heraklész görög mondahősre emlékeztet. Ha lehetnek is távoli reminiszcenciák és közös vonások a két hős alakjában, azonban Sámson egész személyisége olyan mélyen be van ágyazva az ószövetségi kijelentés theologiájába és üdvtörténeti gondolkozásába, hogy lényegét illetően nem hasonlítható össze Heraklésszel. A gyermek Sámsonról azt olvashatjuk, hogy „az Úr megáldotta”. Az Ószövetség a Gen 1-től kezdve ezzel a mondással jelzi Isten szeretetének gazdag kiáradását teremtményeire és választott eszközeire. A 25 v.-ben egy igen jellegzetes megjegyzést olvashatunk, amely Sámson életének találó jellemzését is adja: „és kezdte az Úr Lelke nyugtalanítani…” Sámson élete valóban állandó nyugtalan tettrekész állapot volt, amelyben mindig készen állott betölteni Istentől rendelt szabadító küldetését: a filiszteusok megfélemlítését és elrettentését az Istentől kapott hatalma erejével. Sámson kegyetlennek látszó tettei azt érzékeltetik a filiszteus elnyomókkal, hogy hatalmuknak és zsarnokságuknak van határa. Ez a határ Isten szabadító szeretete.


Biolka

Bír 12, 1 • Az Efrajimmal folytatott harc megkeseríti a győzelem örömét.
Efrajim férfiai kivonulnak Jefte ellen, hogy fegyveresen vonják felelősségre azért, hogy őket kihagyta a hadjáratból és így elestek a zsákmánytól és a győzelem dicsőségétől. Jefte szemükre veti, hogy éppen az ellenkezője igaz, mert amikor hívta őket, nem jöttek segíteni. Efrajim azonban továbbra is támadóan lép fel. Jefte a gileádiak élén megütközik velük, és megfutamítja őket. A gileádiak lezárták az átkelő helyeket a Jordánon, és a „Sibbólet” szó segítségével „igazoltatták” az átkelőket. Aki nem tudta kiejteni a szót helyesen, felkoncolták. Az efrajimiak ui. az „s” mássalhangzót nem tudták kiejteni, ezért „Szibbóletet” mondtak. Az elbeszélés hitelességét alátámasztja az a nyelvészeti megfigyelés, hogy Efrajim hegységnek egy részén a legutóbbi időkig a lakosság „s” helyett „sz”-et mond. Az elesett efrajimiak száma mutatja, hogy milyen áldozatokkal jár a testvérharc. Ami Gedeonnak egykor sikerült, a féltékeny testvér-törzs lecsillapítása, ebben Jefte kudarcot vallott. Isten népének életében sokszor megtörtént, hogy amikor Isten megszabadította ellenségeitől és békességet adott neki, testvérharcokban őrölte fel erejét.

Bír 12, 8 • Ibcán, Élón és Abdón bíráskodása.
A három vezető személy Izráel ún. „kis bíráinak” a sorába tartozik. Nevükhöz nem fűződik semmilyen szabadító tett. Abból a tényből azonban, hogy a Bír feljegyzi nevüket és bírói működésük időtartamát, arra következtethetünk, hogy ezeket a személyeket egy meglevő intézményes bírói tiszt betöltésére választották. Isten nemcsak háborús veszély idején gondoskodott szabadítókról, hanem béke idején is adott intézményt és hozzá alkalmas személyeket Izráel belső rendjének fenntartására.A három bíró közül az első Ibcán volt, aki Bethlehemben bíráskodott. Nem jegyzi fel a szerző, hogy a júdeai, vagy a Zebulón területén levő Bethlehemről van szó. Valószínű, hogy a júdeai Bethlehemről, mivel ez az ismertebb, ezért nem fűz külön jelzőt hozzá a szerző. Ibcánról csak annyit tudunk, hogy harminc fia volt. Ez arra vall, hogy gazdag és tekintélyes ember lehetett.Élón, bár Zebulón törzséből származott, Ajjálonban, Efraim területén bíráskodott. Ez a tény valószínűvé teszi azt a feltételezést, hogy a legtekintélyesebb északi törzs, Efrajim területén volt általában a bírák székhelye (vö. 4:5; 10:1).Abdónról, aki már Efrajimból származott, csak annyit jegyez fel a könyv, hogy hatalmas családja volt. A nagy család az ószövetségi gondolkozás szerint áldás volt. A negyven fiú és harminc unoka jele annak, hogy Abdón életét Isten gazdagon megáldotta.


Biolka

Bírák 11: 30. Jefte fogadalma.................................................................................................... Jefte kissé meggondolatlan volt. Az Ige minket is arra tanít, hogy nem szükséges nekünk meggondolatlan fogadkozásokat tenni! Ha isten valóban megígér nekünk valamit, akkor azt vehetjük úgy , hogy már meg is adta!..........De ha mégis fogadsz, akkor teljesítsd!!!!!!!!!!!!!

Bír 9, 22 • Abimelek lerombolja Sikemet és kiírtja polgárait.
A 22. versben azt a különös megjegyzést olvashatjuk, hogy Abimelek három esztendeig uralkodott Izráelen. Úgy látszik, hogy talált magának híveket Izráelben is. Testvérgyilkosságát bizonyára „igazolta”. Gedeon emléke pedig méltatlan fiára is kihatott, Izráel a méltó apa utódját látta benne. Az embereket meg lehet téveszteni, azonban Istent nem. A 23. versben olvasható megjegyzés: „Isten egy gonosz lelket bocsátott Abimelek és Sikem polgárai közé” – azt akarja kifejezni, hogy olyan történelmi időkben, amikor látszólag a gonoszság, a hatalom- és nyereségvágy, gyilkolási ösztön és cinkosság szab törvényt önmagának, a hatalom akkor is Isten kezében van, aki gondoskodik arról, hogy minden elkövetett bűn visszaszálljon a vétkesek fejére. A történelmi igazságszolgáltatás, ha olykor késik is, nem maradhat el. Isten malmai, ha olykor lassan, de biztosan őrölnek.A sikemiek kapzsisága vesztükké lett. Nem volt elég nekik városuk gazdagsága, a szenthelyből és a várost körülvevő termékeny földekből származó jövedelem, útonállásra adták magukat. Ezzel ellentétbe kerültek Abimelekkel, aki Izráel királyaként kénytelen volt fenntartani a közrendet. A sikemiek nem elégedtek meg az ország közbiztonságának súlyos megzavarásával, hanem fellázadtak Abimelek fennhatósága ellen. A lázadás szervezője egy Gaál nevű férfi volt, Atyja nevének, Ebednek említése valószínűleg alacsony származására utal. Gaál családjával együtt Sikemben talált menedéket Abimelek elől, és ott egy őszi ünnep alkalmával a nép Abimelek ellenes hangulatát kihasználva, nyílt lázadást szít a király ellen (22–29 v.). Zebul, Abimelek sikemi helytartója azonban értesíti a királyt a lázadásról, aki meglepetésszerűen megjelenik Sikem alatt és megveri Gaál seregét. Erre a sikemiek elűzik Gaált (30–41 v.), de Abimelek nem elégszik meg ezzel, hanem csellel elfoglalja a várost, lakosait legyilkoltatja és a város helyét sóval behinteti (42–45 v.). Hasonlóan cselekszik Millóval, Sikem fellegvárával és a benne levő Baál szentéllyel (46–49 v.). Egy lerombolt város sóval való behintése azt jelenti, hogy a helynek ezentúl pusztasággá kell válnia. Így teljesedett be Jótám prófétai üzenete. Tűz jött ki a tüskebokorból és megemésztette a cédrust. Gedeon kanaánita ágyasának fia, akit a sikemiek tettek maguk felett királlyá, most elpusztította Sikem ősi és büszke városát. Sikem lerombolásának ténye jelentőségében meghaladja egy város lerombolásának történetét. Sikem ezentúl megszűnt kanaánita városnak létezni, megszűnt benne a kanaánita szentély, a Baál-Berit szentélye. A helyén már Izraelita város épült. Az emberi zűrzavar és Isten gondviselése folytán így szabadult meg Izráel Közép-Palesztina legjelentősebb kanaánita városától, amely Baál szentélyével állandó veszedelmet jelentett számára.

Bír 9, 50 • Abimelek pusztulása.
Abimelek sem elégedett meg Sikem elpusztításával, hanem a Sikemmel szövetséges Tébecet is meg akarta példásan büntetni. (Tébec kb. 15 km távolságra volt Sikemtől.) Abimelek a várost elfoglalta ugyan, de a fellegvárat nem tudta bevenni. Amikor Abimelek a fellegvár közelébe nyomult, hogy Sikemhez hasonlóan felgyújtsa, egy asszony egy malomkő felső részével (10–15 cm × 30–40 cm széles és 5–7 cm vastag ovális alakú kő) bezúzta koponyáját. A király érezve, hogy halálos sebet kapott, kérte fegyverhordozóját, hogy ölje meg, ui. szégyen volt egy harcos férfinak asszony kezétől meghalni. A fegyverhordozó enged ugyan a király kérésének, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Abimelek, aki szégyenletesen ragadta magához a hatalmat, szégyenteljes halált halt.Bár Abimelek története csak epizód, és bár nem számítják Izráel bírái közé, jelentősége pozitív és negatív tulajdonságaival együtt túl utal önmagán és igen fontos a királyság intézményének korabeli theologiai megítélése szempontjából. A király (mäläk) szónak különös csengése volt az izraelita fülben. Izráel királynak nevezte magát Jahvét (Ézs 6:5; Zsolt 93; 95–99). Mivel az ókori keleten a királynak isteni jogai voltak, Izráelben ennek a megvalósítása lehetetlen volt, a királyság intézménye mindig a szövetség theologiájának erős kritikája alatt állott. Izráelben legfeljebb egy olyan királynak lehetett létjogosultsága, akit Isten hívott el, és aki tiszteletben tartja Jahve-király szövetségi törvényeit.


Biolka

Bír 9, 1 • A sikemiek királlyá választják Abimeleket.
Abimelek nem tartozik a bírák közé, Izráel Istentől-rendelt bíráinak sorába. Példája elrettentő torzképe az Istentől rendelt és a néptől önként elfogadott szabadító személyek példájának. A szövegből világosan kitűnik, hogy Abimeleket nem Isten hívta el, hanem maga szerezte királyságát, ráadásul becstelen úton. Sikem kanaánita város polgárai utalnak ki pénzt neki a Baál-Berit templomából, hogy testvéreit bérgyilkosokkal kiírthassa. Abimelek a sikemiek lokálpatriotizmusának hízeleg, és a vérségi kapcsolataikra hivatkozva nyeri meg őket galád tettének. Feltűnő, hogy a kanaánita sikemiek ugyanott tették királlyá Abimeleket, a „sikemi emlékoszlop tölgyfájánál”, ahol egykor Józsué megújította a szövetséget Jahve és Izráel között (Józs 24:26).A 6. v. különbséget tesz Sikem és Milló között, bár a két hely között szoros kapcsolat volt. Milló az elbeszélésből következtetve Sikem fellegvára lehetett, ahol a Baál-Berit temploma állott.

Bír 9, 7 • Jótám meséje.
Abimelek királysága fölött Jótám meséje mondja ki a megsemmisítő prófétai ítéletet. Jótám Gedeon (akit a 9. rész kizárólag Jerubbaal néven említ) legkisebb fia, aki gondviselésszerűen megmenekült a kivégzéstől, amikor bátyjait legyilkolták. Jótám a Garizim hegyéről, amely Sikem fölött áll, beszédet mond Sikem polgáraihoz. A beszéd „Jótám meséje” néven ismert az ószövetségi irodalomtörténetben, és az óhéber elbeszélő művészet egyik legszebb ránkmaradt emléke. Minket első renden theologiai tartalma érdekel. Jótám példázatszerű mesét mond a fák balul sikerült királyválasztásáról, amelyik a sikemiek királyválasztását és annak várható végét példázza. Sem az olajfa, sem a szőlő nem fogadják el az ajánlatot, mert az embereknek hasznot hajtó gyümölcstermés helyett nem kívánnak „hajlongani a fák előtt”. Ez a jellemzés a király ceremoniális pózolásának kigúnyolása, amelyet a szabad izráelita ember teljesen haszontalannak és nevetségesnek tart. Mivel nem akad a hasznos és tiszteletreméltó fák között egy sem, amelyik elvállalná a királyságot, a leghaszontalanabb növényt a tüskebokrot kérik fel a fák a királyi tiszt elvállalására. A tüskebokor királysága azonban veszedelmessé válik, mert száraz bozótja könnyen gyullad, és tüze belekaphat a leghatalmasabb fába, a Libanon cédrusába is, és megemésztheti azt. A tüskebokornak az a kívánsága, hogy a fák árnyékában pihenjenek, gúnyos célzás Abimelek silány kérkedésére. A fenyegetés pedig utalás arra a valóságos veszedelemre, ami Abimelek és Sikem szövetségéből származik a városra, amely Közép-Palesztína legnagyobb és legtekintélyesebb városa volt mindeddig.Jótám alkalmazza meséjét az adott helyzetre. A hangsúly a sikemiek hűtlenségén és bűnén van. Ők azok, akik lehetőséget adtak Abimeleknek testvérei legyilkolására, ők választották királlyá Abimeleket. Ha igaz módon és hűségesen cselekedtek, legyenek boldogok királyukkal, de ha nem, legyenek egymás számára kölcsönösen veszedelemmé és pusztulássá. Jótám szavai prófétai ihletéssel és bátorsággal kimondott szavak. Az elkövetkező események igazolják Jótám prófétai ítéletét.


Biolka

Bír 7, 1 • Gedeon seregét az Úr parancsára háromszázra csökkenti.
A négy törzsből összesereglett hadinép a Jezréel síksága délkeleti részén, a midianiták táborával szemben ütött tábort. Az Úr azonban túl soknak tartotta ezt a sereget az ellenség legyőzéséhez. Ha ezzel a nagy sereggel győz Izráel, az az Istennel szemben gőgös dicsekedéshez vezethet. Ez pedig bűnbe ejtené Isten népét. Isten úgy akarja megszabadítani népét, hogy egyben helyes istentiszteletre is neveli. Gedeon először a Deut 20:8-ban olvasható haditörvény szerint megadja a lehetőséget a hazatérésre azoknak, akik félnek. A megmaradt tízezer ember még mindig sok az Úr szemében. Az Úr parancsa szerint csak azok maradhatnak, akik a vízből, a kutyához hasonlóan, nyelvükkel nyalva isznak. Ilyen módon végül is háromszázra csökken Gedeon serege. A sereg csökkentésénél nem stratégiai, nem is lélektani szempontok, egyedül az Úr akarata döntő. Egyes exegeták úgy vélik, hogy a gondosaknak el kell távozniuk, a mohóbbak és hanyagabbak maradhatnak, hogy ezzel is világos legyen, hogy nem emberi bölcsesség és erények döntik el a csata sorsát. Ezeknek a meggondolásoknak azonban nincs tárgyi alapja. Isten szuverén akaratából csak háromszáz embert választott akarata végrehajtására. A többiek, akik távoznak, kapnak majd feladatot, de csak akkor, ha Isten hatalma által lényegében eldőlt a csata. A távozók átadták élelmüket és kürtjeiket a maradóknak. Tehát a legszükségesebb eledel, háromszáz ember harci kürtökkel, elegendő volt Istennek a csata eldöntéséhez. Ez az előkészület bizonyos értelemben párhuzamba állítható Jerikó bevételével, ahol csak Isten parancsának engedelmes végrehajtására, és kürtökre volt szükség (Józs 6).

Bír 7, 6 • Gedeon az ellenséges katona álmát isteni jeladásként értelmezi.
Ez a szakasz bizonysága annak, hogy a háromszázra csökkent sereg és vezére nem voltak emberileg tekintve magabiztos hősök. Isten bár újra biztosította Gedeont a győzelemről, még egy lehetőséget adott neki a teljes megbizonyosodásra. Gedeon nyilván még mindig félt, mert élt az Úr által nyújtott lehetőséggel (10 v.). Szolgájával a midianiták táborához lopakodott, hogy kikémlelje az ellenséges sereg hangulatát. A midianiták igen komolyan vették Izráel szokatlan felkelését, ez nemcsak az őrség pontos felállításából látszott, hanem abból a nyomasztó álomból, amelyet az egyik ellenséges katona beszélt el társának. Egy hatalmas árpakenyér (a földművelő Izráel jelképe) elsodorta sátrukat Midián táborában (a sátor a beduin midianiták jelképe). Az ellenséges katona álma, és ennek olyan értelmű megfejtése társa részéről, hogy az álom Gedeon győzelmét jelenti, a győzelem végleges bizonyságát adta Gedeonnak. A „lélektani hadviselést” is Isten végezte el.

Bír 7, 15 • Gedeon háromszáz emberével megfutamítja a midianiták táborát.
Gedeon az álom hallatára leborult imádkozni, azaz Istent dicsőíteni. Aztán visszatérve a táborába, azonnal támadást rendelt el. Gedeon és emberei a cserépkorsók összetörésével, a kürtök megfújásával, a korsók alól hirtelen elővett fáklyákkal és a hadikiáltással olyan zavart okoznak az ellenség táborában, hogy az összezavarodva és egymás ellen harcolva megfutamodik. Gedeon és emberei egy helyben állva figyelik az ellenség futását. Nem emberi erő, nem ember hősiessége, hanem az Úr győzött.

Bír 7, 23 • Izráel megsemmisíti a futó ellenséget.
A megzavart midianita sereg a Jordán átkelő helyei felé futott. Ott viszont Manassé, Naftáli, Áser újra fegyverbe szólított harcosai és Manassé nagy testvértörzse, Efrajim állták útját a menekülőknek a Jordán egész felső folyásának hosszában. Az ellenségre nézve legnagyobb csapás volt, hogy két fejedelmét Orébet (Varjú) és Zeébet (Farkas) is elfogták és megölték. A midianita fejedelmek kivégzéséről szóló históriai tudósítás hitelességét bizonyítja az a tény, hogy a kivégzésük helyét róluk nevezték el, és az így elnevezett helyet késői nemzedékek is ismerik. A kivégzett fejedelmek levágott fejét, mint győzelmi trófeát Gedeonhoz viszik a Jordánon túlra, aki már ott folytatja az életben maradt ellenség seregrészek üldözését.


Biolka

Bír 6, 25 • Gedeon a lerombolt Baál-kultuszhelyen Jahvénak állít oltárt.
Az elhívás napját követő éjjel Gedeon megkapja az első határozott parancsot az Úrtól a helyi Baál oltár lerombolására és Asera ligetének kivágására, egyben arra is, hogy építsen az Úrnak oltárt, és az Asera-liget fájával gyújtson tüzet az Úrnak készített áldozathoz. Gedeon, tekintettel a vállalkozás veszélyességére, titokban, éjjel hajtja végre. Reggel a város lakói kiadását és halálát követelik. A vallásgyalázás büntetése halál, a kor szokása szerint. A Gedeon apja, Jóás, azonban – meggyőződve fia igazában – azzal a gúnyos mondással utasítja el fia felelősségre vonását, hogy „ha isten ő (ti. Baál), akkor szálljon perbe magáért”. A Baál elleni harcban jelszóvá lett ez a mondás, amint azt Illésnek a Baál-papok elleni harca is mutatja (1Kir 18:27). Gedeon akkor kapja a Jerubbaál nevet, ami a népi etimológia szerint ezt jelenti: „Szálljon perbe vele Baál” (22 v.). A ríb ige, amelynek jelentése: küzdeni, perelni, először fordult itt elő a Baál nevével kapcsolatban. Az egész történetből arra lehet következtetni, hogy a Jerubbaál név, Gedeonnak a néptől kapott díszítő jelzője, epiteton ornans, és eredetileg ezt jelentette: Baál ellen küzdő. Gedeon Baál elleni első csatája győzelemmel végződött. Ezután következett a küldetés második részének végrehajtása: Izráel megszabadítása a midianiták kezéből.

Bír 6, 33 • Gedeon az Úr lelkétől indíttatva hadba szólítja Izráelt.
A 33. v. különbséget tesz a midianiták és az amálekiták, ill. a kelet fiai között. Amálek és a kelet fiai a midianiták szövetségeseiként szereplő beduin törzsek. Amikor a midianiták a szövetségeseik újra átlépték a Jordánt, tábort ütöttek Jezréel völgyében és elkezdték portyázásaikat. Gedeont az Úr „felruházta lelkével”. Az Ószövetségnek ez az egyik kifejezése a Lélek ajándékozásának körülírására. Ezzel Gedeon megkapta a feladata elvégzéséhez szükséges bölcsességet és erőt. Először hadba szólítja saját nemzetségét, aztán követeket küld törzséhez, Manasséhoz, majd a közvetlenül veszélyeztetett törzsekhez, Áser, Naftáli és Zebulón törzséhez. Ezek megértették, hogy elérkezett a szabadulás napja és követték Gedeont.

Bír 6, 36 • Gedeon újabb jelt kér Istentől.
Gedeon mégegyszer meg akar bizonyosodni felőle, hogy Jahvétól kapta-e a megbízatást. A szérűre tett gyapjúfürttel való próba, a palesztinai éghajlatnak abból a jelenségéből érthető, hogy az esőtlen évszakban is igen bő harmat hull éjszakánként. A kétszer megismételt próba Ábrahámnak az Istennel való alkudozására emlékeztet Sodoma és Gomora elpusztítása előtt. A szentíró Gedeon „jelkívánását” nem marasztalja el. Isten alkalmazkodott elhívott szolgája gondoskodásához, mint az üdvtörténet folyamán annyiszor alkalmazkodott az emberi értelemhez és gondolkodáshoz, hogy tudtul adja akaratát és vígasztalását (vö. Fil 2:5kk.) – megadta neki a kért bizonyosságot, megerősítette hitében és elhívásában.


Biolka

Bír 4, 1 • Jábin és Sisera sanyargatják Izráelt.
A 4. és 5. részek tartalmilag egységet alkotnak. A 4. rész az észak-kanaáni szövetség ellen vívott döntő ütközet prózai leírása. Az 5. részben ugyanennek az eseménynek a költői megörökítése található, az ún. Debórá-ének, amely az Ószövetség egyik legszebb és legrégibb költői gyöngyszeme.Az észak-kanaáni szövetség vezetője Jábin, Hácór királya. Jábinnal a honfoglalás történetében már foglalkozott Józs 11. Józs 11 szerint Jábin elesik és Hácórt is elpusztítja Józsué. A Bír szerzője vagy ötvözi a két eseményt, vagy Hácór elfoglalása is ideiglenes lehetett, és itt egy későbbi, hasonló nevű uralkodóról van szó. Mindenesetre itt Jábin a cselekmény passzív szereplője. A szövetség tényleges vezére Sisera, Jábin fővezére. Ez Haróset Cójim-ban, Jezréel síkságának északnyugati részén lakott. A terület neve a „pogányok Harósetje, mai elnevezése: el charetije. A szöveg a szövetséges városok között említi Taanak és Megiddó városát. Ezek a Jezréel síksága délnyugati részén terültek el. Sisera kilencszáz vasharcikocsival rendelkezett. Ez abban a korban rendkívül korszerű és ütőképes haderőt jelentett, amellyel szemben hadászatilag igen kedvezőtlen helyzetben voltak a lovassággal és hadiszekerekkel nem rendelkező izráeliek. Sisera rémuralmának ideje húsz esztendő. A Bír 4:3 „kemény” sanyargatásáról ad hírt. Sisera és rémuralma elrettentő bizonysága az engedetlenség következményének (vö. 2:3).

Bír 4, 4 • Debórá felhívására Bárák sereget szervez Sisera ellen.
A cselekmény főszereplője Debórá, aki prófétai adottságai révén Izráel bírája volt, és Efrajim vidékén, Ráma és Bétel között „Debórá” pálmája alatt mondott ítéletet peres ügyekben. Debórá törzsi hovatartozandóságáról nem szól az elbeszélés. A bírói székhelyéről arra lehet következtetni, hogy Efrajim törzséből származott, viszont a Debórá-ének alapján (5:15) mégis úgy látszik, hogy Issakár törzséből való. Valószínű, hogy általában a bírák állandó székhelye a vezető északi törzs, Efrajim területén volt (vö. 12:11). A harc Debórá Istentől kapott próféciájának indíttatására kezdődhetett el. Ő hívja Bárákot Naftali törzséből, hogy gyűjtsön hadsereget és a Tábor hegyéről induljon Sisera ellen, mert az Úr kezébe adja a kananeus vezért. Bárák ugyan bátor hős, de határozatlan sorsdöntő kérdések esetében. Az isteni felhatalmazásból eredő határozottságot Debórá kapja. Bárák csak úgy hajlandó vállalni a felelősséget, ha Debórá is vele megy. Debórá kész elmenni, de akkor nem Báráké, a hadvezéré, hanem nőé lesz a győzelem dicsősége. Debórá első sorban magára céloz, de amint a későbbiekben nyilvánvalóvá lesz, szavai Jáélre is érvényesek, aki megöli Siserát. Debórá mondása (9 v.) azonban utal arra is, hogy Isten tud egy gyönge nő által is hatalmasokat legyőzni, hogy emberi erő ne dicsekedjék vele szemben.A prózai tudósítás csak Zebulón és Naftáli törzsét említi a Sisera ellen harcoló izráeli törzsek között. A Debórá-ének ellenben Efrajim, Benjámin és Issakár törzsét is az izráeli harci szövetséghez sorolja (5:14–16). Az izráeli hadsereg gyülekezési helye Kedes volt, amely szenthelynek számít. A támadás pedig a Tábor hegyéről indult el, amely ősi idők óta szintén szent helynek számít. A 11 v. megemlíti a kéni Hébert, aki elvált a délen lakó rokonaitól, és Kedes és Hácór között táborozott, jövevényként a kanaániak között, szövetségesükként. Héber feleségének Jáélnek fontos része lesz a csata eldöntésében.

Bír 4, 12 • Debórá és Bárák legyőzi Siserát.
Az izráeliek hadi készülődésének hírére Sisera azzal válaszol, hogy harcba indítja ellenük egész haderejét. A kanaániak hadereje a Kisón patakjánál áll hadirendbe. Kisón a Jezréelt átszelő keskeny, de állandó vizű patak. A Tábor hegyről ered, átfolyik a síkságon és az Akkói-öbölbe ömlik.Az ütközet előtt Debórá mégegyszer prófétai szóval erősíti az izráeli sereget. Az izráeli sereg harcba indul, de nyomban ezt a megjegyzést olvashatjuk: „Az Úr pedig összezavarta Siserát minden harcikocsijával és egész táborával együtt…” (15 v.). Maga az Úr harcol Izráel seregeivel. A kanaáni harcikocsik rendjének összezavarása párhuzamba állítható az egyiptomi harcikocsik elpusztításával a Vörös-tengeren való átkelés alkalmából (Ex 14:24). A teljes zűrzavarban Sisera leugrott harcikocsijáról és gyalog menekült, a kanaániak szövetségesének a kéni Hebernek szálláshelye felé. Heber feleségének sátrába futott, és ott kért menedéket az üldözők elől. Jáél barátságot színlelve fogadta, de amikor Sisera a kimerültségtől mély álomba merült, halántékát átverte egy sátorcövekkel. (A sátorcövek is békében használt eszköz vö. 3:31). Mire Bárák Sisera üldözése közben Jáél sátrához ért, Sisera már halott volt. Így kétszeresen is beteljesedett Debórá próféciája: „…asszony kezébe adja el az Úr Siserát” (9 v.).Az ókori szemlélet szerint a szövetség és vendégbarátság megszegése Jáél részéről bűnnek számított. Az Ószövetség Jáélnek ezt a tettét szintén nem erkölcsi példaként, hanem kivételként jegyezte fel. Jáél, akinek nevében benne van a Jahve neve, Jahve ügyéért szállt síkra és ezért az ügyért végzett a félelmetes zsarnokkal. Az Ószövetség értékelése szerint ezért a kivételes hitbeli bátorságáért dicséret illeti. A prózai tudósítás tárgyilagosan és tényszerűen beszéli el a Kisón melletti csata történetét, a theologiai értékelést a költői tudósításban találjuk.


Biolka

Bír 2, 1 • Az Úr angyalának megjelenése Bókimban.
Az egész 1. rész értelmezésének kulcsát ez a szakasz adja meg. Az Úr angyalának megjelenése emlékeztet az Úr jótéteményeire, szövetségére és szövetségi ígéreteinek beteljesedésére. Az Úr az ő angyalát küldte Izráel népe előtt a pusztai vándorlás kezdetén (Ex 23:20; 33:2). Most az angyal Izráelt hűtlenségére, engedetlenségére és a szövetségszegésre emlékezteti. Emlékeztet Istennek a szövetséghez fűzött parancsára, amely szerint az ígéret földjének teljes birtoklása annak a rendelkezésnek a végrehajtásától függ, hogy Izráelnek nem szabad az ígéret földjének előbbi lakóival sem szövetséget kötni, sem azok kultuszát átvenni (vö. Ex 23:33; 34:12; Deut 12:3; Józs 23:3). Ami régen parancsként hangzott el, most ítéletként szól. Mivel Izráel nem törekedett teljes erejével a kanaániak kiűzésére, sőt szövetséget kötött velük, azért Isten sem nyújt segítséget ezentúl kiűzésükhöz. Ott maradnak Izráelnek próba és kísértés gyanánt. Isten népe számára az engedelmesség elmulasztott alkalmai, áldás helyett súlyos próbává és kísértéssé válnak.Isten üzenete hallatán a nép rádöbbent bűnére és sírva fakadt. Ezért az angyal megjelenésének helyét „bókim”-nak (sírók) nevezték el. A LXX hozzáfűzi az 1 vershez: „és Bételbe, Izráel házához”. Gen 35:8 is arra enged következtetni, hogy ez a hely Bétel közelében volt, vagy a bételi szentélyhez tartozott. Bétel ugyan a József-törzsek tulajdona volt, de az üzenet egész Izráelhez szólt.

Bír 2, 6 • Józsué halála után következő nemzedékek hűtlensége.
Józsué nevének említése nemcsak a történeti kapcsolat, hanem a theologiai mondanivaló miatt is lényeges. Mózes után Józsué volt Isten választott embere, Izráel charismatikus vezetője, Jahve akaratának letéteményese. Az ő személye volt a garancia a szövetség igéinek megtartására, de ugyancsak ő volt a gát a tévelygések ellen is (vö. Józs 24:11kk.). Józsué neve azonban a honfoglaló nemzedék jelképévé is lett. Józsué nemzedéke volt, amelyik látta Isten nagy tetteit az ígéret földjének birtokba vétele alkalmával, amely megtapasztalta Isten szövetségi ígéreteinek beteljesülését (Józs 21:43–45). A Józsué után támadt nemzedék azonban már „nem ismerte az Urat” (10 v.). Ez nem az intellektuális ismerés hiányát jelentette, hanem azt, hogy nem ismerték el a szövetség Istenét egyetlen Istennek, nem vállalták vele a közösséget abban az értelemben, ahogyan Józsué tette. Hallottak ugyan róla, szabadító és győzelmes tetteiről, de hiányzott életükből a személyes és közvetlen hittapasztalat és a személyes kapcsolat Jahveval, ami az előző nemzedék életében megvolt.

Bír 2, 11 • Isten számonkérő igazságának és szabadító kegyelmének megnyilatkozása a hűtlen Izráel életében.
Isten igaz ismeretének hiánya, egyetlenségének és akarata feltétlen voltának el nem ismerése szükségszerűen bálványozáshoz vezet. A 11 v. a kanaániak isteneit gyűjtőnevükön említi: baálok. A 13 v. pedig a kanaáni istenpantheon élén álló férfi és női istent nevezi meg Ba’al és ’Astárót. Baál jelentése: „úr”, „tulajdonos”. Felesége Astárót a termékenység istennője (babiloni megfelelője Istár), akinek kultusza az egész ókori keleten elterjedt. A kanaániak kultuszában minden helynek megvolt a maga Baálja és az ennek megfelelő női istensége. Ezeknek az isteneknek a kultuszát a 17 v. „paráználkodásnak” nevezi. Ez a kifejezés részben jelképesen értendő, a Jahve iránti hűtlenséget jelenti, részben szó szerint, ui. a Baál-kultusz ún. tenyészet-enyészet kultusz volt, amely figyelmét a termékenység kérdésére összpontosította. A természet elmúlásának és életre kelésének kultikus és mítikus kiábrázolása gyakran a kultikus paráznaság jelenségével kapcsolódott egybe. Valóban, a baálok jelentették Izráel számára a legnagyobb kisértést története folyamán, hogy letér a szövetségben kijelölt útról, megtagadja „pap-nép” küldetését, és megszűnik az élő Isten megváltó tetteinek és akaratának hirdetője lenni a világban (vö. Ex 19:5kk.).Hogyan váltak kisértéssé a Baálok Izráel számára? Izráel Isten parancsa ellenére nem űzte el a kanaániakat. A kanaániak, mint régi telepes és városlakó emberek magasabb kultúrával rendelkeztek, mint a félnomád Izráel. A kanaániak Izráel tanítómesterei lettek földművelésben, városépítésben, iparban, kereskedelemben. A kereskedelmi (commercium) és házassági (connubium) kapcsolatok szükségszerűen vallási kapcsolatokhoz vezettek. Izráel a kanaániaktól örökségbe kapta a földműveléssel kapcsolatos kultikus és mágikus szokásokat is, valamint az ország ősi szent helyeit, azok pogány istentiszteleti szertartásaival. Fennállt a veszély szüntelen Izráel hitében, hogy Jahve illetékességét az egyiptomi szabadításra és a honfoglalás idejére, a múltra korlátozza, a jelenre nézve pedig a Baálok illetékességét vallja. Fennállt a veszély, hogy bár Jahve a harcban győzött, de békében az élet egész területén a Baálok diadalmaskodnak.Isten ítéleteivel figyelmezteti népét elfelejtett küldetésére, az egyetlen, az élő Istenről való bizonyságtételre. Az ítélet az ellenség formájában jelentkezett. Izráel sokat szenvedett a bírák korában ellenségeitől. De ez a szenvedés nem sorsszerű volt, hanem Isten nevelő munkájának eszköze. Jahve volt az, aki „fosztogatók kezébe adta őket”, „eladta őket ellenségeik kezébe” (14 v.).De Izráel az ítéletben és az ítéleten túl újra és újra megtapasztalta Isten könyörülő irgalmasságát, hűségét és szabadító szeretetét. Ez abban nyilvánult meg, hogy „megsajnálta őket” (18 v.), „bírákat támasztott nekik”, „akik megszabadították őket fosztogatóik kezéből” (16 v.). A „bíró” szó tartalma tehát első rendben: „szabadító”, „megmentő”.Az ószövetségi theologia ezt az állandóan visszatérő gondolatsort a Bírák könyve theologiai sémájának nevezi. Ez a folyamat azonban több, mint a deuteronomista theologus történetíró sémája, ez Isten népe engedetlenségének, hűtlen feledékenységének, de egyben a bűnösön könyörülő Isten kegyelmének és igazságán győzedelmeskedő szeretetének egyik legkiemelkedőbb üdvtörténeti példája.Izráel többszöri visszaesése és megkeményedése végül is Istent tartós ítéletre indítja: Nem nyújt tovább segítséget engedetlen népének a kanaániak kíűzéséhez, ezek állandó kísértésképpen ott maradnak az ígéret földjén. Isten a megkeményedett szívű és engedetlen népét azzal bünteti, hogy meghagyja kedvelt bűneiben, hogy azok súlyos kísértéssé és próbává legyenek számára. Azonban ebben a tettében sem vonja meg végleg kegyelmét népétől, nem a fáraó példája szerint bünteti övéit, mert meghagyja számukra a megtérés útját, hogy a próbák tüzén át hitük megtisztuljon, és szövetségi hűségük megújuljon (22 v.).


Biolka

Bír 1, 1 • A déli törzsek honfoglaló vállalkozásai.
A hadi vállalkozás előtt szent sorsvetés által kérdezték meg Izráel fiai az Urat (vö. Ex 28:30; Num 27:21; Bír 20:27; 1Sám 28:6). Az Úr megkérdezése Gilgálban, a honfoglalás korának első szent helyén, a 12 törzs vallási szövetségének, az ún. amphyktion-szövetségnek a központjában történhetett (vö. Józs 4:1–18; 5:2–11; 14:6; Bír 2:1). Ez az eljárás annak a meggyőződésnek a kifejeződése, hogy az ígéret földje nem hadizsákmány, hanem Isten ajándéka, sőt Isten birtoka, amely az egyes törzsi közösségeknek sáfárságra adatott.Júda elsősége nemcsak kiváltság, hanem felelősség is. Júda erejénél és kiválasztottságánál fogva egy törzsi szövetség vezetője, egyben segítője és védelmezője is. Ebbe a szövetségbe tartozott mindenekelőtt Júda testvére Simeon, amely háborús veszteségek következtében már Izráel korai története folyamán igen meggyöngült. Erre enged következtetni Jákób áldása (Gen 49:5–7). Mózes áldása már nem is említi (Deut 33). Ennek a törzsnek az osztályrésze Józs 19:1 szerint „Júda fiainak öröksége között fekszik”. A törzsi szövetséghez tartozott még Káleb csoportja (12 v.), valamint a kéniek, Jetrónak, Mózes ipának rokonsága (16 v.), és Benjámin törzse (21 v.).A hadjárat a 3–4 v. szerint Júda és Simeon közös vállalkozásával kezdődik. Az ellenség a kanaániak és a perizziek. A „perizziek” az Ószövetség más helyen található adatai szerint Közép-Palesztina területén lakó népcsoport (Gen 13:7; 34:30; Józs 11:3; 17:15). Az ütközet helye Bezek (vö. 1Sám 11:8). Ez a hely mai földrajzi és archeológiai ismereteink szerint Samáriától északkeletre fekszik, a mai „chirbet ibzik”. Hasonló nevű helyet Palesztina délebb részein nem ismerünk az Ókorból. Nem lehetetlen, hogy volt idő, amikor ez a viszonylag északra fekvő hely a Simeon törzs birtokaihoz tartozott, de később, – mint ahogyan a Dán törzse is (vö. 18. r.) – kiszorult Palesztína középső részéről.Júda és Simeon törzse olyan nagy győzelmet aratott, hogy nemcsak tízezer ellenséges harcos esett el, de az ellenséges tábor hatalmas vezérét, Adónibezeket is foglyul ejtették, és legyőzetése jeléül megcsonkították (6 v.). Adónibezek, sorsában Isten történelmi igazságszolgáltatását látja beteljesedni, ui. ő is hasonlóan csonkította meg az ellene harcoló és fogságába esett királyokat (7 v.).A 8–9 versekben olvasható elbeszélés Jeruzsálem bevételéről látszólag ellentmond a 21 versben olvasható adatnak, amely szerint Benjámin törzse nem tudta elfoglalni Jeruzsálemet. Az Ószövetség különben egyértelműen és egybehangzóan tudósít arról, hogy csak Dávid foglalta el Jeruzsálemet véglegesen, és akkor sem pusztította el lakosait, és nem gyújtotta fel a várost (vö. 2Sám vö. Józs 15:53). Itt valószínűleg a város környékének elfoglalásáról van szó, vagy pedig a város ideiglenes bevételéről.A 9. versben a Hegyvidék, Délvidék és Alföld elnevezések pontosan körülhatárolják a déli törzsek birtokának tájegységeit. A Hegyvidék a Jeruzsálemtől Hebronig terjedő hegyes vidék, amelynek hegyei 1000 m magasságig emelkednek a tengerszint fölé. A Délvidék, a Negeb Hebrontól délre kb. Kádesig terjed, sztyeppe, a félnomád pásztorok kedvelt legeltető helye. Az Alföld pedig a Júdeai hegyvidéktől nyugatra, a tengerig terjedő dombvidéket és síkságot jelzi. A felsorolásból csak Júda Pusztája maradt ki, a Hegyvidék és a Holt-tenger között húzódó fennsík.A 10–15 v. a déli törzsek hadjáratának második jelentős mozzanatát, Hebron és Debir elfoglalását beszélik el. Miután Gilgálból kiindulva elfoglalták a nekik jutott osztályrész északi részét és Jeruzsálem környékét, innen délre fordultak és a Hegyvidék két legjelentősebb városát és a hozzájuk tartozó területeket is megszállják. Hebron, régi nevén Kirjat-Arba, Debir azelőtt Kirjat-Széfer ősi városok, amelyek ekkor már sok száz éves múltra tekinthettek vissza. Debir bevételénél találkozunk Káleb nevével. Káleb Józsué kortársa és harcostársa, a Mózes által Kanaánba küldött kémek egyike (Num 13:7), hitével kiválik a pusztában elhult kishitű nemzedék közül (Num 14:24). Most hívő bátorsága elismeréséül gazdag osztályrészt kap Júda törzsi birtokán.Otniél házasságának történetét leíró elbeszélésben részben bepillanthatunk az ókori kelet szokásaiba, társadalmi érintkezési formáiba (a hős férfi megkapja a fejedelem leányának a kezét), részben képet nyerhetünk arról a tiszteletről és mély emberségről, amellyel a szövetséges nép tagjai egymás iránt viseltettek. A nagyobb és hatalmasabb város, Hebron ura, a nemzetség feje, Káleb, a Hebronhoz közelebb eső forrásokat a víz szűkében levő leánya családjának ajándékozza.A 16–20 v. a Júda által vezetett törzsi szövetség hadjáratának harmadik szakaszát, a Délvidék, Negeb és az Alföld elfoglalását írják le. A kéniek egy csoportja szintén Júda szövetségében és védelmében igyekezett letelepedni. Arád városa, amely Bérsebától délre 30 km távolságban terült el, a kéniek által lakott területnek számított. 1Sám 15:6-ban is találunk utalást arra, hogy a kéniek az amálekiták közelében laktak. A kéniek más része a Bír 4 szerint Észak-Palesztinában sátorlakó, félnomád életmódot folytatott. Arád után Simeon másik délen fekvő osztályrészét foglalták el, Cefat városát, amelyet hérämmel súlytottak. A héräm szent átok, amely teljes megsemmisítést von maga után. A hérämmel sújtott várost mintegy áldozatul az Úrnak szentelték (vö. Num 21:3; Józs 12:14). Az új név Horma, a héräm eredménye.A Délvidék elfoglalása után kerül sor az Alföld, azaz a tengerparti dombvidék és síkság birtokba vételére. A szöveg a 19. versben a filiszteusok öt városa közül hármat említ: Gáza, Askelón és Ekrón városát. A LXX egy olyan szöveget őrzött meg, amely szerint ez alkalommal nem történt meg az említett városok elfoglalása. Ez arra utal, hogyha történt is valamilyen jellegű megszállás, az olyan átmeneti volt, mint Jeruzsálem megszállása (vö. 8–9 v. a 21 verssel). A filiszteusok városait csak Dávid és Salamon tudta végérvényesen bekebelezni Júda törzsi birtokai közé, és ezzel teljesíteni a Józs 15:45–47-ben kapott ígéretet.A 19 v. jelzi, hogy Júda nem tudta teljesen birtokba venni a neki sorsvetés által jutott területet. A hegyekben nem találtak erősebb ellenállásra, viszont a síkságon fekvő kanaánita városok vas harcikocsik birtokában olyan haditechnikai fölényben voltak, amellyel az akkor még kisállattenyésztő, félnomád, a városi kultúrát, kézműves ipart éppen tanulni kezdő izráeliták nem tudtak megbírkózni. A 20 vers utalásszerűen megemlékezik róla, hogy Hebront a Mózes által nyert ígéret szerint Káleb nyerte el (vö. Num 14:21; Józs 14:9).A 21 v. csaknem szó szerint ismétlése Józs 15:63-nak, azzal a különbséggel, hogy Józs mindkét esetben „Júda” szót olvas a „Benjámin” helyett. Jeruzsálem eredetileg valóban Benjámin öröksége lett volna, de Dávid foglalta el véglegesen az Ószövetség mindenütt „Dávid városa” néven emlegeti. Ilyen módon ténylegesen Júdáé lett. Egy másik lényeges különbség a két szöveg között az, hogy Józs szerint a jebusziakat „nem bírták” kiűzni, a Bír szerint pedig „nem űzték el”. Ami ott gyengeségnek számított azt itt bűnül rója fel a szentíró.

Bír 1, 22 • Az északi törzsek honfoglaló vállalkozásai.
A két nagy északi törzset a 22–26 v. „József háza” összefoglaló néven említi, a 27–29 v. már névszerint is említik Efraimot és Manassét. Az első jelentős város, amit „József háza” elfoglal, Bétel. Bételhez már a patriarchák korából is fontos tradiciók fűződtek (Gen 28:19; 31:13). Később az északi országrész királyi szenthelye volt (1Kir 12:28). Gilgálból észak felé indulva Bétel volt az első nagyobb város. A várost hérämmel sújtották, mint annak idején Ajt és Jerikót (Józs 6:18; 8:26), vagy Cefatot (1:17). A szentírót nem zarvarja az a tény, hogy Bétel nem a József-törzsek hősiessége, hanem árulás és csel következtében esett birtokukba. Sőt, ezzel domborítja ki azt az igazságot, hogy Bétel, éppen úgy mint általában az ígéret földje, nem Izráel hősiessége és hadi ereje, hanem Jahve hatalma révén jutott örökségül népének. Izráel fiai megtartották szövetségi esküjüket, adott szavukat, szabadon bocsátották a velük szövetségre lépett bételi férfit és nemzetségét, aki messze északon a hittiek földjén, Bétel kanaánita nevén (Luz) új várost alapít.A 27. verstől kezdve a meg nem hódított városokat a könyv ugyanazon séma szerint sorolja fel. Ez és ez a törzs nem űzte ki a város lakóit, a kanaániaknak sikerült ott maradniuk, amikor azonban Izráel megerősödött adófizetőkké tette őket. A honfoglalás és a bírák korában az erősebb kanaánita városok szigetként álltak az izraelita törzsektől megszállt területeken. Izráel ekkor mintegy a „kapuk előtt” maradt. Később Dávid és Salamon uralkodása idején, az egységes országban megszűnt a kanaánita városok politikai önállósága és közigazgatásilag is betagolódnak Izráelbe. Ez a megoldás diplomáciailag és gazdaságilag is hasznosnak látszott, hadászatilag pedig érthető volt. Azonban a Bírák könyvének a szerzője előtt ezek a szempontok másodlagosak, egyetlen lényeges szempont a Jahvénak a való-engedelmesség. A „nem űzte ki” terminus állandó ismétlése olyan mint egy vádirat az engedetlen Izráel ellen. Amint a 2. rész theologiai értékeléséből kiderül, ez a diplomáciailag hasznosnak tűnő lépés később súlyos károkat okozott.Manassé nem tudta meghódítani Bét-Seánt, Taanakot, Dórt, Jibleámot és Megiddót (vö. Józs 17:11–13). Valójában ezek a városok a Samáriai hegységtől északra, a Jezréel síkság szélén fekvő ősi kanaánita erődgyűrű tagjai voltak.A 30–36. versekben a Palesztína legészakibb részére szorult Zebulón, Áser, Naftáli és Dán törzsek sorsáról beszél a szerző. Fontos megjegyzés, hogy Áser és Naftáli esetében nem a kanaániak laktak az izraeliták között, hanem fordítva, ezek laktak a kanaániak között. Áser nem űzte el a tengerparti kikötővárosok lakóit. Amint a Debórá-énekből (4:18), hajós munkára ezek szolgálatába szegődött. Dán törzse, mivel később északra szorult, északi törzsnek számított, ezért sorolja fel a könyv Zebulón, Áser és Naftáli mellett. A 35. versben viszont Dán törzsének eredeti örökségéről van szó, amely a nyugati országrész középső részén terült el. Az emóriak Gen 10:16 szerint az egyik kanaánita törzs, amely Palesztína középső területeinek síkságain lakott erődített városokban. Ezeket a területeket később Efraim és Manassé hódította meg.A lista nem említi a törzsek közt Issakárt, amely még nehezebb helyzetben lehetett a többinél. Jákób áldása azt mondja erről a Jezréel síkságán lakó törzsről, hogy robotossá lett (Gen 49:15). Issakár helyzetének súlyosságát az magyarázza, hogy a legerősebb kanaánita szövetségesek erődgyűrűjében élt (vö. Józs 19:17–23). A Bírák könyvének szerzője előtt azonban nem a listák teljessége, elsőrenden nem a históriai és topográfiai adatok a fontosak (bár a modern archeológia eredményei szerint ezek is messzemenően megbízhatóknak bizonyultak), hanem a theologiai mondanivaló, az események üdvtörténeti jelentősége és üzenetének magyarázata.


Biolka

Bír 1, 1 • A déli törzsek honfoglaló vállalkozásai.
A hadi vállalkozás előtt szent sorsvetés által kérdezték meg Izráel fiai az Urat (vö. Ex 28:30; Num 27:21; Bír 20:27; 1Sám 28:6). Az Úr megkérdezése Gilgálban, a honfoglalás korának első szent helyén, a 12 törzs vallási szövetségének, az ún. amphyktion-szövetségnek a központjában történhetett (vö. Józs 4:1–18; 5:2–11; 14:6; Bír 2:1). Ez az eljárás annak a meggyőződésnek a kifejeződése, hogy az ígéret földje nem hadizsákmány, hanem Isten ajándéka, sőt Isten birtoka, amely az egyes törzsi közösségeknek sáfárságra adatott.Júda elsősége nemcsak kiváltság, hanem felelősség is. Júda erejénél és kiválasztottságánál fogva egy törzsi szövetség vezetője, egyben segítője és védelmezője is. Ebbe a szövetségbe tartozott mindenekelőtt Júda testvére Simeon, amely háborús veszteségek következtében már Izráel korai története folyamán igen meggyöngült. Erre enged következtetni Jákób áldása (Gen 49:5–7). Mózes áldása már nem is említi (Deut 33). Ennek a törzsnek az osztályrésze Józs 19:1 szerint „Júda fiainak öröksége között fekszik”. A törzsi szövetséghez tartozott még Káleb csoportja (12 v.), valamint a kéniek, Jetrónak, Mózes ipának rokonsága (16 v.), és Benjámin törzse (21 v.).A hadjárat a 3–4 v. szerint Júda és Simeon közös vállalkozásával kezdődik. Az ellenség a kanaániak és a perizziek. A „perizziek” az Ószövetség más helyen található adatai szerint Közép-Palesztina területén lakó népcsoport (Gen 13:7; 34:30; Józs 11:3; 17:15). Az ütközet helye Bezek (vö. 1Sám 11:8). Ez a hely mai földrajzi és archeológiai ismereteink szerint Samáriától északkeletre fekszik, a mai „chirbet ibzik”. Hasonló nevű helyet Palesztina délebb részein nem ismerünk az Ókorból. Nem lehetetlen, hogy volt idő, amikor ez a viszonylag északra fekvő hely a Simeon törzs birtokaihoz tartozott, de később, – mint ahogyan a Dán törzse is (vö. 18. r.) – kiszorult Palesztína középső részéről.Júda és Simeon törzse olyan nagy győzelmet aratott, hogy nemcsak tízezer ellenséges harcos esett el, de az ellenséges tábor hatalmas vezérét, Adónibezeket is foglyul ejtették, és legyőzetése jeléül megcsonkították (6 v.). Adónibezek, sorsában Isten történelmi igazságszolgáltatását látja beteljesedni, ui. ő is hasonlóan csonkította meg az ellene harcoló és fogságába esett királyokat (7 v.).A 8–9 versekben olvasható elbeszélés Jeruzsálem bevételéről látszólag ellentmond a 21 versben olvasható adatnak, amely szerint Benjámin törzse nem tudta elfoglalni Jeruzsálemet. Az Ószövetség különben egyértelműen és egybehangzóan tudósít arról, hogy csak Dávid foglalta el Jeruzsálemet véglegesen, és akkor sem pusztította el lakosait, és nem gyújtotta fel a várost (vö. 2Sám vö. Józs 15:53). Itt valószínűleg a város környékének elfoglalásáról van szó, vagy pedig a város ideiglenes bevételéről.A 9. versben a Hegyvidék, Délvidék és Alföld elnevezések pontosan körülhatárolják a déli törzsek birtokának tájegységeit. A Hegyvidék a Jeruzsálemtől Hebronig terjedő hegyes vidék, amelynek hegyei 1000 m magasságig emelkednek a tengerszint fölé. A Délvidék, a Negeb Hebrontól délre kb. Kádesig terjed, sztyeppe, a félnomád pásztorok kedvelt legeltető helye. Az Alföld pedig a Júdeai hegyvidéktől nyugatra, a tengerig terjedő dombvidéket és síkságot jelzi. A felsorolásból csak Júda Pusztája maradt ki, a Hegyvidék és a Holt-tenger között húzódó fennsík.A 10–15 v. a déli törzsek hadjáratának második jelentős mozzanatát, Hebron és Debir elfoglalását beszélik el. Miután Gilgálból kiindulva elfoglalták a nekik jutott osztályrész északi részét és Jeruzsálem környékét, innen délre fordultak és a Hegyvidék két legjelentősebb városát és a hozzájuk tartozó területeket is megszállják. Hebron, régi nevén Kirjat-Arba, Debir azelőtt Kirjat-Széfer ősi városok, amelyek ekkor már sok száz éves múltra tekinthettek vissza. Debir bevételénél találkozunk Káleb nevével. Káleb Józsué kortársa és harcostársa, a Mózes által Kanaánba küldött kémek egyike (Num 13:7), hitével kiválik a pusztában elhult kishitű nemzedék közül (Num 14:24). Most hívő bátorsága elismeréséül gazdag osztályrészt kap Júda törzsi birtokán.Otniél házasságának történetét leíró elbeszélésben részben bepillanthatunk az ókori kelet szokásaiba, társadalmi érintkezési formáiba (a hős férfi megkapja a fejedelem leányának a kezét), részben képet nyerhetünk arról a tiszteletről és mély emberségről, amellyel a szövetséges nép tagjai egymás iránt viseltettek. A nagyobb és hatalmasabb város, Hebron ura, a nemzetség feje, Káleb, a Hebronhoz közelebb eső forrásokat a víz szűkében levő leánya családjának ajándékozza.A 16–20 v. a Júda által vezetett törzsi szövetség hadjáratának harmadik szakaszát, a Délvidék, Negeb és az Alföld elfoglalását írják le. A kéniek egy csoportja szintén Júda szövetségében és védelmében igyekezett letelepedni. Arád városa, amely Bérsebától délre 30 km távolságban terült el, a kéniek által lakott területnek számított. 1Sám 15:6-ban is találunk utalást arra, hogy a kéniek az amálekiták közelében laktak. A kéniek más része a Bír 4 szerint Észak-Palesztinában sátorlakó, félnomád életmódot folytatott. Arád után Simeon másik délen fekvő osztályrészét foglalták el, Cefat városát, amelyet hérämmel súlytottak. A héräm szent átok, amely teljes megsemmisítést von maga után. A hérämmel sújtott várost mintegy áldozatul az Úrnak szentelték (vö. Num 21:3; Józs 12:14). Az új név Horma, a héräm eredménye.A Délvidék elfoglalása után kerül sor az Alföld, azaz a tengerparti dombvidék és síkság birtokba vételére. A szöveg a 19. versben a filiszteusok öt városa közül hármat említ: Gáza, Askelón és Ekrón városát. A LXX egy olyan szöveget őrzött meg, amely szerint ez alkalommal nem történt meg az említett városok elfoglalása. Ez arra utal, hogyha történt is valamilyen jellegű megszállás, az olyan átmeneti volt, mint Jeruzsálem megszállása (vö. 8–9 v. a 21 verssel). A filiszteusok városait csak Dávid és Salamon tudta végérvényesen bekebelezni Júda törzsi birtokai közé, és ezzel teljesíteni a Józs 15:45–47-ben kapott ígéretet.A 19 v. jelzi, hogy Júda nem tudta teljesen birtokba venni a neki sorsvetés által jutott területet. A hegyekben nem találtak erősebb ellenállásra, viszont a síkságon fekvő kanaánita városok vas harcikocsik birtokában olyan haditechnikai fölényben voltak, amellyel az akkor még kisállattenyésztő, félnomád, a városi kultúrát, kézműves ipart éppen tanulni kezdő izráeliták nem tudtak megbírkózni. A 20 vers utalásszerűen megemlékezik róla, hogy Hebront a Mózes által nyert ígéret szerint Káleb nyerte el (vö. Num 14:21; Józs 14:9).A 21 v. csaknem szó szerint ismétlése Józs 15:63-nak, azzal a különbséggel, hogy Józs mindkét esetben „Júda” szót olvas a „Benjámin” helyett. Jeruzsálem eredetileg valóban Benjámin öröksége lett volna, de Dávid foglalta el véglegesen az Ószövetség mindenütt „Dávid városa” néven emlegeti. Ilyen módon ténylegesen Júdáé lett. Egy másik lényeges különbség a két szöveg között az, hogy Józs szerint a jebusziakat „nem bírták” kiűzni, a Bír szerint pedig „nem űzték el”. Ami ott gyengeségnek számított azt itt bűnül rója fel a szentíró.


Biolka

Lk 24, 50 • Jézus mennybemenetele.
Időben el sem választva az újabb és záró eseményt az előzőktől, arról számol be Lk, hogy feltámadása után Jézus is megteszi a reá váró lépést a pünkösd felé vezető út megnyitására Az Olajfák hegyétől délkeletre, Betánia mellett történik meg a búcsú: miközben áldva terjeszti ki kezét övéire, az Úr visszatér az Atya dicsőségébe, ahonnan jött, mert küldetését teljesen betöltötte. Ezzel immár minden kétséget kizáró módon imádandó és imádott személlyé válik tanítványainak, akik a győzelem örömével élnek benne ezentúl népük istentiszteleti életében: annak az Istennek a szolgálatában, aki az ember megváltásáért kész volt egyszülött Fiát feláldozni. Isten dicsőítésével zárul Lukács, a történetíró bizonyságtételének első nagy fejezete.


Biolka

Lk 24, 36 • Jn 20:19–23).
A bizonyságtételek sorának tetőpontja a harmadik: Jézus megjelenik az apostoloknak (a többiek háttérben maradnak), és bizonyságot tesz előttük önmagáról mint Feltámadottról. Itt is erőteljes hangsúly esik Jézus feltámadásának testi voltára, de ez kétségtelen feszültségben van feltámadott testének mennyei dicsőségével, pneumatikus jellegével. A feltámadott Jézus mennyei lény: ennek szól azok megdöbbenése is, akiknek megjelenik. Ez alól Jézus feloldja őket, majd egyre félreérthetetlenebb bizonyságát adja annak, hogy övéi nem testetlen lelket látnak, hanem Jézust, a Messiást, a halálból újonnan született emberiség első képviselőjét. Az előző történetekből ismert módon Jézus is először önmaga szavaira hivatkozik, amelyekben megjövendölte övéinek feltámadását és előzményeit; majd az utalás itt is visszamegy az írások ígéretéig, amelyeknek új értelme nyílik meg a tanítványok előtt Jézus feltámadásának fényében. Az út tehát nyitva áll arra, hogy elinduljon a bűnbocsánat evangéliuma Jeruzsálemből a népek világába, mert a tanúkat előállította Isten. Még egyetlen lépés van hátra: a tanúk végső felkészítése küldetésük betöltésére. Ezen a ponton irányítja figyelmüket Lk a Második Könyv, az ApCsel nagy eseményére, a Szentlélek kitöltetésére. Húsvét ígéretes beteljesedése pünkösd eseményében tetőződik be az egyház számára.


Biolka

Lk 24, 13 • Az emmausi tanítványok.
A feltámadásról szóló második elbeszélés jellemzően mutatja be a tanítványok nagypéntek utáni állapotát. Gondolatvilágukba nem illett bele az, amit Jézus mondott nekik feltámadásáról, ezért ezekre a szavaira nem is emlékeznek. Lelki zsibbadtságukon a feltámadás ténye alig tud áttörni, különleges „megvilágosodásra” van szükségük, hogy a feltámadott Jézust megismerjék: a csüggedtség homályán Jézus lényének az a mennyei vonása tud csak áthatolni, amelynek annyi jelét adta földi életében (vö. 31kk.). Ezzel a jellegzetes helyzettel kell számolnunk, amikor a feltámadásról szóló újszövetségi bizonyságtétellel foglalkozunk: ezt nem szabad abban az irányban félreértenünk, mintha a feltámadás ígérete Jézus ajkán sohasem hangzott volna el, és mind ilyen jövendölései, mind a feltámadás elbeszélése csupán a későbbi gyülekezetek „mitikus” alkotása volna. – Két olyan tanítványt mutat be az újabb elbeszélés, akik nem a tizenkettes körhöz tartoztak, a nevét is csak az egyiknek említi (Kleopas: a hagyomány szerint József testvére, megnevezetlen útitársában pedig fiát, Simont sejtik, aki Jakab után a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lett). Emmaus a történet adata szerint 60 stadion-nyira (kb. 12 km-re) van Jeruzsálemtől, általában a mai El-kubebe ősét látják benne. A két tanítvány emmausi lakos lehet, útjuk érthető, mert a város közelében lakó zarándokok az ünnep utáni napon általában megkezdték a hazatérést. A két utas beszélgetése a közelmúlt eseményeit idézi, értelmüket keresi (syzétein), amikor Jézus csatlakozik hozzájuk, de nem ismerik meg. Kérdésével bekapcsolódik beszélgetésükbe, és most derül fény a két tanítvány lelkiállapotára. Először is mélységesen csodálkoznak azon, hogy az idegen semmit sem tud azokról az eseményekről, amelyek őket lelkük legmélyéig felkavarták. Azután elárulják Jézusra vonatkozó reménységeiket és ezekben való keserves csalódásukat, el addig, hogy az asszonyok híradását is említik, sőt még a sírnál tett látogatásukról is beszámolnak. De bármilyen közel áll egymáshoz a két témakör, a legcsekélyebb „átütés” sem történik a lelkivilágukban: Lk ábrázolása nagyszerűen rajzolja lelki tehetetlenségüket. Szavaik summája az, hogy mindeddig nem látta senki azt, akinek a teste különben a sírban valóban nem volt ott. Jézus váratlanul kemény szavakkal veti szemükre értetlenségüket és lelki bénultságukat. A feltámadás alapjaként először ő is az Írásokra hivatkozik, ha nem is utal ezekre részletesen. A tanítványok szeme még mindig nem nyílik meg, de valami különleges folyamat indul meg a lelkükben: mély vonzódást éreznek az iránt, aki Jézus elvesztése óta először szól így hozzájuk. Amikor útitársuk Emmausba érve „úgy tesz, mintha tovább készülne menni”, akkor már nem akarják elengedni: a késői időpontra hivatkozva nyomatékosan marasztalják. A különös ismeretlen iránti tisztelet is indítja őket, amikor asztalukhoz ültetik, de itt hamarosan kitűnik, hogy nekik volt szükségük az ő társaságára. Megtörténik a Jézus környezetében annyira ismert helycsere: a vendéglátók vendégekké, a vendég gazdává, családfővé lesz. Ez a szituáció annyira „jézusi”, hogy most már megnyílik a két tanítvány szeme: megismerik Jézust, és amikor ő hirtelenül ismét eltűnik közülük; visszamennek Jeruzsálembe a tizenegyhez és a velük levőkhöz, hogy elbeszéljék a történteket. Szavuk már élő van készítve: időközben Jézus Simonnak is megjelent, és Simon hívő tanújává lett közöttük a feltámadásnak.


Biolka

Lk 24, 13 • Az emmausi tanítványok.
A feltámadásról szóló második elbeszélés jellemzően mutatja be a tanítványok nagypéntek utáni állapotát. Gondolatvilágukba nem illett bele az, amit Jézus mondott nekik feltámadásáról, ezért ezekre a szavaira nem is emlékeznek. Lelki zsibbadtságukon a feltámadás ténye alig tud áttörni, különleges „megvilágosodásra” van szükségük, hogy a feltámadott Jézust megismerjék: a csüggedtség homályán Jézus lényének az a mennyei vonása tud csak áthatolni, amelynek annyi jelét adta földi életében (vö. 31kk.). Ezzel a jellegzetes helyzettel kell számolnunk, amikor a feltámadásról szóló újszövetségi bizonyságtétellel foglalkozunk: ezt nem szabad abban az irányban félreértenünk, mintha a feltámadás ígérete Jézus ajkán sohasem hangzott volna el, és mind ilyen jövendölései, mind a feltámadás elbeszélése csupán a későbbi gyülekezetek „mitikus” alkotása volna. – Két olyan tanítványt mutat be az újabb elbeszélés, akik nem a tizenkettes körhöz tartoztak, a nevét is csak az egyiknek említi (Kleopas: a hagyomány szerint József testvére, megnevezetlen útitársában pedig fiát, Simont sejtik, aki Jakab után a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lett). Emmaus a történet adata szerint 60 stadion-nyira (kb. 12 km-re) van Jeruzsálemtől, általában a mai El-kubebe ősét látják benne. A két tanítvány emmausi lakos lehet, útjuk érthető, mert a város közelében lakó zarándokok az ünnep utáni napon általában megkezdték a hazatérést. A két utas beszélgetése a közelmúlt eseményeit idézi, értelmüket keresi (syzétein), amikor Jézus csatlakozik hozzájuk, de nem ismerik meg. Kérdésével bekapcsolódik beszélgetésükbe, és most derül fény a két tanítvány lelkiállapotára. Először is mélységesen csodálkoznak azon, hogy az idegen semmit sem tud azokról az eseményekről, amelyek őket lelkük legmélyéig felkavarták. Azután elárulják Jézusra vonatkozó reménységeiket és ezekben való keserves csalódásukat, el addig, hogy az asszonyok híradását is említik, sőt még a sírnál tett látogatásukról is beszámolnak. De bármilyen közel áll egymáshoz a két témakör, a legcsekélyebb „átütés” sem történik a lelkivilágukban: Lk ábrázolása nagyszerűen rajzolja lelki tehetetlenségüket. Szavaik summája az, hogy mindeddig nem látta senki azt, akinek a teste különben a sírban valóban nem volt ott. Jézus váratlanul kemény szavakkal veti szemükre értetlenségüket és lelki bénultságukat. A feltámadás alapjaként először ő is az Írásokra hivatkozik, ha nem is utal ezekre részletesen. A tanítványok szeme még mindig nem nyílik meg, de valami különleges folyamat indul meg a lelkükben: mély vonzódást éreznek az iránt, aki Jézus elvesztése óta először szól így hozzájuk. Amikor útitársuk Emmausba érve „úgy tesz, mintha tovább készülne menni”, akkor már nem akarják elengedni: a késői időpontra hivatkozva nyomatékosan marasztalják. A különös ismeretlen iránti tisztelet is indítja őket, amikor asztalukhoz ültetik, de itt hamarosan kitűnik, hogy nekik volt szükségük az ő társaságára. Megtörténik a Jézus környezetében annyira ismert helycsere: a vendéglátók vendégekké, a vendég gazdává, családfővé lesz. Ez a szituáció annyira „jézusi”, hogy most már megnyílik a két tanítvány szeme: megismerik Jézust, és amikor ő hirtelenül ismét eltűnik közülük; visszamennek Jeruzsálembe a tizenegyhez és a velük levőkhöz, hogy elbeszéljék a történteket. Szavuk már élő van készítve: időközben Jézus Simonnak is megjelent, és Simon hívő tanújává lett közöttük a feltámadásnak.


Biolka

Lk 24, 1 • Jn 20:1–10).
A Lk-féle feltámadástörténet szerkezete komoly műgondra vall: három, egymáshoz képest fokozást jelentő bizonyságtételből áll (ezzel Lk nem azt akarja kifejezni, hogy Jézus csak háromszor jelent meg övéinek feltámadása után, hanem ábrázolása ismét tipikus, és a három a teljesség jelképes száma). Ezek egyetlen célja az, hogy Jézus testi feltámadását tanúsítsák az egyháznak, így különleges hangsúly esik az üres sír tényére. Mindebben az fejeződik ki; hogy Jézus halála és feltámadása Istennek az az örök tervében foglalt megmásíthatatlan akarata, amelyről az Írások is szólnak. A kettősen egy eseményben két olyan tény következik be, amelyek az emberi gondolkozás számára egyszerűen képtelenséget jelentenek: a) a mennyei király, Isten földre küldött Fia gonosztevőként végzi életét a kereszten, kiszolgáltatva ellenségeinek; b) Izráel Messiása és a világ megváltója egyedül a halálnak ezen a szörnyű törésén át juthat el arra a dicsőségre, amely feljogosítja apostolainak kiküldésére (ld. ApCsel 1:8). – Az első történet azzal kezdődik, hogy a 23:55-ben említett asszonyok a hét első napján (tehát a 23:54-ben jelzett szombat elmúltával) alig bírják kivárni, amíg megvirrad: kora hajnalban elindulnak, Hogy leróják Jézus iránti kegyeletüket. Tiszteletreméltó, de az emberi lehetőségek körén belül maradó gondolataik világából most azonban egyik tény a másik után zökkenti ki őket. Először: a sír biztosítására rendelt, Lk-ban előzetesen nem említett nagy kő el van hengerítve a sír szájától. Másodszor: a sír üres. Mindez arra jó, de erre szükség is van, hogy végképpen összezavarja gondolataikat. Szükséges és üdvös tanácstalanságukból mutatja meg a kivezető utat a mennyei fénnyel megjelenő két férfi: jelenlétük természetesen félelemmel tölti el őket, de szavuk feloldozást ad, és, az isteni szükségszerűségre utalva először a feltámadás tényét jelenti ki egyetlen, rövid és egyszerű mondatban; majd Jézus ama szavaira emlékezteti őket, amelyeket annyiszor és annyiféleképpen igyekezett a szívükbe vésni (eti ón en té Galilaia a párhuzamokhoz képest tudatos korrekció: Lk nem szól Jézus galileai megjelenéseiről). Így ébred fel a dermedt szívű Krisztus-követőkben szavainak emléke: azonnal sietnek beszámolni a történtekről a többieknek (a mozzanat inkább Mt-val párhuzamos, elüt Mk-tól). Csak most nevezi meg Lk, mintegy az esemény hitelesítésére, a feltámadás első tanúit. Mivel azonban a hírnökök asszonyok, a többiek hitetlenkedve fogadják szavaikat. Péter indul el, hogy utána járjon a hír hitelességének, de csak annyit állapíthat meg, hogy a sír üres, így egyelőre nem jut túl a csodálkozáson (vö. 33k.).


Biolka

Lk 23, 50 • Jn 19:38–42).
A holttestet alkonyat előtt le kell venni a keresztről. Itt most előáll egy igaz ember (dikaios, ahogyan Zakariásról vagy Simeonról szólt Lk), és elvégzi azt a szolgálatot, amelynek következtében Jézus holttestének az elhunyt zsidó kegyeseket megillető kegyelet és tisztelet jut osztályrészül. Ez az utolsó tiszteletadás, immár a halott Jézusnak, egy olyan férfi részéről, akiről azt is megtudjuk, hogy a szanhedrin intézkedéseit nem helyeselte, és a Simeonféle körökhöz tartozott. Arimátiai József tekintélye is hozzájárulhat Pilátus egyébkénti véleménye mellett ahhoz, hogy akadály nélkül kiadatja a holttestet. József a testet a legnagyobb rendben temeti el tulajdon, még érintetlen sírboltjába: az érintetlenség Izráelben olyan mozzanat, amely sajátosan Isten közelségére utal. Az asszonyok jelenlétét az magyarázza, hogy szombat elteltével be akarják balzsamozni a testet; erre már minden előkészületet meg is tettek, de a szombat mindenképpen a nyugalom napja, még ilyen körülmények között is.


Biolka

Megfigyelhető,hogy Jézus a világ bűnterhe miatt
Bűnné lett,s Istenemet mondott az Atyjának!
Mert Isten a bűnnel nem vállal közösséget!
De ismét Atyjának szólította mivel"Elvégeztetett"!

Lk 22, 65 • Jézus a nagytanács előtt (Mt 26:63–66; Mk 14:60–64).
Jézusnak a nagytanács előtti kihallgatását Lk nagyon szűkszavúan rajzolja, egyébként Mk nyomán haladva. Tanúkról sincsen említés, de nincs is rájuk szükség, mert Jézus beismeri az ellene emelt vád lényegét, úgy, hogy közben a szanhedrin és önmaga viszonyát is jellemzi: nincsen egymással beszélnivalójuk. Ami Jézus ajkán az isteni igazság titkának kinyilatkoztatása, azt csupán a hit tudja ennek elfogadni, de bárki, aki jogi kérdést csinál belőle, csak istenkáromlásnak minősítheti. Mindenesetre a messiás-probléma nem kerül szóba olyanformán, hogy ebből vádat alakíthatnának ki a további tárgyalások során, ezért kénytelenek a pogány hatóság előtt hazugsághoz folyamodni a „szent ügy” szolgálatában (23:1kk.).


Biolka

Lk 22, 39 • Jn 18:1–2).
Lk. elbeszélése ezen a ponton sokkal tartózkodóbb, mint párhuzamaié. Nem nevezi meg a kertet, Jézus imádságát csak egyszer említi, a tanítványok csődjére éppen csak utal. Minden hangsúly Jézus halálküzdelmére (genomenos en agónia) és ennek testi tüneteire esik. Figyelemreméltó, hogy a kép infernális sötétségén egy villanásnyira áttör a mennyei segítség fénye: Jézus küzdelme irtózatos, de nem reménytelen. A jelenet végső kicsengése pedig az, hogy Jézus meghajlik az Atya akarata előtt: maga indul el a bánattól elalélt tanítványok felébresztése után sorsa elé.


Biolka

Lk 22, 24 • Ki a legnagyobb? (Mt 20:25–28; 19:28; Mk 10:42–45).
Az utolsó vacsorán elhangzott szavaiban Jézus világossá teszi tanítványai előtt, hogy hamarosan meg kell válniuk tőle. Ezt a lelki helyzetet ragadja meg Lk a következőkben: Jézus szavainak részint a közös színoptikus források, részint önálló forrásai alapján olyan gyűjteményét adja; amely a tanítványok magatartását tisztázza a következő időkre és a távolabbi jövőre nézve; részben a búcsú mozzanata határozza meg ezeket. Az első egység (24–27) általánosságban említi, hogy a tanítványok között felvetődik a nagyságról szóló vita. Nem földi rangról van itt szó, hanem az Isten országában elérhető nagyságról, de nemcsak Jézus válasza, hanem maga a tanítványuk lelkülete (philoneikia) is mutatja, hogy emberi gondolatok húzódnak meg mögötte. Jézus figyelembe veszi azt, ami ebben a vitában pozitívum: a tanítványokban Isten országa iránt égő vágyat. Ezért felel kárhoztatás nélkül. Válaszának az a lényege, hogy az emberek közötti rend fenntartásának legitim eszköze a hatalom, de Isten uralkodásának lényege és alapja a szolgálat. Döntően ismét önmagára mutat rá: ő az asztalnál is vállalta a szolga szerepét a tanítványok között (vö. Jn 13:1kk.), és teljesítette azt, amire ez a jel utalt: életét adta értük a kereszten. – A második egység (28–30) azt mutatja, mennyire komolyan veszi Jézus azt a kicsiny hűséget is, amelyet tanítványai nagy eleséseik és hűtlenségeik mellett is tanúsítanak: Isten országa örököseivé teszi őket, mindazzal együtt, ami ezzel jár. Nem érdemük alapján, csak Isten jóvoltából lehetnek tehát valóban nagyok az ő országában, de így valóban azokká is lesznek.


Biolka

aki nem tanitvany,az nem ismeri fel Jezust,aki nem syerette soha,ay nem is igazi arulo.....---ezert annyira fajdalmas a Judas csok,mert benne van a valamikor megnyert szeretet elvetese,eldobasa is.

Sokan kérdezik,hogy ha Júdás nem árulta volna el Jézust
Akkor mi lett volna a megváltási tervvel,minden meghiusul?
A válasz nem nehéz erre a felvetésre -ismerve az embereket -
Akadt volna közülük számtalan,akit megvehettek volna pénzzel!

Lk 21, 25 • Az Emberfia eljövetele (Mt 24:29–36; Mk 13:24–32).
Az előzményekből világossá vált, hogy az üdvösség történetében nem Jeruzsálem ítéletes elpusztítása az utolsó szó. Ezért Jézus továbbviszi beszéde fonalát isten országának eljöveteléig: ez az Emberfia megjelenése a földön, mennyei dicsőségében. Jézus most sem isteni mindentudását akarja bizonyítani, hanem földi gyülekezetét kívánja fölkészíteni a következendőkre. A régi világforma megsemmisül, és átadja helyét az újnak: ezt jelzi előre döbbenetes megrázkódtatása. Ezután jelenik meg az Emberfia. Így jön el az az idő, amely mindenki számára borzalmakkal és mondhatatlan riadalommal kezdődik; Krisztus eddig vitatott dicsőségének látható és tagadhatatlan jelentkezésével folytatódik, övéinek pedig meghozza felemeltetésüket: a megváltás teljességét (apolytrósis). Mindez annyira nem érdemük vagy várakozásuk szerint történik, hogy nemcsak emberileg; de – azt mondhatjuk – még hitben sem természetes. Krisztus hívja fel külön a figyelmüket arra, hogy ez az idő az ő idejük is azért, mert a Krisztus ideje. Az ismert és kedvelt természeti képpel, a fák kizöldülése és a nyár közeledte közötti összefüggéssel szemlélteti Jézus ezeknek a jeleknek és az Emberfia eljövetelének összetartozását. Mindebben az a hangsúlyos, hogy ennek a nemzedéknek mennyire sürgető kérdése az Emberfia eljövetele: egy pillanatig sem tévesztheti szeme elől a felkészülés és a készenlét parancsát. A körötte levő világban kell betöltenie hivatását, de ez sohasem jelentheti azt, hogy be akar rendezkedni ebben a világban, és teret enged az életében a Krisztuséval ellentétes indulatoknak. Készenlét, éberség, imádság – ez Krisztus egyházának egyedüli útja, amelyen a küszöbön álló próbák után eljuthat a megtartatásra. Ezekben kell megállnia (vö. 1Kor 16:13), hogy megállhasson dicsőségben érkező Ura előtt. – Jeruzsálem népe még mindig ragaszkodik Jézushoz. Hallgatja, amíg a templomban tanít, és hallani akarja, mihelyt tanítani kezd. Még sincsen biztonságban a városban: éjszakára rejtekhelyen húzódik meg az Olajfák hegyén, – nem önféltésből, hanem azért, mert nem jött még el az ő órája.


Biolka

Lk 21, 7 • Az utolsó idők jelei (Mt 24:4–14; Mk 13:5–13).
Az apokalipszisben Mk-ot követi Lk, bár komoly eltérésekkel. Főként Jeruzsálem pusztulását rajzolja eleven színekkel: emiatt teszik Lk keletkezésének idejét 10 utánra, de még ha ez helyes is volna, akkor sem vaticinium ex eveutu-ról van szó, csak arról, hogy Jézus időközben elfelejtett prófétai szavait az átélt események eleven színekkel idézték a keresztyének emlékezetébe. Jézus hallgatóinak kérdése a templomról mondottakhoz kapcsolódik, de a válasz ezen túllépve az utolsó idők közeledtét jelző eseményekről szól. Nem öncélú ismeretközlés igényével: akik szavait megértik, azoknak az engedelmesség és a szabadulás útját kell megtalálniuk ezek nyomán. Először a hamis messiások propagandájától óvja övéit Jézus. Ennek különös veszélye abban van, hogy a feszült várakozásban élő ember hiszékeny, betegesen fogékony a vágyai közeli beteljesedését ígérő szavak iránt (adventizmus!). De Jézus tanítványainak fel kell készülniük az emberi gonoszság végletes kitöréseire is: borzalmas háborúkra és az anyagi világ egészét megrázó irtózatos válságokra, természeti csapásokra is. Mindezt időben és fontosságban megelőzi az ellenük irányuló üldözésekre való felkészülésük. Jézus azt tanítja, hogy ezek az üldözések javukra lesznek, mert olyasmit tanulnak meg belőlük, amit különben nem tanultak volna meg, az ítéletben pedig mellettük tanúskodnak az átélt szenvedések. Kiszolgáltatottságuk minden mértéket felül fog múlni, a sokrétű válság jelentkezik a családok tagjainak meghasonlásában is, de az ellenük irányuló egyetemes gyűlölet közepette is ígéri nekik segítségét, amely szavaiknak és magatartásuknak ellenállhatatlan erőt ad. Biztosítja őket gondviseléséről is, amely életük legapróbb részleteire is kiterjed; majd ezek után jelöli meg a szabadulás és az életre jutás egyetlen útját, az állhatatos kitartást (hypomoné, vö. Róm 5:3kk.).

Lk 21, 20 • Jeruzsálem pusztulása (Mt 24:15–22; Mk 13:14–20).
Lk itt is Mk-ot követi, de átdolgozza olyan módon, hogy ez önálló forrásaira utal. A Mk-beli „pusztító utálatosság” helyett arról beszél, hogy a várost ostromló seregek veszik körül. Övéinek ez a jel arra, hogy kezdetét vette a város pusztulása (erémósis!). Ezúttal a város nem ad menedéket, lakóinak az isteni harag fölötte végbemenő ítélete elől menekülniük kell, ha Krisztus követői: ezek ui. nem részesek a város pusztulását felidéző engedetlenségben. Ami máskor áldás, az élet nagy öröme, – most az is az életet megkeserítő teherré válik: a terhes vagy kisgyermekes anyáknak csak nehezebbé teszi helyzetük a szenvedések elviselését. A várost és népét Isten kiszolgáltatja a pogányoknak, mert nem vak véletlen, nem történeti esetszerűség, hanem az ő hatalma idézte fel a veszedelmet a városra: ő szabja meg ellenségei hatalmának határát, idejét is (kairoi ethnón).


Biolka.

Sok buzdítást kapott a választott nép,
Hogy a sok jóért mindig hálás legyen.
Nincs ez másképpen napjainkban se
Van miért hálát adjon a lelki Izrael....

Lk 20, 9 • A gonosz szőlőmunkások példázata (Mt 21:33–46; Mk 12:1–12).
Mk-hoz hasonlóan Lk is meg szakítja a vitabeszélgetések sorát ezzel a példázattal, amely egyébként a magvető példázatán kívül az egyetlen, mindhárom szinoptikusban előforduló példázat. Lk ismét könnyedebben és egyenletesebben fogalmaz Mk-nál. Az ismert ószövetségi képről (Ézs 5:1kk.; 61:5; Zsolt 80:9) hallgatói előre tudják, hogy Izráel sorsáról beszél Jézus. Azt a mozzanatot is mindnyájan értik, hogy ez a drága szőlő emberekre van bízva, és a gazda kéri tőlük a szőlő termését. A küldöttek sorsában szép fokozást mutat az elbeszélés: a munkások lázadása egyre élesebb. Itt éri el a példázat a maga titokzatos tetőpontját. A képben még helyén van az a mozzanat, hogy az örökös megjelenéséből a munkások a gazda halálára következtetnek, és ezért akarják megölni a fiút, mert örökös híján azé a szőlő, aki éppen műveli. De az már a példázat kereteit szétfeszítő valóság, hogy először kidobják a fiút a szőlőből, és azután ölik meg (ld. a Mt-párhuzamnál). Izráel ítélete mellett tehát Jézus közelgő sorsáról szól a példázat, ezért csatolja Lk – párhuzamaitól eltérően – a Zsolt 118:22k.-t is magához a példázathoz. Az kétségtelen, hogy a vezetők megértik az ellenük irányuló és a nép ítéletét tartalmazó mozzanatot: ez teszi érthetővé, hogy minél előbb szeretnének szabadulni Jézustól. De a gátló motívum harmadszor is érvényesül: a nép hangulata miatt Jézus elfogatása komoly kockázatot jelentene, és súlyos következményekkel járna.


Biolka

Lk 19, 1 • Zákeus.
Lk-nak ez az önálló elbeszélése, a megelőzővel és a következővel szoros kapcsolatban Jézus királyi igényét mutatja be (18:38k. Dávid Fia – 19:10 Emberfia – 19:12kk. a nemes, aki királyságot szerez). – Jézus a zarándokok rendezett menetével Jerikóba érkezik, a Jeruzsálembe vezető út utolsó állomására: innen a város még egy napi járásra van. A kedvező éghajlatú, dús növényzetű város fontos átmenő forgalmú hely Arábia felé, jelentős kereskedelemmel (balzsamexport), ezért a római korban Júdea vámszedő állomása is. Zákeus a jerikói adók általános bérlője, valamennyi itteni vámszedő fölöttese. Innen érthető rendkívüli gazdagsága, ezért veti meg mélyen a nép, mert zsidó létére embertelen módon szolgálja ki a római hatalmat. Jól jellemzi lelkiállapotát az elbeszélés. Szeretne találkozni Jézussal, mert már hírből ismeri, – nem puszta kíváncsiságból, hanem azért, mert vágyik valami megnevezhetetlen után, megsejti, hogy aki most közeledik, az megszabadíthatja lelke mélyéből megutált életformájától. Érett erre a találkozásra, ezért szólítja meg Jézus (név szerint: az elbeszélés itt titokzatos, nem ad magyarázatot erre a mozzanatra). Ezért lesz környezete számos tagjának már ismert indítékokból fakadó rosszallása ellenére házának vendége. Ami Zákeus házánál történik, az a gazdag ifjú esetének beszédes ellentéte. Zákeus önként mond le vagyona feléről, majd olyan jóvátételt ajánl fel, amely messze túlszárnyalja a törvény előírását (a törvénytelenül elvett értéket 20% kamattal kellett visszatéríteni Lev 6:2kk.). Az általános nézettel szemben, de Jánoshoz hasonlóan (3:10kk.) Jézus sem zárja ki a vámszedőket Isten országából. A bűnbánat és a jóvátételre való készség itt annyira nyilvánvaló, hogy Jézus üdvösséget hirdet Zákeus házának: ígéretéhez fűződő szavait a sokaság botránkozásra hajlamos tagjainak szánja.


Biolka

Lk 18, 18 • A gazdag ifjú (Mt 19:16–30; Mk 10:17–31).
Az Isten országához való viszonya tekintetében a gazdag éles ellentéte az előző példázatbeli gyermekeknek. – Mt-hoz képest kisebb eltéréseket találunk az elbeszélésben: az ifjúból itt főrangú izraelita lesz, Jézus megszólítása a Mk-féle formulát követi; a parancsolatokat görög olvasói kedvéért a LXX szövege szerint idézi Lk. A gazdag megszólítását az is motiválja, hogy az előző jelenetben jóságosnak látta Jézust; Jézus viszont azért nem fogadja el ezt a minősítést, mert a gazdag csak embert lát benne, jónak pedig egyedül Istent nevezhetjük (Zsolt 25:8). Az elbeszélésben a feszültséget a gazdag kérdése teremti még (vö. 10:25), ez tereli a figyelmet a cselekedetekre is. Jézus válasza erre a kérdésre csak a „régi törvény” idézése lehet: ha a gazdag rendkívüli szabályokat várt, akkor csalódott. Marad még az a lehetőség, hogy Jézus meghajlik a gazdag példás kegyessége előtt, és elismeri Isten országa örökléséhez való vitathatatlan jogát: Ezt a célt szolgálná magabiztos válasza. amit ezután mond Jézus, azt csak akkor értjük jól, ha erre a sajátos esetre vonatkoztatjuk, nem általánosítjuk el, és nem keresünk benne a gazdagság veszélyeiről vagy az anyagiakhoz való keresztyén viszonyról szóló elvi fejtegetést. A válasz ennek a gazdagnak próba. Ha törvénymegtartása valóság, akkor életét a szeretet tölti be, tetteit ez sugallja. Viszont akkor a vagyon nem lehet neki kísértés, azon az alapon sem, hogy ha nincsen vagyona, nem végezheti a farizeusi kegyesség megkívánta naponkénti, rendszeres jótékonykodás. Ha a mennyei kincs valóban mindene, akkor Jézus követése neki a legmegfelelőbb életforma. A gazdag nem állja ki a próbát, és Jézus itt tesz csupán az egyedi esetből kitekintve általánosabb érvényű megjegyzést. De elvi fejtegetésbe most sem bocsátkozik tanítványaival. Hogy ki üdvözülhet, az nem lehet emberek kérdése egymásról, sem általánosságban, sem személyesen. Ez a kérdés nem állítható másokra irányuló kíváncsiságunk szolgálatába, hanem önmagunk életéről való döntésünket kell mozgósítania. Nem is emberi lehetőségről van itt szó: Isten a maga hatáskörében tartja meg üdvösségünk kérdését, mert egyedül neki van hatalma arra, hogy intézkedjék benne. Amikor pedig a tanítványok farizeusi módra „felszámítják” Jézusnak engedelmes döntésüket, akkor Jézus arra mutat rá, hogy az ilyen döntésnek csak akkor van értelme, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ezzel olyan gazdagságra tettünk szert, amelyről előző életünkben sejtelmünk sem volt; és ez a gazdagság már itt a földön ígéretesen bontakozik ki, hogy azután a jövendő világban elérje dicsőséges teljességét.


Biolka

Lk 18, 9 • A farizeus és vámszedő példázata.
A farizeus és vámszedő példázata paradigma: az imádkozásban tanúsítandó helyes magatartásra tanít. Sajátos élét az adja meg, hogy a farizeusi imádság-gyakorlat ellen irányul. Mindjárt bevezető szavaiban olyanokhoz fordul Jézus, akik hitbeli egzisztenciájuk alapjait vallásos teljesítményeikben látják. Ezért nem veszik komolyan Isten hatalmát, hanem csak igazságuk elismerését és megérdemelt jutalmazását várják tőle. Azután ezen az alapon különbeknek is tartják magukat másoknál: mások iránt csak fölénynek és lenézésnek jut hely a szívükben. Theológiájuk egyszerre teszi őket istentelenekké és embertelenekké. A példázat ez: a jeruzsálemi templomba megy fel két ember. A farizeus otthonosan mozog a templomban. Imádsága a formai követelményeknek megfelelően hálaadással kezdődik, látszólag Isten személyét állítja előtérbe. De hálaadásáról hamar kiderül, hogy mély megvetést takar mindenki iránt, aki a kegyességnek más útját járja, mint ő. Különben hálaadás örve alatt csak önmagáról beszél: öncélú vallásos cselekedeteit hánytorgatja fel. A vámszedő imádsága a farizeusi értékelés szerint liturgiai ellenpélda. Nem csatlakozik az imádkozók seregéhez, hanem távolabb áll meg egymagában. Szemét nem emeli az égre: hogyan imádkozhatik így az ég Istenéhez? Kezét nem tárja Isten felé adományainak elfogadására irányuló készségét jelezve, hanem mellét veri. Istennek hálát sem ad, hanem önmagával bajlódik: hát imádság az ilyen? Jézus értékelése szerint mégsem a farizeus, a példa, hanem a vámszedő, mert az imádkozás nem formai, hanem tartalmi kérdés, lelkület kérdése: Csak annak van helye Isten hajlékában és országában, aki tudja magáról, hogy érdem szerint egyikben sincsen helye. Ezt a paradoxiát az ember bűne okozza. Ezért fejezi be Jézus a példázatot azzal, hogy a vámszedőnek ígéri, farizeusnak nem ígéri Isten szabadító kegyelmét (katebé… dedikaiómenos par’ ekeinon: a határozó kizáró ellentétet fejez ki; „emez igen, amaz nem”).

Lk 18, 15 • Jézus megáldja a gyermekeket (Mt 19:13–15 Mk 10:13–16).
A nagy betoldásban Lk itt visszatér a Mk-kerethez, de az új elbeszélés szervesen kapcsolódik az előzőhöz: ez is arra a kérdésre válaszol, hogy kik mennek be Isten országába. Izráelben szokás volt kisgyermekeket odavinni a rabbikhoz, hogy kézrátétellel áldják meg őket. A tanítványok tiltakozására Jézus leleplezi a farizeusi kegyesség őket is sokszor megkísértő önellentmondását. Ezek a kisgyermekek csecsemők (brephé), majd csak hosszú évek múltán vezetik be őket a törvény ismeretébe és a vallásos életbe. Most még semmiféle vallásos teljesítményre nem hivatkozhatnak, amelynek alapján kapcsolatba kerülhetnének Isten országával. De Jézus elutasítja azt a felfogást, amelyre mi is könnyen hajlunk, ha gyermekeinkről van szó. A gyermekeknek és példájuk követőinek ígéri Isten országát, éppen azért, mert „üres lappal” lépnek Isten elé: ráutaltságuk és fogékonyságuk szavak nélkül is beszédesen áll előttünk.


Biolka.

Lk 17, 20 • Isten országának és az Emberfiának az eljövetele (Mt 24:26–28.37–41).
A Lukács-féle ún. kis apokalipszis első egységében (20–21) a farizeusok kérdésére válaszol Jézus, a másodikban (22–37) tanítványaihoz szól: a két rész egységét közös tartalmuk biztosítja. A farizeusok kérdését a leprás meggyógyítása motiválja: ez Izráel felfogása szerint Isten rendkívüli közelségéről beszél. Jellemző, hogy azok biztonságával beszélnek Isten országa eljöveteléről, akik önmagukat tagjai közé számítják, – egyébként. Isten országának eljövetelét tapasztalati ténynek gondolják, látható hatalomátvételnek, amelyet kegyességükkel kikényszeríthetnek, és emberi eszközökkel kiszámíthatnak (paratérésis „csillagászati megfigyelés”). Jézus tiltakozik ez ellen. Isten országa sem tapasztalatainknak, sem számításainknak, sem teljesítményeinknek nincsen kiszolgáltatva. Isten szuverén akaratából folyó tény a jelentkezése: miközben Izráel emberi módon keresgéli, számítgatja és hajszolja, Krisztusban már jelen is van Izráel körében (entos hymón), mint döntésre szólító, az embert próba és ítélet alá vető tény. – Jézus a tanítványokat is óvja minden hamis biztonságtól: földi életének befejeződése után jönnek olyan napok, amelyekben teljesen magukra lesznek hagyva, és akkor majd visszakívánják a vele töltött földi napokat, vagy még inkább várják majd visszajövetelét (22). De kétes értékű, széltében hirdetett jelek után nem szabad elindulniuk, mert az Emberfia váratlanul, nem helyhez kötve, az egész világra egyszerre kiterjedő módon jön el (23–24). Ezt a dicsőséges megjelenését szükségszerűen előzik meg szenvedései és halála (25). Egyébként a parousia abban is Isten nagy ítéleteire emlékeztet, hogy előzetesen az élet a maga hétköznapi medrében folyik, és az Emberfia megjelenése teljesen készületlenül éri a földi dolgaiba belemerült embervilágot (26–30). De aki Isten igéjéből, Jézus tanításából ismerte meg Isten tetteinek a természetét, az tudja, hogy egy ilyen mértékű válságban csak úgy menekülhet, ha teljesen el tud szakadni a megítélt régitől, benne önmaga földi életének féltésétől is. Lót feleségének példája mutatja, hogy csak így nem játssza el az ember az üdvösséget a válságos pillanatban (31–33). Isten ítélete a parousia napján emberi gondolkozásunknak érthetetlen, titokzatos módon érvényesül: a leghasonlóbbnak látszó sorsuakat és a legközelebb állókat is elszakítja egymástól (34–36 a legrégibb kéziratokban nincsen meg). Hallgatói riadt kérdésére képpel válaszol Jézus (37): az a tény, hogy a föld megérett az ítéletre, és Isten ítéletének bekövetkezése olyan szükségszerű kapcsolatban van egymással, mint a dögkeselyük megjelenése ott, ahol dög van.


Biolka

Lk 16, 19 • A gazdag és Lázár példázata.
A gazdag és Lázár példázata Lk önálló anyaga, az előző egységek bevezetése után a farizeusi theológiának a gazdagság és szegénység kérdésében vallott álláspontját utasítja el. Ennek optimista folyamatossága helyébe, amelyet a földi élet és az embernek a halál utáni sorsa között feltételez, a legkeményebb ítéleten alapuló diszkontinuitást teszi, és ezt – mai szóval élve – a társadalmi rendszerváltozás képében fejezi ki. A történet ismeretes lehetett Jézus környezetében, de sajátos alkalmazása megdöbbentően új. Viszont ahogyan a halál utáni életről beszél, azt nem ő mondja, hanem a korabeli zsidóság szemléletéhez alkalmazkodik vele (vö. 20:34kk.; egy ébként görög mitológiai fogalmat is alkalmaz: hadés 23. v.). A gazdag és a koldus rajza hűségesen idézi a keleti társadalmak megdöbbentően éles ellentéteit, csak itt nem a pogány embertelenség riasztó példája áll előttünk, mint a tékozló fiú példázatában. Izráel fia a koldus (neve is mutatja: Lazaros, héb. ló’c.äzär „nincsen segítség” vagy ’él ’ec.ázár „Eleázár: Isten segít”; a konkrét név nem zárja ki azt, hogy az elbeszélés példázat), akinek nyomorúsága mérhetetlen (a kutyák említése mindenképpen tisztátalanságra utal; vagy úgy, hogy ezek az állatok a koldust maguk közül valónak, esetleg halottnak nézték; vagy úgy, hogy érintésük, amely ellen Lázárnak nem volt ereje védekezni, szüntelenül tisztátalanná tette a szerencsétlent). Éles az ellentét a két ember halálának ábrázolásában is: az egyik Istennél, a másik csak emberek részéről vette el a megbecsülés jeleit. De a legbeszédesebb halál utáni sorsuk rajza: a földi viszonyokhoz képest minden a visszájára fordul, és az a szakadék, amely most választja el a két embert, ítéletes mása annak, amelyet a gazdag létesített önmaga és a koldus között a földön, – még csak nem is elvetemült gonoszságból, csupán közönyével és érzéketlenségével, amelyet a farizeusok természetesnek is találtak theológiai álláspontjuk alapján. A gazdag ebben a helyzetében is atyjának szólítja Ábrahámot, és Ábrahám a megfelelő megszólítással válaszol, de mindez nem változtat a tényeken. Sem a gazdag, sem hozzátartozói sorsán nem lehet az általa kért módokon változtatni. Izráel fiainak kiváltsága, de lehetőségeik korlátja is az, hogy ott van nekik Mózes és a próféták. Ha ezek szavára sem hittek Jézusban, akkor senki és semmi nem segíthet rajtuk. A feltámadott Krisztus szava is hiábavaló volna hozzájuk, ezért nem is adatik meg nekik ez a lehetőség (vö. Jn 5:45kk.).


Biolka

Lk 16, 1 • Mt 6:24).
Amiről Jézus a 15. részben a farizeusokat tanította, abban a tanítványok tisztázottak. Nekik viszont az a tisztáznivaló kérdésük, hogy Krisztus követői új életének hogyan kell kifejeződnie a földi dolgokkal, főként az anyagi javakkal való élésben. Ez a tanítás kezdődik a hamis sáfár példázatával. Az eset közismert lehetett Jézus hallgatói körében, fel is lehettek háborodva rajta. Maga a példázat is sokakban keltett botránkozást: azzal vádolták Jézust, hogy korruptságra tanítja övéit. Pedig a példázat félreérthetetlen, csak nem szabad elfeledkeznünk Jézus példázatainak természetéről. Erkölcstelenségre épp oly kevéssé tanít, ahogyan a tolakodó barát példázata sem buzdít Isten iránti „szemtelenségre” (11:8). A tiszttartóról először azt tudjuk meg, hogy hűtlen vagyonkezeléssel vádolják meg gazdájánál (diebléthé: az ige jelentése gyakran „rágalmaz”). Hogy joggal-e vagy sem, az nem tűnik ki. – A gazda elbocsátja, és végelszámolást kér tőle. Amíg ezt be nem nyújtja, addig még természetesen egész eddigi rendelkezési joga kezében van. Ahogyan ezzel él, azt a példázat is erkölcstelennek minősíti (oikonomos tés adikias 8. v.), hiszen tetemes kárt okoz gazdájának. A két elbeszélt eset csak kiragadott példa, de már ezekben is mintegy százezer forintos tételekről van szó (50 bat kb. 18 hl, 20 kér kb. 73 hl, értékük kb. 500–500 dénár). A példázat értelmét Jézus egyetlen mondatban adja: megdícséri a tiszttartóban azt, hogy számolt helyzetével, kihasználta az alkalmat, és céltudatosan járt el. Ebben állítja példaként a világ fiait a világosság fiai elé (a két megjelölés mutatja, hogy a kyrios itt már nem a példázatbeli gazda, hanem Jézus): törekedjenek ilyen céltudatosan egyetlen céljukra, az üdvösségre. Szükségünk van erre az intelemre, mert sokszor csak egy célnak tartjuk sok más közül az üdvösséget, és nem tudunk mindent feltenni erre az egy lapra”, mint akiknek nincs más „lehetőségük, akár a hamis sáfárnak a maga fajtája körében és a maga helyzetében. Sohasem tekinthetjük életünk biztosítására szolgáló tényezőnek, szilárd alapnak az anyagi javakat. Ezek csak arra jók, hogy mások javára éljünk velük, és így megnyíljanak előttünk emberi szívek és Isten országa kapui. Persze, ez sem érthető semmiféle számítás irányában: próbának kaptuk a földi javakat, ezeken tanuljuk a mennyeiek iránti hűséget, a kisebbekről a nagyobbakra haladva. Ha a múlékony javakkal hűségesen bántunk, akkor megbízást kapunk az örökkévalókra is. Közben mindig tudnunk kell, hogy a földiek nekünk örökké idegenek, igazán mieink csak a mennyeiek. A kettő világa valóban „ég és föld”, és mindenkinek számolnia kell azzal, hogy a földi javakért történő élet nem állhat Isten szolgálatában. Ez nem csupán idő vagy energia kérdése: egymást kölcsönösen kizáró két érzületről, két összeegyeztethetetlen életszemléletről van szó. Vagy emberi érvényesülésünk, vagy Isten szolgálata: a kettő együtt lehetetlen!


Biolka.

Lk 15, 11 • A tékozló fiú példázata.
A tékozló fiú példázata új mozzanatot is ad az első kettőhöz. Azok is tárgyilagosan beszélnek az igazakról, emez sem a farizeusok kegyességét akarja kétségbevonni, amikor hozzájuk fordul. Azt a kérdést veti fel, hogy tudják-e vállalni a közösséget az „elveszettekkel”, vagy méltatlankodva elkülönülnek-e tőlük (az idősebbik fiú viselkedése). – Egy örökösödési kérdéssel kezdődik a példázat: egy apának a kisebbik fia kikéri a birtokból az őt megillető részt (to epiballon meros, szakkifejezés, a kisebbik fiú esetében ez a vagyon egyharmada). A példázatból nem tűnik ki, hogy már maga ez a lépés is a fiúi viszony felmondását jelentené. Az örökösödés történhetett az örökhagyó életében is, ajándékozással, a kamat és a haszonélvezet visszatartásával. A fiú kétségtelenül kilátástalannak tartja helyzetét hazájában, és ez a palesztinai viszonyok ismeretében érthető. Ezért idegenben próbál szerencsét. De ha eddigi önállósulásával nem is tépte szét az apa-fiúi viszonyt, most, amikor a kikért részt nem egzisztenciája megalapozására, hanem ennek megsemmisítésére fordította; föltétlenül megtette ezt a lépést. Isten nem tiltakozik az ember „nagykorúsági igénye” ellen, akár népe, akár mások akarnak elindulni ennek az útján (szekularizmus). Csak akkor látja elveszettnek az embert, ha a tőle „kikért” és kapott önállóságát „saját gerjedelmeire költi”: A példázat ezután a fiú elesettségét jellemzi: zsidó létére egy pogány gazdához szegődik el disznópásztornak, annyira megvetetté és kivetetté válik, hogy legszükségesebb táplálékát is a tisztátalan állatokéból kell elvennie (keration „szentjánoskenyér”, közismert disznó-takarmány; oudeis edidou azt jelenti, hogy vele annyit sem törődtek, mint a disznókkal). Az apai ház emléke ébred fel benne. Tudja, hogy fiúi jogait eljátszotta, így alázatos megbánást tanúsító elhatározásra jut. Béresnek kíván hazamenni, és gondosan megfogalmazza bűnvalló szavait is, amelyekkel vissza akar kérezkedni az elhagyott házba. Az önállóságával csődbe jutott embernek – emberi oldalról nézve – valóban nincsen más lehetősége. Ám az apa meg sem várja fia hazaérkezését, tekintélyéhez sem tartja méltatlannak, hogy elébe szaladjon. Nem. is engedi végigmondani önmaga fölött ítélkező szavait, hanem a legbensőségesebb üdvözlés után a rendkívüli vendégnek kijáró tisztelet külső jeleivel illeti. Nem engedi, hogy bárki is kelletlenül tekintsen a visszatért fiúra, hanem fényes örömünnepet rendez (ton moschon siteuton határozott névelője azt jelzi, hogy egy ilyen volt a háznál, rendkívüli ünnepi alkalomra fenntartva). Ez Isten végéremehetetlen szeretetének képe, amellyel nem tartja méltóságán alulinak így fogadni a hozzá visszatérő bűnbánó embert aki pedig előzetesen a tőle kapott javakat fecsérelte el. – Az apának ez a szeretete az, amelyet az idősebbik fiú nem ért meg. Ő csak öccse züllött előéletén háborodik fel, ezért nem tudja a történteket úgy értékelni, mint apja: a fiú halott volt, és most ismét él. Az nagyon megdöbbentő, hogy az a fiú, aki állítólag atyja iránti bizalomból maradt otthon, annyira idegen és bizalmatlan tudott maradni apja iránt. Az apa őt tekintette egész vagyona urának, de ő csak munkáját hánytorgatja fel, és apja szeretetlenségéről kesereg, teljesen alaptalanul. Ezt a lelkületet veti szemére Jézus a farizeusok táborának és minden idők birtokon belüli szabványkegyeseinek. Kegyességi cselekedeteiket alapjában véve nyűgnék érzik, a törvényt nem tudják szabad lélekkel értelmezni, így kirekesztik magukat az Isten szerinti tiszta emberi örömökből, majd pedig Istennek rójják fel az egészet. Az ő normáik ellenére Istenhez talált megtérő bűnösöknek csak szemükben kétes tisztaságú életfolytatását tudják bírálni; de Istennek a bűnbánók elé siető, előlegező szeretete hiányzik a szívükből. Izráel és az általa lenézettek, zsidók és pogányok; a megmerevedő egyház és a szekuláris világ; az egyházon belül az önigaz kegyesek és a „szabálytalanul” megtérők viszonyának égető és szüntelenül megismétlődő kérdéseire válasz ez a példázat.


Biolka.

Jézusunkat sok méltatlan bírálat érte,
Nem tetszett,hogy szereti a bűnösöket.
Azért mert nem az igazakat pártfogolta,
Hisz' a betegnek van szüksége orvosra!

Lk 14, 15 • A nagy vacsora példázata (Mt 22:1–10).
Az utolsó példázat az előzők összefoglalása és lezárása is: Mt-féle párhuzamától eltérő összefüggésben szerepel, de amattól más eltérések is megkülönböztetik (Mt-ban inkább a példázat elején, itt a végén üt át a képanyagon a valóság). Az egyik vendég megjegyzésére válaszol Jézus a példázattal, de nemcsak a jelenlevőkhöz fordul vele, hanem mindenkinek szánja. A közbeszóló azt fejezi ki makarismos-ával, hogy megértette: Jézus előző példázatai Isten országának nagy vendégségére utalnak. Jézus válasza viszont leleplezi a megszólalásban megcsendülő hamis hangot: a közbeszóló fölényes önbizalmát, amellyel önmagát Isten országa vendégeinek társaságába sorolja. A példázatbeli vacsora a szokásokhoz híven van ábrázolva: az előzetes meghívást követi a lakoma konkrét időpontját megjelölő hívás. Itt szól a példázat arról, hogy a meghívottak nem lesznek a nekik készített vacsora vendégei, ha bármit is fontosabbnak tartanak a meghívás haladéktalan elfogadásánál; viszont ott fognak ülni az eredetileg nem nekik megterített asztalnál azok, akik először nem is kaptak meghívást, akiket a meghívottak méltatlanoknak is tartanak, kik azonban a hívást azonnal készségesen elfogadják. A kettős hívás: a város falain belül és kívül levők meghívása Izráel megvetettjeire és a pogányokra utal, ebben már az őskeresztyén misszió élményeinek lecsapódását láthatjuk.

Lk 14, 25 • A tanítványok önmegtagadása (Mt 10:37–38).
A külső keret Lk-tól való: nagy tömeg megy Jézus után, de általában nem veszik komolyan, hogy magatartásukból milyen következtetést kellene levonniuk. Jézus követése az a lehetőség, amely abban bizonyul valóságosnak, hogy hisz benne az ember. Ezt fejezik ki Jézus szavai: kifejezései a mai embernek visszatetszik, de Izráel fiainak természetesek (héb. sáná’, gör. misein adott esetben csak „kevésbé szeret, a szeretetben hátrább helyez valakit”). Aki Krisztussal közösségben akar élni, annak szakítania kell mindenkivel, aki életében Krisztus helyét akarja elfoglalni, vagy vetélytársa akar lenni Krisztusnak. A második követelmény, kép formájában, arról beszél, hogy csak az lehet Krisztus tanítványa, aki pillanatról pillanatra vállalja azt az életformát, amely élete elvesztésének kockázatával, sőt: önmaga állandó áldozatul adásával jár.

Lk 14, 28 • Számvetés Krisztus követésében (Mt 5:13; Mk 9:49–50).
A befejező példázatok közül az első kettő arra int, hogy Krisztus követésére csak úgy vállalkozhatunk; ha számot vetünk minden követelménnyel, és nyíltan szembenézünk életünk körülményeivel. A földi vagyon visszahúzó erejéről van itt szó, Lk ebben látja Krisztus követésének szinte legfélelmesebb akadályát: A megízetlenült só példázata is ebben az összefüggésben kap itt új értelmet: aki az előbb mondottak figyelembevételével követi Krisztust, az hasonló az ételnek ízt, a dolgoknak értelmet adó sóhoz (a kép Izráelben általánosságban ismeretes, vö. 2Krón 13:5; Lev 2:13). Aki nem tudja a világban betölteni ezt a szerepet (vö. Mt 5:13), azon éppen úgy nem lehet segíteni, mint az ízét vesztett són: fölöslegessé és haszontalanná válik, semmire sem jó többé.


Biolka

Lk 14, 1 • Vízkóros meggyógyítása szombaton.
Egy nagyobb egységben (1–24. v.) asztali beszélgetéseket közöl itt Lk: az egységesítő keret bevezetését itt az 1. versben kapjuk. A vendéglátó egy vezető farizeus, de az asztaltársak magatartása jól mutatja: mennyire nem őszinte és egyértelmű a meghívás (paratéroumenoi: hivatalból figyelik Jézust a jelenlevők). A vízkóros jelenléte az ilyen lakomák természetéből érthető (vö. 7:37kk.). Magát a betegséget Izráelben a parázna és kicsapongó életmód következményének tartották. Jézus mindent és mindenkit megelőzve megszólal, és ezzel magához ragadja a kezdeményezést. Két kérdése ugyanabban a körben mozog, mint az előző szombati gyógyítás alkalmával mondott szavai (13:10kk.). Megfogalmazásuk olyan, hogy ellenfeleinek ugyan saját álláspontjuk alapján elutasító választ kellene adniuk, de ezzel elárulnák gondolkozásmódjuk kicsinyességét és korlátoltságát, sőt: képtelenségét és embertelenségét. Ezért egyszerűen nem válaszolnak, mert nem tudnak válaszolni.

Lk 14, 7 • Példázat az ülésrendről.
Lk-nak ez az önálló példázata a vele egy asztalnál ülőkhöz fordul, akik azt figyelik, hogy Jézus rabbihoz illően viselkedik-e a vendégségben; közben tulajdon magatartásukkal akaratlanul elárulják lelkületük sivárságát. Ezt észreveszi Jézus is ezért mondja ezt a példázatot, amely a farizeusoknak kritikátlan önbecsülésüket veti szemükre, de egyáltalában nem arra akar szabályt adni, hogyan viselkedjék az ember, ha az emberek körében illendően akar előbbre jutni, hanem Isten vendéglátó asztalára, a messiási lakomára utal. Tartalmát kép nélkül a 11. v. foglalja össze: Isten a felfuvalkodókat megalázza, az alázatosakat pedig felemeli (vö. Jak 4:6; 1Pt 5:5; Péld 3:34 LXX).

Lk 14, 12 • Példázat a meghívásról.
A vendégek után a vendéglátót szólítja meg Jézus. A meghívásnak egy olyan vonására rámutat rá, amelyet mi is jól ismerünk: kárhoztatja az olyan meghívást, amely mögött számítás húzódik meg. De most sem illemszabályt ad, még kegyes illemszabályt sem. Tanítása olyasmit kíván, ami földi viszonyok között képtelenség. Ez mutatja, hogy példázatról van szó: Isten országának tagjait az emberekhez való viszonyukban is csak Isten országának lelkülete vezetheti, ennek gyökere pedig a legcsekélyebb mértékben sem lehet a számítás, csak az irgalom. Jézus erre mutat példát egész életével, és csak ez a magatartás részesül Isten jutalmában, éppen azért, mert nem igényel semmiféle földi jutalmat.


Biolka.

Lk 13, 22 • Mt 7:13–14; 25:10–12; 7:22–23; 8:11–12).
A részlet elemei Mt-ban egészen más összefüggésekben és egymástól függetlenül találhatók: Lk írójának önálló forrásai adják az indítást arra, hogy a bennük talált összefüggést saját írói céljainak a szolgálatába állítsa. – Az átvezető megjegyzés (22) a 9:51-beli keretre utal vissza: Jézus útban van Jeruzsálem felé. Az útközben felvetett kérdés természetétől élesen elütő módon, a válasz kizárja mindenféle öncélú, elméleti és kíváncsiságból fakadó vita lehetőségét. Mindenkinek a maga kérdése lehet egyedül fontos; ez pedig az, hogy el ne szalassza az üdvösségre vezető út megkeresését és a megtalált úton való elindulást. Nem arra van szükségünk, hogy mások sorsát latolgassuk kíváncsian, hanem arra, hogy odaadó igyekezettel munkáljuk tulajdon döntésünket. A szoros ajtó, a zárt házajtó képe egyaránt erről beszél. Aki nem ismerte fel az idő sürgetését, az kimarad Isten országának életéből. Isten népének kivetett tagjai fájdalommal láthatják, hogy azért vannak kirekesztve a boldog ősök hőn óhajtott társaságából, mert elutasították a Krisztust, így helyüket az engedelmességre jutott pogányok foglalják el. Az új világkorszak visszájára fordítja a, régi értékelését, Isten igazsága ítéletes és ígéretes helycserét hajt végre.

Lk 13, 31 • Jézus üzen Heródesnek.
A rövid, önálló anyagrész időiben nem válik el az előzményektől, de nem világos belőle, hogy a farizeusok miért figyelmeztetik Jézust. Heródesnek kétségkívül kellemetlen volt Jézus személye, különösen azért, mert munkásságával az ő uralkodása alatt álló területen keltett nyugtalanságot. De bármilyen terve volt Jézussal, a farizeusok aligha vállalták volna, hogy hírvivői legyenek. Inkább azzal kívántak tüntetni, hogy semmiféle erőszaknak nem hívei, ezért ha nem is értenek egyet Jézussal, Heródes sötét terveitől mégis óvják. Jézus ezt egyszerűen kétszínűségnek minősíti, ezért válaszában Heródeshez utasítja őket. Arról „üzen” neki, amiben éppen benne van: életének második szakaszában démonokat űz ki, és gyógyít. A harmadikban teljesedik be majd sorsa Jeruzsálemben, ahová vándorútjának bevégeztével érkezik meg. Az ismétlésnek ható záró vers azt mondja ki, hogy mindez nem az ő önkényéből történik így, hanem Isten akaratából következik szükségképpen. Ezért senki és semmi, a ravasz Heródes (alópéx) alattomos terve sem térítheti le útjáról.

Lk 13, 34 • Jézus ítélete Jeruzsálem fölött (Mt 23:37–39).
Jeruzsálem szomorú végzete az, hogy szinte kizárólagos színhelye legyen a prófétagyilkosságoknak (ld. 33. v.). Ezért hirdet Jézus fájdalommal, de megalkuvás nélkül ítéletet az engedetlen város fölött. A beszédes kép először Istennek népe és szent városa iránti megható gyöngédségéről beszél; majd felpanaszolja Jézus a dédelgetett város kemény ellenszegülését, meghirdeti teljes pusztulását; de az utolsó szó még itt is a kegyelmes ígéret: eljön az idő, amikor Izráel megtér Urához, és az idők végén boldog, dicsőítő hálaadással fogadja azt, aki az ő nevében érkezik hozzá.


Biolka.

Lk 12, 22 • Óvás aggodalmaskodástól (Mt 6:19–21.25–33).
A Hegyi Beszédből (a 32–33a kivételével) ismert elemeket Lk tökéletes tartalmi kapcsolatba állítja egymással és az előzményekkel. Jézus a hit logikájának egy gyakran elhanyagolt, de sarkalatos tételére mutat rá: aki hitében tudja és vallja, hogy életét Istennek köszönheti, az nem gondolkozhat úgy, hogy azt már nem várhatja Istentől, ami ennek az életnek a fenntartásához itt a földön szükséges. De egy másik szemszögből nézve is visszásnak mutatkozik az aggodalmaskodás: az embernek egyáltalában nem adatott a kezébe az a lehetőség, hogy maga erejéből tartsa fenn életét; élete tartamát sem hosszabbíthatja meg a legkisebb mértékben sem Isten akarata nélkül. Ezután a természet isteni törvényszerűségének mélyértelmű felismerése alapján biztatja tovább övéit Jézus. Ha az állatvilág és a növényvilág tagjait sajátos adottságaiknak megfelelően olyan gazdag bőséggel tartja el Isten, mennyivel inkább számot tarthat akkor erre az ember, ha a maga adottságaihoz híven keze munkájával dolgozik meg a kenyeréért. Világos, hogy nem „szent henyélésre” buzdítja övéit Jézus, hanem attól óvja őket, hogy nyugtalanul kérdezgessék: mit hoz a holnap, mintha életük gazdátlan élet volna, és ki volna szolgáltatva valami vak végzet szeszélyének, amely fölött önerejükből kell úrrá lenniük. Isten azért visel gondot különösképpen is az emberre, mert életének nagyobb és drágább tartalmat adott: az ő uralkodásának megtalálását és megélését a földön. Az ő népe kicsiny nyáj, de országa az ő akaratából övéi kicsiny seregének az ügye. Ezért kell ennek a seregnek belsőképpen szabadnak lennie a földi vagyontól, lemondania arról, hogy emberi eszközökkel maga biztosítsa életének anyagi feltételeit. Csak így tudja igazán a mások iránti irgalmasság útját járni, életének súlypontját az önzés és aggodalmaskodás világából Isten szeretetének örök, mennyei világába áttenni.

Lk 12, 35 • Éberség és hűség a várakozásban (Mt 24:43–51).
Egyre inkább a jövőre irányítja Jézus övéi figyelmét, így kerül középpontba visszajövetelének és a reá való várakozásnak a kérdése. A két első kép az állandó készenlét parancsát adja eléjük. Ha a keleti ember munkára, harcra vagy útra készült, hosszú felsőruháját övvel rövidebbre fogta, hogy akadálytalanul mozoghasson. Ha éjjel is készenlétben kellett állnia, lámpását égve tartotta, hogy ne akkor kelljen még gyújtogatnia, amikor sürgősen szükség lehet rá. – A menyegző képe, amelyen egyre inkább átüt maga a valóság, világosan a parousia-ra utal: erre kell szüntelenül készen állnia Krisztus követői seregének. Mert az ő visszajövetele kiszámíthatatlan: ezt a tulajdonságát fejti ki két újabb kép, amelyek rendkívüliségükkel hívják fel magukra figyelmünket, mint Jézus példázatai igen gyakran. Az első az urára hűségesen és szüntelenül várakozó szolga példázata: itt említett jutalma a hétköznapi életben elképzelhetetlen, itt a valóság maga tetszik át a kép anyagán. Hasonlóan a tolvajról szóló példázatban is: nincsen olyan tolvaj, aki előre jelezné betörése időpontját. De a mondanivaló éppen így válik súlyossá, mert éppen ennyire elképzelhetetlen az is, hogy bárki, akár maga Jézus is bejelenthetné: mikor jön vissza az idők végén mennyei dicsőségében a földre. – Péter kérdése vezeti be az utolsó példázatot: Jézus nem mondja ki, de a képpel érthetővé teszi, hogy ami az előzőkben mindenkinek szólt, azt most különös hangsúllyal az apostolokra, és ezzel együtt minden idők egyházi vezetőire alkalmazva ismétli meg. Ismét rabszolgáról beszél, de ennek kiemelt munkaköre van a háztartásban: ő gondoskodik a ház valamennyi rabszolgájának eltartásáról (doulos – oikonomos). A hű szolga most jutalmul a gazda egész vagyona fölött rendelkező teljhatalmú tiszttartóvá válik. A példázat folytatása arról szól, hogy az ilyen „gondnoki” beosztással vissza is lehet élni, és az ítélet, amely az ilyen magatartást követi, megsemmisítő. Krisztus egyháza vezetőinek szól az intelem: a rájuk bízott szolgálatot, az ezzel járó lehetőségeket és befolyást a gondoskodásukra bízottak javára használják-e fel vagy önző érdekeik, emberi szenvedélyeik és alantas hajlamaik érvényesítésére. A vezetők ítélete mindig súlyosabb, a vétek büntetése nem marad el, legfeljebb mérséklődik annak esetében, aki nem tudatosan és kiszámítottan, hanem belátás hiányában követte el.


Biolka

Lk 12, 13 • A bolond gazdag.
A rabbikat szokás volt vitás ügyekben döntésre kérni: Jézust is ilyesmire kéri itt valaki, testvérek örökösödési ügyéről van szó. Ő azonban távoltartja magát olyan kérdésektől, amelyek mögött az anyagiasság lelkülete (pleonexia) húzódik meg. Egy példázattal óv mindenkit ettől a lelkülettől. Egy gazdag birtokos, bőséges termés után, biztosítottnak véli életét: ezentúl már megél szerzett javaiból. Mindent erre a számítására épít fel, és emberi elbizakodottságában hosszú évekre előre tervez. Lk Jézusa éles szavakkal mutat rá arra, hogyan válik a gazdagságban való hamis bizakodás az Isten szerinti élet akadályává, hogy teszi ostobán önzővé az embert, és hogyan zárja el előle annak a lehetőségét, hogy az igazi kincset, az örökélet javait igyekezzék megszerezni (vö. 2Kor 8:9; Zsid 11:26).

Lk 12, 22 • Óvás aggodalmaskodástól (Mt 6:19–21.25–33).
A Hegyi Beszédből (a 32–33a kivételével) ismert elemeket Lk tökéletes tartalmi kapcsolatba állítja egymással és az előzményekkel. Jézus a hit logikájának egy gyakran elhanyagolt, de sarkalatos tételére mutat rá: aki hitében tudja és vallja, hogy életét Istennek köszönheti, az nem gondolkozhat úgy, hogy azt már nem várhatja Istentől, ami ennek az életnek a fenntartásához itt a földön szükséges. De egy másik szemszögből nézve is visszásnak mutatkozik az aggodalmaskodás: az embernek egyáltalában nem adatott a kezébe az a lehetőség, hogy maga erejéből tartsa fenn életét; élete tartamát sem hosszabbíthatja meg a legkisebb mértékben sem Isten akarata nélkül. Ezután a természet isteni törvényszerűségének mélyértelmű felismerése alapján biztatja tovább övéit Jézus. Ha az állatvilág és a növényvilág tagjait sajátos adottságaiknak megfelelően olyan gazdag bőséggel tartja el Isten, mennyivel inkább számot tarthat akkor erre az ember, ha a maga adottságaihoz híven keze munkájával dolgozik meg a kenyeréért. Világos, hogy nem „szent henyélésre” buzdítja övéit Jézus, hanem attól óvja őket, hogy nyugtalanul kérdezgessék: mit hoz a holnap, mintha életük gazdátlan élet volna, és ki volna szolgáltatva valami vak végzet szeszélyének, amely fölött önerejükből kell úrrá lenniük. Isten azért visel gondot különösképpen is az emberre, mert életének nagyobb és drágább tartalmat adott: az ő uralkodásának megtalálását és megélését a földön. Az ő népe kicsiny nyáj, de országa az ő akaratából övéi kicsiny seregének az ügye. Ezért kell ennek a seregnek belsőképpen szabadnak lennie a földi vagyontól, lemondania arról, hogy emberi eszközökkel maga biztosítsa életének anyagi feltételeit. Csak így tudja igazán a mások iránti irgalmasság útját járni, életének súlypontját az önzés és aggodalmaskodás világából Isten szeretetének örök, mennyei világába áttenni.


Biolka

Lk 12, 1 • Bátorítás hitvallásra (Mt 10:19–20.26–33; 12:32; Mk 3:28–29).
A 12. rész a tanítványok magatartására vonatkozó intelmeket tartalmaz, az első egység az aggodalmaskodástól óvja őket. A nagyobb egység Lk szerkesztő munkájának eredménye, a jövendő gyülekezeteinek akar szolgálni vele. Az anyag a Logiára utal, párhuzamait Mt-ban találjuk, Mk-ban alig. Új a helyszín és a helyzetrajz: óriási tömeg tolong Jézus körül, de az ő tanítása most elsősorban tanítványainak szól. Az előzőkhöz kapcsolódva először a farizeusi kegyesség lényegétől, a képmutatástól óvja őket. Az ige hatalma alatt a rejtőzködés bármilyen kísérlete meddő, mert az igében olyan erők feszülnek, amelyek az emberek titkait leleplezik, e folyamatnak egészen végletes mértékéig. Ezután arra inti tanítványait: ne befolyásoltassák magukat magatartásukban a földi hatalomnak se kisszerű, se egészen magas szintű képviselőitől, ha ezek azzal kérkednek, hogy döntő hatalmuk van a keresztyének sorsa fölött. Jézus nem titkolja, hogy testi életünket elvehetik tőlünk, ezt sokféleképpen megtehetik. De Krisztus követői értékelésében nem ez az utolsó szó: hiába biztosítanák megalkuvással földi egzisztenciájukat, ha a végső ítéletben el kellene veszíteni az igazi életet. Ezért ha igazán Uruk útján járnak, nem vélt hatalmukkal ideig-óráig kérkedő földi nagyságok tetszéséhez igazítják életüket, akár közülük valók, akár kívülállók ezek, hanem az örök Isten akaratához, akinek egyedül van teljes hatalma testi-lelki egzisztenciájuk fölött. – Bármi történjék az emberrel, Isten gondviseléséből nem esik ki soha. Aki a semmiségnek tetsző verebet is számon tartja, az az emberré úgy visel gondot, hogy földi életében a legkisebb változás vagy károsodás sem következhetik be az ő tudtán kívül. Krisztus követői tudják, hogy minden az Atya akaratából történik velük, nem emberek önkényéből. Krisztus maga is így tekint földi életére és sorsára. – A döntés az ember kezében van, hogy vállalja-e Krisztussal a közösséget a földön, mert a végső ítéletben az Emberfia csak az ember döntését pecsételi meg. Még tovább is megy Jézus a bátorításban. Annak is bűnbocsánatot ígér, aki őt káromolja, mert nem ismerte fel benne a Krisztust. Sürget a mellette való döntésre, de ezen a ponton sem akarja emberi értelemben vett hatalom igénylésének még a látszatát sem kelteni. Csak azt minősíti megbocsáthatatlan bűnnek, ha valaki a Szentlélek világosságában felismeri benne a Messiást, de ebből nem vonja le a megfelelő következtetést. – Másfelől nemcsak az embernek kell komolyan vennie a Szentlélek kiváltságos hatalmát, hanem a Lélek is komolyan veszi az ember életében a maga helyét és munkáját: Krisztus követőit legválságosabb helyzeteikben sem hagyja magukra, hanem melléjük áll, és felruházza őket a szükséges bölcsességgel és erővel. Pártfogójukká lesz azzal, hogy szinte szájukba adja a megfelelő szavakat, amikor szükségük van rá.


Biolka

Krisztus világosságul adatott az embernek,
Azért,hogy "világítson"a sötét lelkű hitetlennek!
Ezért kell őt a szívünkbe befogadnunk élő hittel,
Hogy lámpásként világíthassunk az embernek.
A farizeusok és vének sok mindentől eltértek,
Csak a külsőgekre adtak,látszat tetteik voltak.
Nem néztek soha magukba, mást ért a kritika.
Még a Mestert és tanítványait is számonkérték,
Mert a példájukat szolgai módon nem követték.
Óva inti a Biblia a mostani farizeuslelkű hívőket,
Hogy szokásaikat elhagyva gondozzák a lelküket.

Lk 11, 14 • Jézus az erősebb fegyveres (Mt 12:22–30; Mk 3:22–27).
A részlet egészében a Mt-párhuzammal rokon, a Logiára utal Mk-kal ellentétben. – Jézus egyik messiási tettének nyomában a sokaság csodálkozása közepette megszólal ellene az a képtelen vád, hogy démoni hatalmakkal áll szövetségben, majd az a kívánság, hogy „mennyei jelt” adjon: döntésre szólító jeleit semmibe se véve a személyes döntést fölöslegessé tevő hatalmi megnyilvánulást követelnek. Jézus természetesen nem teljesíti kérésüket, és gyanúsítgatásuktól sem befolyásoltatja magát, de olyan választ ad, amelynek logikája elnémítja ellenfeleit. Jézus és a Sátán (a Beezeboul névre, változataira és jelentésükre nézve ld. a párhuzamok magyarázatát) között élethalál-harc folyik: ha ebben a harcban bármelyik fél megalkuszik, akkor vége van. Ha a démonvilág fejedelméről azt állítják Jézus ellenfelei, hogy alkura lépett vele, ez csak ugyanazt bizonyítja, amit Jézus tetteiből helyes megértésük esetén is kiolvashatnának: a sátán döntő vereséget szenvedett Jézustól. Ellenfelei álláspontjának tarthatatlansága abban is megmutatkozik, hogy a közülük való ördögűzők ellen nem emelnek olyan kifogásokat, amilyeneket Jézus ellen emeltek: elfogultságuk már magában is ellenük tanúskodik. Ha viszont Jézusnak a démonok fölötti győzelmében Isten erejének megnyilatkozását kénytelenek meglátni, akkor akár akarják, akár nem: számolniuk kell Isten országának sürgető jelenlétével (epthasen „utolért, rátok tört”). Végül az is bizonyos, hogy gyógyításaiban Jézus a sátántól elragadott zsákmányt osztogat: márpedig minden harc törvénye az, hogy ilyesmit csak az tud megtenni, aki előzetesen legyőzte és kifosztotta ellenségét mindenéből. Mindez sürgeti Jézus hallgatóinak döntését, mert kizáró ellentétekről van szó az ő harcában, és aki nem az ő szövetségese, az a sátán kezére dolgozik; aki nem vesz részt Isten népe összegyűjtésének munkájában az ő oldalán, az a nép egységének a megbontásában válik vétkessé.

Lk 11, 24 • A démon visszatérése (Mt 12:43–45).
Az előző tanítás zárásaként a kor ördögűzőinek egyik tapasztalatáról számol be Jézus: a gyógyult megszállottak visszaeséséről. A démon igazi munkaterülete az ember élete: ha innen távoznia kell, nem nyughatik. Ezért nem maradhat a gyógyult ember élete gazdátlan, mert önerejéből nem állhat ellent a megsokszorozott erejű démon újabb, veszedelmesebb támadásának. Igazán csak akkor válhat szabaddá az életünk, ha gazdát cserél: a sátán helyett Krisztus lakóhelyévé válik, és ő uralkodik fölötte.

Lk 11, 27 • Ki boldog igazán?
A rövid jelenet Lk önálló anyaga: Mt ezen a helyen a Lk 8:19kk. párhuzamát adja. A megszólaló asszony boldog örömmel fogadja Jézus szavait és tetteit, de a maga asszonyi módján fejezi ki örömét és őszinte odaadását Jézus iránt: nagyságának mélyről fakadó megbecsülését. Jézus mégis helyreigazítja, mert szavai nem jó utat mutatnak. Nem a Jézussal való testi kapcsolat teszi igazán boldoggá az embert, hanem az Isten szava iránti engedelmesség: így a boldogságból való részesedésben Jézus szűkkörű földi családja helyébe Istennek az egész világra kiterjedt nagy családja lép, és ezen belül lehetnek az említett feltétellel „igazán boldogok” Jézus test szerinti hozzátartozói is csupán.

Lk 11, 29 • Jónás jele (Mt 12:38–42).
A rövid egység válaszként utal vissza a 16. versben felvetett kérdésre, ezért van egészen általánosságban mozgó bevezetése. Itt határozottan kimondja, hogy ő nem ad jelt a jelkívánó gonosz nemzedéknek: Istentől kapnak jelt Jézus személyében és sorsában, eltűnésében és utána megjelenésében. A mozzanatok külső hasonlósága alapján nevezi ezt Jónás jelének. A továbbiakban ószövetségi példákkal világítja meg Jézus azt a különbséget, amely a jelek iránt fogékony, ezeket megértő és belőlük a következtetést helyesen levonó nemzedékek, mint Salamon és Jónás nemzedéke, és az ő idejében élő, keményszívű és hajthatatlan nemzedék között van, amely pedig Jézusban azt tudhatja önmaga körében, aki nagyobb Salamonnál és nagyobb Jónásnál. Amazoknak a kisebb jelek iránti fogékonysága az ítéletben kárhoztatássá lesz ezekkel szemben, akik a legnagyobb jel mellett is értetlenül, vakon és elvakultan mentek el.


Biolka.

Lk 11, 1 • Jézus imádkozni tanít (Mt 6:9–13; 7:7–11).
A részlet Mt-ban más összefüggésben szerepel: a következő két rész egyéb elemeihez hasonlóan a Hegyi Beszéd alkatelemévé vált. Lk-ban ezek nem fértek bele a galileai időszakba, így kerültek az ún. „úti elbeszélésbe”, ahova a máshol el nem helyezhető hagyományelemek általában kerültek. – Először az imádkozásról tanít Jézus (1–4): amikor Jézust imádkozni látják tanítványai, azt kérik tőle, hogy tanítsa őket imádkozni. Jézus tudja, hogy az ember önmagától nem tud imádkozni, ezért készséggel tanítja övéit úgy, hogy példát ad az imádkozás módjára, szinte mintaimádságot, amely azonban semmiképpen nem gépies használatra szánt „imaformula”. Hogy mennyire nem formulaszerűen gondolkozott az imádságról az ősegyház sem, azt legjobban mutatja az, hogy az Úr imádságát Lk másképpen jegyzi fel, mint Mt. Az imádság döntő tartalma és főbb pontjai mindenesetre egyeznek: Istent Atyjának szólíthatja az imádkozó tanítvány; nevének szentségét akarja teljes szívéből megőrizni és komolyan vétetni másokkal is; uralkodásának megvalósulásában látja életének és az emberiség életének egyetlen megoldását; tőle várja és fogadja el napról napra tulajdon keze munkájával megszerzett megélhetését is; élete céljának tartja, hogy Isten bűnbocsánatát tovább sugározza mások életébe; és tisztában van azzal, hogy a sátán bűnre csábító erejével szemben önmagában tehetetlen, ezért Istenhez fordul ebben is segítségért. – Egy beszédes példázattal buzdítja Jézus ezután tanítványait az imádkozásban való állhatatosságra (5–8): ennek kulcsszava (anaideia „arcátlanság”) természetesen a kérő barát és a vonakodó másik példázatának képanyagában van meg a helye, az imádkozó ember és az imádságot meghallgató Isten viszonyában az utolsó egységben találjuk meg a magyarázatát, amelyben az imádság meghallgattatásáról tanít Jézus (9–13), a Mt 7:7–12 párhuzamaként, ha itt más összefüggésben is. A hármas ígéret részint fokozást fejez ki, részint különböző élethelyzetekre utal. Az ezt követő hármas kép (Mt-hoz viszonyítva egy mozzanattat gyarapodott) a „kisebbről nagyobbra” haladó következtetéssel ad biztató ígéretet arról, hogy ha a földi apákról áll az, hogy nem tévesztik meg kérő gyermekeiket, hanem azt adják nekik, amire szükségük van (kenyér – kő, hal – kígyó, tojás – skorpió a külső hasonlóság alapján kerül párhuzamba: az első az életet fenntartó táplálék, a második az életre ártalmas, vagy legalábbis használhatatlan hasonmása), akkor mennyivel inkább áll ez a mennyei Atyára. A záró mondat arra utal, hogy Isten minden ajándékában önmagát adja egészen az embernek: Szentlelkét; de imádsága meghallgatását is csak az remélheti bizton, aki mindent így kér tőle és mindenben ezt kéri tőle.


Biolka

Lk 10, 21 • Jézus hálaadása (Mt 11:25–27; 13:16–17).
A tanítványok örömének mintegy folytatása Jézus felujjongása (égalliasato jellegzetesen aoristosi cselekvés), de egyúttal helyreigazítása is, mert nem emberi indíttatású, hanem a Lélek által ihletett prófétai imádság. Emberi bölcsesség képtelen Isten megismerésére, ezért Isten üdvözítő tervébe szervesen beletartozik az, hogy a „kiskorúaknak” (népioi) jelenti ki önmagát: olyanoknak, akik sem emberi tudásukra, sem személyük jelentőségére nem hivatkozhatnak. Ilyeneket tett Jézus is az evangélium hirdetésének eszközeivé, és ebből a szemszögből nézve ok a kiküldöttek visszatérése az ujjongásra, mert döntő lépést jelent Isten üdvözítő tervének a megvalósulás felé haladó útján. Ami így az Atya akaratából a Fiú által történt, arra letűnt idők kegyesei vágyva vártak, de csak Jézus kortársai egyszeri jelentőségű nemzedékének adatott meg, hogy szemtanúja legyen a beteljesedés útján ennek a döntő lépésnek.

Lk 10, 25 • Mt 22:34–40; Mk 12:28–34).
Az előzőkben Isten cselekvésének fő vonásairól volt szó: most, Lk szemléletéhez híven a megszokotthoz képest fordított sorrendben az ember erre adott válaszának, a keresztyény kegyességnek három döntő mozzanata következik (felebaráti szeretet 10:25–37; igehallgatás 10:38–42; imádság 11:1–13). A 25–29 és 30–37 kapcsolata Lk forrásaiból származhatik, az itteni összefüggésbe azért kerülhetett, mert főalakja samaritánus; viszont a Mt-Mk-féle párhuzamok helyén, a jeruzsálemi időszakban azért marad el a megfelelője, mert indokolatlan dublett volna. A törvénytudó kérdése sok hasonló helyzetből ismerős, indítéka is. A feszültséget maga a kérdés tartalmazza: a kérdező „cselekedni” akar valamit azért, amiről ő is csak úgy tud beszélni, mint „örökségről” (kléronomésó). Jézus az Írásra való hivatkozás szabályos formulájával kérdez vissza, a választ helyesli, de hozzáfűzi azt, amiből kitűnik, hogy az ismeret kevés. A megoldás az, ha az ember teljes egzisztenciája összhangban van a törvénnyel, és ez indítja cselekvésre, nem a tör vény betűjével való külsőséges egyezés igénye. A törvénytudó viszont kitérő kérdésével elméleti síkban akar maradni, amikor Izráel egyik legégetőbb kérdését, a „felebarát” (réac.) értelmezésének módját szegezi szembe Jézussal. Jézus továbbra is komolyan veszi a kérdést, csak elméleti vitába nem hajlandó belemenni: ez azonnal kitűnik a paradigmatikus történet tartalmából, amelyet sem a törvénytudó, sem Lk olvasói nem tarthattak fiktívnek. Az itt említett út hossza kb. 27 km, ezen a szakaszon az esés 400 m körül van. Az egész vidék sziklás, elhagyott hely, az út veszélyes. Olyan eset, amilyet itt Jézus elbeszél, gyakori lehetett (ha a léstai zélótákat jelent, akkor ezek „hazafias” céljaik érdekében raboltak, de az áldozatot ilyenkor életben hagyták). A jeruzsálemi papság számtalan tagja lakott Jerikóban: az itt említett pap és lévita hosszas templomi szolgálata után igyekszik hazafelé. Viselkedésüket ezenkívül a tisztátalantól való irtózás is okolhatja, amely hivatásuk közben idegződött szinte betegesen beléjük; egyébként a jeruzsálemiek körében nem volt jó hírük: közismertek voltak szeretetlenségükről, így Jézus itt tipikus vonást használ fel. Gondolhatunk arra a palesztínai népszokásra is, hogy aki a bajba jutott. embert megérintette, az köteles volt rajta segíteni, akkor is, ha ez anyagi áldozatot kívánt tőle. Viszont a szent szolgálatból jövő két zsidó magatartásának éles ellentéte a zsidók szemében gyűlölt, tévelygő, félpogány samaritánus magatartása, aki félretéve minden aggályt, kellemetlen következményektől való félelmet, segít a félholt emberen, pedig nyilvánvaló, hogy zsidónak tartja. Kora megszokott módján elsősegélyben részesíti, de ezen túlmenően két napi napszámnak megfelelő összeget ki is fizet a beteg ápolásáért, és kész tovább is áldozni rá, ha szükséges. Tehát nem túloz, nem tesz többet, mint amennyire föltétlenül szükség van, de azt megteszi. A példázatot akkor értjük jól, ha arra figyelünk, hogy a samaritánus tettének indítékát Jézus azzal a szóval jellemzi (esplagchnisthé), amelynek alanya máskor Isten vagy Krisztus! Azután a kérdező, a pap és a lévita képzetvilágától teljesen elfordulva, az engedelmes cselekvésre rámutatva mint követendő példára, az egész példázatban egyetlen „vallásos” megjelölést, minősítést vagy motiválást nem használ. Végül válaszában bizonyos eltolódás van a törvénytudó kérdéséhez képest. Amaz csak azzal számol kérdésében, hogy valaki más bajba jut segítségre szorul, és kérdése az: ha ez így van, kin kötelessége segíteni, kin nem. Jézus azt a lehetőséget veti fel, hogy a kérdező van segítségre utalva, és a kérdés az: ki segít rajta. A törvénytudó a törvény elméleti válaszára vár. Jézus az irgalmasság gyakorlati következményére mutat rá. Mindez azért van, hogy kitűnjék az, ami Izráel önző és fölényes törvénymagyarázatából nem tudott világossá válni, hogy ti. a felebaráti szeretet nem ismerhet a segítségre szoruló ember megsegítésében semmiféle különbségtételt vagy korlátot. Természetesen ez a felismerés is csak a neki megfelelő cselekvésben minősül helyesnek és értékesnek.

Lk 10, 38 • Mária és Márta.
A Lk önálló anyagához tartozó elbeszélést nem vezeti be helymeghatározás, csak azt értjük meg a bevezető versből, hogy Jézus egy maga tér be a két nőtestvér házába, ahol a samáriai falu lakóival éles ellentétben meleg fogadtatásban részesítik. A történet megértéséhez döntően szükséges arra figyelnünk, hogy Jézus az emberek értetlenségével való gyötrődéstől fáradtan érkezik a két testvér hajlékába, és arra, hogy útja Jeruzsálembe, szenvedéseinek színhelyére vezet. Mária mély emberi megértéssel, a szeretet lelkületével illeszkedik bele a fáradt Mester helyzetébe: azt teszi, amire Jézusnak szüksége van, és ilyen módon azt kapja ajándékba, amire neki szüksége van. Meghitt társaságává lesz Jézusnak, és boldog hallgatójává az igének. Márta nagyon jellegzetes módon a maga elgondolása szerint, szinte szétforgácsolódva a sokféle szolgálatban, szeretné mutató bizonyságát adni szeretetének. Emberi feltűnésvágy, gond és lendület hajtja, ahogyan Jézus is jellemzi magatartását: ez azonban hamar átadja helyét a zúgolódásnak és szemrehányásnak. Jézus arra mutat rá válaszában, amit Márta nem ismert fel: minden helyzetben fel kell ismerni az alkalom sajátos követelményét, és annak kell megfelelnünk. Jézusnak Márta sokféle szolgálatából kevés is elég lett volna, végül pedig a helyzet sajátos volta egyetlen dolgot tesz fontossá mindnyájuk számára: az igével való közösséget. Ezt ismerte fel és választotta Mária: ez a jó rész, és ez az, ami Jézus ígérete szerint nem vétetik el attól, aki mellette dönt.


Biolka

Lk 10, 1 • Mt 9:37–38; 10:7–16; 11:20–24).
Az elbeszélés tudatos dublett a tizenkettő kiküldése mellett, mint ilyen csak Lk-ban van meg, anyaga viszont a Mt-féle egyetlen kiküldési történetével párhuzamos. Ez úgy magyarázható, hogy Lk a Logia alapján dolgozik, de a hagyomány általa felkutatott anyagában talál utalást a tizenkettő mellett a nagyobb kör kiküldésére is, és ezt használja fel sajátos mondanivalója kiemelésére: az evangélium nemcsak Izráelnek szól, hanem a pogányoknak is (hetvenkettő a pogányok jelképes száma Izráelben, vö. Gen 10; a szövegekben változatként előforduló hetven csak lekerekítés). Az aratás, amelynek képével Jézus itt érzékelteti a missziót, sürgető feladat, az a szántóföld, amelyen ennek a munkának folynia kell, az egész világ, munkásai a tizenkettő után most a hetvenkettes csoport tagjai. Jézus először arra utal, hogy munkájuk során kiszolgáltatottak lesznek: sem biztonságot, sem sikert nem ígér nekik. Ezt a helyzetet azonban vállalniuk kell, és nem próbálhatnak meg emberi biztosítékokra támaszkodni a küldetéssel járó veszélyek elhárítására. Munkájuk sietős, ezért arra sem vállalkozhatnak, hogy útközben azok köszöntésével töltsék az időt, akikkel találkoznak (ez Izráelben hosszú időt igénylő szertartásos szokás volt): egyetlen céljuk a békesség meghirdetése, hogy ennek nyomán kitűnjék: kik a „békesség fiai” küldetésük területén, vagyis azok, akik hőn óhajtják és készséges szívvel fogadják Isten országának mindent helyreállító rendjét. Magatartásuknak is bizonyságtevőnek kell lennie: jó lelkiismerettel fogadhatják el megélhetésük biztosítását azoktól, akik közt járnak, mert ez Isten rendelkezése szerint megilleti őket, de nem lehetnek e téren sem igényesek. Gyógyító és igehirdető munkájuk ítéletes oldalával is tisztában kell lenniük, és bármennyire fájdalmas oldala is ez a küldetésnek: akik nem fogadják be őket és velük együtt Krisztus evangéliumát, azokkal félreérthetetlen külső jel útján is közölniük kell, hogy a legcsekélyebb mértékben sem vállalják velük a közösséget. Az ítélet ilyen érzékeltetése nem emberi indulatból eredő gesztusuk, hanem Isten ítéletének meghirdetése.

Lk 10, 13 • A meg nem térő városok kárhoztatása (Mt 11:21–24).
Időrendben Mt-féle párhuzamától eltérően, de tárgyi tekintetben helyes összefüggésben adja itt Lk Jézus prófétai ítélethirdetését a messiási jelek elől elzárkózó galileai városok fölött. Ősi hagyományt őriz a részlet: Korazint (Keradze? Kapernaumtól északra 3 km-nyire) máshonnan nem is ismerjük, mint Jézus tetteinek színhelyét; Betsaida a Genezáret-tó legészakibb pontjánál fekszik. Tirusz és Szidón Galileától északra, a szíriai tengerparton fekvő föníciai városok: tehát hangsúlyozottan és közismerten pogány helységek. Galilea városait, köztük különösképpen „a maga városát”, Kapernaumot szinte elárasztotta Jézus félreismerhetetlen messiási jeleivel. Most elbizakodottságukat és keménységüket ostorozza: az a kiváltság, amelyet Jézus jóvoltából élvezhettek, engedetlenségük miatt, a legsúlyosabb ítéletet fogja eredményezni valamennyiükre „ama napon”. A lenézett pogány városok felelőssége nem is hasonlítható az övékhez, mert a döntés szemszögéből soha nem voltak olyan kedvező helyzetben, mint amazok. Különösen éles az ítéletes szó Kapernaumra nézve. – A kiküldési beszédhez visszakanyarodva azzal zárja szavait Jézus, hogy Isten az embereknek Krisztushoz és hozzá való viszonyát azokhoz való viszonyukon méri le, akik az evangélium igéjével és tetteivel jártak közöttük.

Lk 10, 17 • A hetvenkettő visszatérése.
A részlet, Lk önálló anyaga, közvetlenül kapcsolódik a kiküldetés elbeszéléséhez. Ha a 9:37kk. sötét hátterét gondoljuk a kiküldött tanítványok tapasztalatai mögé, akkor értjük túláradó örömüket: tetteik nem elszigetelt „csodák”, hanem a démonvilág Krisztustól kapott döntő vereségének összefüggő jelei, amelyeknek most már ők nemcsak tanúi, de eszközei is lehettek. A helyzet ilyen értékelését Jézus szavai is alátámasztják: ő azt a hatalmat adta át nekik, amelyet ő kapott az Atyától; e hatalom kiáradásának jelei addig követik munkáikat, amíg valóban Krisztus indulatával járnak szolgálatukban. Ezért zárja szavait Jézus azzal az intelemmel, hogy övéi még akkor se földi szolgálatuk látható eredményeire irányítsák figyelmüket, ha egyébként helyesen is értik ezeket: hanem arra, ami szolgálatukat egyáltalában lehetővé teszi; hogy ti. Isten személy szerint nyilvántartja őket mint olyanokat, akik részesei az örökéletnek. Mert ezt egyetlen dolog tette lehetővé: az, hogy Isten döntően érvényre juttatta királyi uralmának rendjét a földön, a sátánnak pedig nincs már joga és lehetősége arra a mennyben, hogy Isten választottait kárhoztassa.


Biolka

Az Úr Jézust sok elutasítás érte,s éri ma is.
Nem akarnak a kőszívek számára megnyílni.
Imára van szükségük,nem pedig elítélésre,
A kegyelmes Istennek minden lehetséges!

Lk 9, 37 • Az epilepsziás gyermek meggyógyítása (Mt 17:14–21; Mk 9:17–29).
Az elbeszélés mindhárom evangéliumban a megdicsőülési jelenet után következik: Lk a hegyen töltött éjszaka utáni napra helyezi időben. Amíg fent a hegyen Jézus úgy mutatkozott meg három tanítványának, mint még eddig soha, de ezek nem értették meg; addig lent a hegy tövében az ott maradt tanítványok tehetetlensége okozott súlyos problémát: a beteg gyermek meggyógyításának kísérletében vallott kudarcuk a tömeg szemében nyilván Jézusnak a démonok fölötti hatalmát tette kétségessé. A szerencsétlen apa a hegyről érkező Jézus elé siet kérésével, és Jézus fájdalmas felsóhajtásából válik világossá, mennyire keresztüllát azonnal a sokaság gondolkozásmódján. – Jézus magához hívja a gyermeket, de miközben viszik hozzá, kitör rajta a roham: a részletes leírás semmi kétséget nem hagy afelől, hogy epilepsziáról van szó. A meggyötört gyermeket Jézus isteni erejével haladéktalanul meggyógyítja, az apát megjutalmazza sok kísértés között is megőrzött hitéért; a tömeg pedig ámulatában eljut odáig, hogy a történteket Isten nagysága kétségtelen jelének tartja, megszégyenítésül a csődöt mondott tanítványoknak, akiknek Jézus itt éppen ezért nem is tesz szemrehányást Lk elbeszélése szerint hitetlenségükért.

Lk 9, 43 • Jézus másodszor jelenti szenvedését (Mt 17:22–23; Mk 9:30–32).
Az általános csodálkozás közepette ismét közelgő szenvedéseiről szól Jézus a tanítványoknak: a fény-árnyék-hatás itt különösen éles. Nem csoda, ha a tanítványok nem értik meg: hogyan kerülhet emberek hatalmába az, aki Isten hatalmát ennyire „nem rész szerint” kapta. Annyit azonban nyílván megsejtenek, hogy amiről Jézus beszél, az Isten titka, de szükségszerűen így kell történnie: e kettősség miatt nem is mernek kérdezősködni sem.

Lk 9, 46 • A kisgyermek példája (Mt 18:1–5; Mk 9:33–37).
A galileai időszak lezárását jelentik a 9:43–50 tanításai. A földrajzi helyzetmegjelölés eltűnik, a kisgyermekek paradigmatikus említése Mk nyomán halad ugyan, de az onnan ismert két mozzanatot egybeszerkeszti Lk (Mk 9:33k. a rangvita, 36k. a kisgyermek megáldása és válasz a rangvitára). A tanítványokba kívülről, szellemi környezetükből „hatol be” (eisélthen), természetesen fogékonyságuk miatt, az Isten országától annyira idegen rangkérdés. Jézus válasza megdöbbentő: valóban az a legnagyobb, aki a legnagyobbat, Istent befogadja; de Isten úgy intézkedett, hogy hozzá való viszonyunk egyetlen módon mérhető le: Krisztushoz való viszonyunkon, Krisztus pedig a segítségre szoruló emberben áll elénk. Ennek paradigmája itt a kisgyermek: annak, hogy Isten az emberi értékrendet visszájára fordítja, hogy valóságosan azok Istene lehessen, akik az emberi hatalom mámorától elkábult, önző ember segítségére nem számíthatnak.

Lk 9, 49 • Ismeretlen ördögűző (Mk 9:38–41).
A galileai időszak záró tanítása közvetlenül kapcsolódik az előzőhöz. János az 51kk-hez hasonlóan itt is arról tesz bizonyságot szavaiban, hogy a Krisztushoz való tartozás kizárólagosságának hangsúlyozásában sokszor emberi indulat ragadja magával. Az ismeretlen gyógyító tevékenysége ellen e kizárólagosság jegyében tiltakoztak a tanítványok. Jézus türelmesen, de határozottan óvja őket mindenféle hamis „csoportöntudattól”, és a kornak ismert, közmondásszerű szavával mutatja meg: hogyan kell a jövőben övéinek az eltaszító akadékoskodás helyett megértő és türelmes szeretettel magukhoz vonniuk azokat, akik tartalmi tekintetben ugyanazt az ügyet szolgálják, amelyet ők (a plur. 2. személyű forma Mk plur. 1. szem. megfogalmazása helyett nagyobb hangsúlyt tesz a tanítványok személyére és közösségére).


Biolka

Lk 9, 28 • Jézus megdicsőülése (Mt 17:1–8; Mk 9:2–8).
A megdicsőülési jelenet Lk-ban is közvetlenül Péter hitvallásához kapcsolódik, az idő meghatározásában Lk a római időszámításhoz alkalmazkodva beszél nyolc napról (mindkét határnap beszámításával). Az esemény jelentőségét (vö. egyébként a párhuzamok magyarázatával) már az is jelzi, hogy ismét csak a három bizalmas tanítvány van együtt Jézussal. Az esemény színhelyét Lk is csak tipikusan jelöli meg: a hegyre megy fel Jézus (vö. 2Pt 1:18; az ősi hagyomány az 562 m magas galileai Tábor-hegyre gondol, amely Nain és Kána között van, eszerint Jézus útban volna Caesarea Philippiből Jeruzsálem felé). A hegy már az ószövetségi gondolkozás szerint is Isten kijelentésének helye (vö. Ex 24:12kk.; 1Kir 19:1kk.). Ószövetségi mozzanat az is, hogy az ünnepélyes esemény előkészítéséhez itt is hat napra volt szükség (Ex 24:16). Jézus „átformálódását” Lk úgy írja körül, hogy kikerüli a pogány olvasók fülének gyanús mellékzöngéjű szakkifejezést (metamorphósis a pogány istenlegendák mitikus, gyakran rendkívül „pikáns” átváltozásait jelenti: gondoljunk Zeus „nő ügyeire”). Jézus megdicsőülésének jelentkezési formája az, hogy „arcának külseje mássá lett”. A tudatosan szerény és alázatos kifejezésből az is tisztán kivehető, hogy Lk nem akarja olvasóiban azt a benyomást kelteni, mintha Isten dicsőségének Jézus arcán való jelentkezése, ez a mennyei titok, emberi eszközökkel pontosan ábrázolható volna. Lk azt is elbeszéli, hogy a megdicsőült Jézus a megjelent dicsőséges mennyei személyekkel, Mózessel és Illéssel Jézus földi életének végéről beszél, abban az értelemben, ahogyan Jézus szólt néhány napja erről tanítványainak. A tanítványok először szinte önkívületbe kerülnek Isten közelségének hatására, de amint magukhoz térnek, akkor sem értik a történteket, ahogyan Péter szavaiból kitűnik. Viszont hallaniuk kell az isteni szózatot, amely Jézus szavait megerősíti. Amint a látomásnak vége, és Jézus egyedül marad ismét, szorongó csendben indulnak vissza, lefelé a hegyről, de a titokzatos eseményről, amelynek tanúivá lettek, egyelőre senkinek nem mernek szólni.


Biolka.

Lk 9, 18 • Jézus először jelenti szenvedését (Mt 16:13–21; Mk 8:27–31).
Közvetlenül a megelégítési csoda után két, szenvedéstheológiai szemszögéből igen fontos és szorosan összetartozó részlet következik 18–22 és 23–27). Mk 6:45–8:26 nagyobb egysége kimarad, mert Lk tipizáló ábrázolásmódjához nem illő motívum-ismétlődést jelentene ennek az anyagrésznek a felvétele. – Jézus számos messiási jelt tett már, de személyének értékelése titokban maradt tanítványai előtt. Az ötezer megelégítése után, az Atyával való imádságos együttlét után fordul vele levő tanítványaihoz két kérdéssel. Az első azt tudakolja, hogy milyen véleménnyel van róla környezete. A válaszból kitűnik, hogy általában prófétai személyiségnek tartják, de nincsenek tisztában azzal az egészen mással és gyökeresen újjal, amit Jézus az ószövetség világához képest jelent. A második kérdés a tanítványoktól vár immár elkötelező választ. Péter fogalmazza meg és mondja ki a tanítványok válaszát: ez Jézus Messiás-voltának nyílt és egyértelmű megvallása. Jézus még nem tartja érettnek a helyzetet, sem a tanítványokat arra, hogy ez a válasz a nyilvánosság elé kerüljön: a tanítványok is a földi hatalom kategóriáiban gondolkoznak Jézus Messiás-voltáról. Ezért szól nekik messiási küldetésének valóságos következményeiről: szenvedéséről és haláláról. De mindez nem emberek önkényéből, hanem Isten akaratából fog megtörténni: ő sem a vereséget szenvedett ellenfél tehetetlenségévei, hanem a sorsát önként vállaló Fiú engedelmességével néz szembe az elkövetkezendőkkel.

Lk 9, 23 • Jézus követése (Mt 16:24–28; Mk 8:34–9:1).
Nemcsak legszűkebb tanítványi körére; mindenkire érvényes az a szabály, hogy Jézust csak az követheti, aki teljes sorsközösséget vállal vele. Önmagunkkal kell itt megvívnunk a legsúlyosabb harcot, mert emberi természetünk földi egzisztenciánk biztosítására ösztönöz, el addig, hogy ennek érdekében megszerezzünk mindent, ami megszerezhető (kerdésai holon ton kosmon). Viszont akinek ez a legfőbb gondja, az éppen egyedüli értékét: Istentől kapott és az örökélet boldogságára rendelt személyiségét veszíti el. Ezért kell komolyan vennünk azt az alternatívát, amelyet Jézus ad itt elénk: minden földi következmény vállalásával, önzésünk és ún. „boldogulásunk” megtagadásával kell törekednünk az egyetlen igazi érték megszerzésére. Krisztus senkire nem kényszeríti rá magát: szabad döntést vár tőlünk. De azt senki nem várhatja tőle, aki alantas emberi szempontjai jegyében megtagadta vele a közösséget földi életében, hogy ő az ítéletben majd vállalja vele a közösséget (epaischynomai ezt a magatartást a gyakorlati állásfoglalás síkjában mutatja be). – A döntés sürgősségére figyelmezteti övéit Jézus a záró mondatban: aki nem számol Krisztus dicsősége gyors kibontakozásával a történelemben, az nem tudj a komolyan venni önmagára nézve a döntés sürgető időszerűségét.


Biolka.

Lk 9, 1 • A tizenkettő kiküldése (Mt 10:1.9–14; Mk 6:7–29).
Lk itt is Mk sorrendjét követi (a 6:1–6 kihagyásával, mert ezt már Lk 4:14kk. némileg más formában előlegezte). Jézus elszakadóban van Galileától, a tanítványok egyre inkább előtérbe lépnek. Most kiküldi őket népük közé: ez nekik éppen úgy próba, mint a népnek. A küldetésnek először tartalmát ismerteti Lk: a tanítványok ugyanazt a mennyei megbízatást és erőt (exousia) kapják, amelyet Jézus kapott az Atyától: Így küldetésük révén Isten fokozottan kínálja fel népének az üdvösséget. De a küldetés tartalma mellett döntő a küldetésben tanúsított magatartásuk is. Bot, tarisznya, útravaló, pénz, egy váltás alsóruha – mind annak a jele volna, hogy emberileg szeretnék bebiztosítani magukat. De Jézus teljesen rábízza őket népük vendégszeretetére: ezért ad nekik olyan parancsot, hogy meg ne sértsék. azt, aki tiszta szívvel vendégül látja őket. Igehirdetésük egyúttal ítélet is: akik nem fogadják be őket, azokkal minden közösséget meg kell tagadniuk. – Jézus szűkebb hazájának uralkodója, Heródes Antipás, Nagy Heródes fia és utóda, atyja halálától kezdve Kr. u. 39-ig Galilea és Perea ura aki Keresztelő Jánost kivégeztette, felfigyel Jézus és tanítványai nyugtalanító munkásságára. Értesül arról is, hogyan vélekedik Jézusról a lakosság; de mindezek nyomán csak kérdés támad benne, feleletet nem talál rá. Hogy a választ személyes találkozás útján szeretné megkapni, az magában véve jó gondolat; de mire erre sor kerül, akkor már késő (23:8kk.). – Közben Lk arról számol be, hogy a tanítványok visszatérnek küldetésük befejeztével Jézushoz, hogy számot adjanak neki tapasztalataikról. Jézus keresi is a magányt, hogy nyugodtan megbeszélhessen tanítványaival mindent: de a sokaság Betsaidában utoléri őket, igényli Jézus igehirdetését és gyógyítását, Jézus pedig nem zárkózik el előlük, nem vonja meg tőlük irgalmas segítségét.

Lk 9, 12 • Ötezer ember megelégítése (Mt 14:13–21; Mk 6:34–44).
Jézus az evangéliumot személyválogatás nélkül mindenkinek hirdeti, akinek szüksége van rá: az sem akadályozza meg ebben, hogy azt az időt, amelyben a sokaság ezt igényli tőle, eredetileg az Atyával vagy övéivel való bizalmas együttlétre akarta fordítani. A sokaság azzal válaszol erre, hogy időt, fáradságot, éhséget feledve ragaszkodik a tanító és gyógyító Jézushoz. Ő viszont, már ismert természete szerint, nem felejtkezik el a földi ember reális szükségleteiről. A tanítványokkal ellentétben nem is hagyja hallgatóit ezekben magukra, hanem maga vállalja, hogy kielégíti szükségleteiket, és tanítványait munkatársaivá teszi ebben a szolgálatban. Az éhező tömeg megelégítésének mértéke meghalad minden emberi számítást: a teremtő isten ereje van itt munkában Jézus messiási tettében. Az egész eseményben a legnagyobb rend és tervszerűség mutatkozik, az eredmény pedig Isten ajándékozó kegyelmének bőségéről beszél: a maradék bősége is jelzi Isten munkáinak természetét. Az elbeszélés félreismerhetetlen kapcsolatban áll az úrvacsora szereztetésével.


Biolka

Lk 8, 40 • Jairus leányának feltámasztása (Mt 9:18–26; Mk 5:21–43).
A két elbeszélés a hagyományban is együtt szerepelt: nyilván hiteles történeti emlékezés csapódik le benne. Mt külön úton jár, Lk sem ad többet nála: változtatásai a Logiára utaló tudatos módosítások. – A helyzet világos: Jézus visszatér tanítványaival Galilea nemrég elhagyott földjére, a közelebbi helyszín alighanem Kapernaum. Jairus is, a beteg asszony is nyilván hallott már Jézus gyógyításairól: mindkettejük kérése a lehetetlenség határát súrolja, és ezen a ponton mindkettejük hitének ki kell állnia a végső próbát is. Mindenesetre a feszülten várakozó és Jézus jöttén ujjongva örvendező tömeg jelenléte a „meleg” háttér az elbeszélés mögött. A helység zsinagógájának vezetője, akinek sajátos hangú és a történet tartalmával összecsengő névét is megőrizte a hagyomány (héb. já’ír „megvilágosít”, jác.ír „feltámaszt”), a legmélyebb alázatot kifejező formában adja elő kérését, amelyről maga sem titkolja, hogy emberi számítás szerint reménytelen a teljesítése (apethnésken pregnánsan imperfektív: „halálán volt”; a két történet között érdekes összecsengés a leányka életkorának és az asszony betegségben töltött éveinek egyező száma: tizenkettő). – Alig indul el Jézus Jairus házába, egy különleges eset vonja magára mindenki figyelmét: legelőször csak annyi válik belőle nyilvánvalóvá, amennyi Jézus kérdéséből, Péter értetlenkedő válaszából, majd Jézus újabb megjegyzéséből kitűnik. Valaki a tömegben azzal a szándékkal férkőzött észrevétlenül közelébe, hogy megérinthesse, és az így mintegy „kierőszakolt” személyes kapcsolat révén meggyógyuljon. A kísérlet félig sikerül: a súlyos beteg asszony, akit Lk már előbb bemutat, egészen reménytelen betegségéből meggyógyul. De gyógyulásának jóváhagyása, isteni szentesítése előtt hitének egy komoly próbát kell kiállnia: a gyógyító Krisztus előtt senkinek sem lehet titka, legrejtettebb titkát is ki kell neki szolgáltatnia. Az asszony vall betegségéről, amelyet szégyenből próbált rejtegetni, mivel különleges tisztátalanságot okozó bajnak számított. Jézus pedig kimondja a végleges feloldozó szót, bámulatos emberi gyöngédséggel és csodálatos isteni hatalommal. – Közvetlenül ezt követően kell Jairusnak kiállania a hite számára is alig elviselhető próbát. Kérése már eddig is élet és hálál határán mozgott, de az ember addig még lát lehetőséget a gyógyulásra, amíg a halál be nem következett. Az elöljáró házából érkező küldöttség viszont éppen azt közli, hogy a gyermek már halott (tethnéken a perfectum éles, befejezett jelentésével), tehát minden hiábavaló. Jézus irgalmasan siet segítségére Jairus már egyszer megtapasztalt hitének, átsegíti a válságos ponton, és Jairus hite ismét erőre kap. Most már hatalommal intézkedik Jézus: leinti a tehetetlen gyászába belemerült tömeget, nem zavarja gúnyolódásuk sem (ouk apethanen a következendők szemszögéből minősíti a leányka állapotát: minden ellenkező látszat ellenére nem tette meg a „döntő lépést” a halálba): A szülőkön kívül csak három legbizalmasabb tanítványa lehet tanúja a gyermek életrekeltésének. A leányka azonnal visszatér az élet normális kerékvágásába: Jézus parancsa (dothénai auté phagein) azt szemlélteti, hogy aki Isten országának összefüggésében él, annak mindig van érzéke a földi élet legsürgősebb szükségei iránt. Legvégül Jézus gátat vet az. esemény híre elterjedésének.


Biolka

Lk 8, 26 • A gadarai megszállott meggyógyítása (Mt 8:28–34; Mk 5:1–20).
Lk elbeszélése tovább is Mk nyomán halad, jelentős stilisztikai korrekciókkal, ezúttal tartalmában is szelidítve adja lényegében a Mk-ból ismert anyagot (a 29. v. helyzete is megváltozik a Mk 5:4–5-höz képest). A földrajzi adat még kevésbé áttekinthető, mint Mk-ban: Lk aligha ismeri a helyszint. A három változat közül (Gergeza, Geraza, Gadara) a legvalószínűbb Gadara, a Dekapolisz nevű hellénista városszövetség egyik városa, amelynek partvidéke a tóig nyúlik, maga a város mintegy 5 km-nyire délkeletre van a tótól, valóban Galileával átellenben, a környék a leírásnak is jól megfelel. A megszállott közveszélyes, dühöngő elmebeteg: nem tűr magán ruhát, kerüli az emberek társaságát és sírboltokban lakik: ezek Izráelben különlegesen tisztátalan helyeknek számítottak. A beteg nyomorúsága annyira kiáltó, hogy Jézus minden előzmény nélkül parancsol a démonnak: menjen ki a megszállottból. A démon azonban megretten Jézus általa ismert erejének hatása alatt, amely már eddig is számtalanszor megmutatkozott gyógyításaiban. Tudja, hogy Jézusnak hatalma van fölötte, joga is van a parancsolásra, de fél attól, hogy Jézus parancsa egyszer s mindenkorra elzárhatja előle az ártás, nyugtalanság-keltés és emberi lelkek foglyulejtése, sőt elpusztítása terén eddig „élvezett” lehetőségeit. Ezért tiltakozik, és ezért akar „párbeszédbe” kerülni Jézussal. Jézus belemegy ebbe, de egy pillanatra sem alkuszik; a párbeszéd kezdetén a démonok szokott fegyverét fordítja a tisztátalan lélek ellen: leleplezi személyiségének titkát. így tűnik ki, hogy a beteg állapota azért olyan súlyos, mert démoni lelkek egész serege tartja hatalmában (legión: maga a név a diagnózis, és ezt a démonok együttese mondja ki!). Jézus mérhetetlen fölénye mutatkozik meg abban is, hogy eleget tesz a kiűzött démonok kérésének: a közelben levő disznónyájba engedi őket. Ők ugyan ezt a kímélet gesztusának fogják fel, de Jézus a maga sajátos céljára használja fel. Prófétai jelt tesz akkor, amikor a tisztátalanság megtestesítőjének számító állatokat. átengedi a démonoknak, és ezzel megpecsételi sorsukat. A pogány környezet választás elé van állítva, és Lk-ban az alternatíva különösen éles: az emberség és az anyagi érdek a két lehetőség. A disznópásztorok útján értesülnek a város lakói a történtekről, az eredménynek szemtanúivá is lesznek hamarosan, de döntésük egyértelműen elutasító Jézus messiási programjával kapcsolatban: inkább az anyagi javak maradjanak épségben, mintsem ilyen áron egy honfitársuk gyógyulását óhajtanák, vagy ennek tudnának örülni. Jézus még. a gyógyult beteget igazítja útba: rámutat arra, hogy most akkor követi őt igazán, ha nem engedi ennyiben maradni a dolgot, hanem tettének tanújává lesz övéi között. Azzal végződik az elbeszélés, hogy magunk előtt látjuk az egykori beteget, amint elindul a Jézustól kapott parancs alapján nem könnyű útjára: hirdetni az evangéliumot a maga személyes tapasztalataként – népe között.


Biolka

Lk 8, 16 • A lámpás példázata (Mk 4:21–25).
Az újabb példázat itt szorosabban kapcsolódik az előzőhöz, mint Mk-ban (Mt az anyag részeit más összefüggésben adja), stílusára is igen szép görögsége jellemző, szemben Mk vulgáris, kissé darabos mondatfűzésével (kül. 17. v.). Az ige hallgatásának gondolatkörében marad a tanítás: az Isten igéjét hallgató ember életében az ige nyomán világosság támad. De aki a meghallott igét magába akarja zárni, el akarja rejteni, az úgy jár, mint aki a meggyújtott mécsest elrejti, pedig ennek az a rendeltetése, hogy lássanak a fényében azok, akik előtt megvilágíthatja az utat, ha csak valaki botor módon meg nem akadályozza ebben. Különben aki bármilyen meggondolás alapján rejtegeti életében Istentől kapott javait, az embereket megtéveszthet, de Istent nem tévesztheti meg: az ítéletben minden nyilván valóvá lesz (vö. 2Kor 5:10). Ezzel az intéssel hívja fel Jézus az, ige meghallgatásából és befogadásából eredő felelősségünkre figyelmünket: aki felelős módon vonja le a következtetést abból, hogy élete gazdagon megajándékozott élet, az egyre jobban meggazdagszik. Aki rosszul gazdálkodik javaival, annak minden úgyvélt „lelki kincse” puszta látszattá foszlik szerte Isten igazságos ítéletének súlya alatt (ho dokei echein „kisimítja” Mt–Mk éles paradoxiáját).

Lk 8, 19 • Jézus igazi rokonai (Mt 12:46–50; Mk 3:31–35).
A Mk-féle sorrendet megfordítva, közvetlenül a példázatos tanítás után, ugyanannak a hallgatóságnak a jelenlétében hangzik el Jézus újabb tanítása. Mk 3:20k.-ből megtudjuk, hogy mi teszi szükségessé a család és Isten országa közötti választás kérdését. Lk általánosabban beszél arról, hogy ez a kérdés ott vetődik fel, ahol a család akadállyá válik az Isten országához való tartozásban. Ezt a kérdést veti fel az ő személyére nézve családja (anyja és fitestvérei: József valószínűleg nem is él már, názáreti nőtestvéreit pedig nem említi itt Lk): ezért nem vállalj a itt velük a közösséget. Igazi „hozzátartozóihoz” fordul helyettük: Isten igéjének hallgatóihoz és cselekvőihez. – Persze, arra is gondolnunk kell, hogy a testi rokonság sem akadály a Jézushoz való hozzátartozásban: Jézus családjának tagjait ott találjuk az ősgyülekezetben, miután Isten Lelke megvilágosította őket, és Jézusban ők is felismerik, elfogadják Megváltójukat.

Lk 8, 22 • A tenger lecsendesítése (Mt 8:23–27; Mk 4:35–41).
A következő három elbeszélés Mk-tól eltérően elszakad az előzőtől: itt csupán egészen általános időmeghatározást kapunk. Mt-val való rokonsága itt is szembeötlő, nyelve szabatosabb, elbeszélésmódja tömörebb és kifejezőbb a másik kettőénél. – A túlsó partra teendő út okáról vagy céljáról nem esik szó, de kevéssel az elindulás után veszélyes helyzet alakul ki a hajóban. A galileai halászok rettegett ellensége, a viharos forgószél pillanatok alatt támad: a szó teljes értelmében „lecsap” a környező hegyekből a tóra, és komoly életveszedelmet jelent. A jelenet rajza mindvégig hihetetlenül eleven és feszültséggel telített: Jézus alvása próbára teszi a megrémült tanítványokat, sürgető szóval keltegetik Jézust, Jézus viszont valósággal a pillanat tört részei alatt csendesíti le a természet lázadó erőit. Sokkal enyhébb szóval, mint Mt–Mk, tanítványai szemére veti hitetlenségüket: ez a figyelmeztetés eszmélteti a tanítványokat a történtek igazi céljára és értelmére. A tanítványok döbbent kérdése teljességgel érthető: erre a kérdésre vannak hivatva választ adni a következő elbeszélések.


Biolka

Lk 8, 1 • Jézus női követői.
A rövid részlet, Jézus galileai munkásságáról adott összefoglaló adatával, a következő példázatos tanítások bevezetése. Az evangélium szolgálatában jár a tizenkettővel, de a korabeli rabbikkal éles ellentétben nőket is hívott el állandó kísérőiül. Nyilván tiltakozás ez a férfiak és nők Izráelben szokásossá vált, egészségtelen megkülönböztetése ellen, amely Isten parancsolatainak téves értelmezésén alapszik. Ezek az asszonyok maguk is bizonyságai Jézus betegség és démoni erők fölötti hatalmának: valamennyiüknek egészségüket adta vissza (a magdalai Máriára vonatkozó megjegyzés betegségének súlyosságára vall; Chuza v. Chuzas Heródes udvari tisztviselője, nyilván jómódú ember). Szolgálatuk nem kizárólag női munka ugyan, de az asszonyokat figyelmes gyöngédségük különlegesen alkalmassá teszi rá. Az evangélium élő erejét mutatja az, hogy Máriával későbben úgy találkozunk, mint a feltámadás első tanújával, és Johanna is szerepel a húsvéti történetben (Lk 24:10).

Lk 8, 4 • A magvető példázata (Mt 13:1–23; Mk 4:1–20).
A példázatból (4–8) és magyarázatából (11–15) álló részlet két fele között a 9–10 rövid átvezetésében a példázatos tanítás jelentőségéről általában szól Jézus. Lk elbeszélése főként Mk-ot követi, rendkívül tömör és kifejező, ugyanakkor tisztább és választékosabb görögséggel ír, mint Mk. A példázat kerete is más, mint a párhuzamokban: Jézus életének egy korábbi szakaszába helyezi el a példázatos tanítást, mint amazok. Városról városra követi népes hallgatósága, és most „példázatos formában” (en parabolais, a héb. mášál megfelelője, ld. Mt 13:1kk. magyarázatában) tanítja őket. Lk is bevezetés nélkül adja a példázatot (elmara da homoia estin v. hómoióthé he b. t. theou), és a képanyag alapja itt is a galileai földműves nép előtt jól ismert földművelési mód, az ottani talajviszonyok. Lk azonban kevésbé ragaszkodik ehhez az alaphoz: szokása szerint általánosabban fogalmaz, így olvasói főképpen annyiban értik a példázat képeit, amennyiben hasonló viszonyokat maguk is ismernek. Mk–Mt változatával ellentétben mindenesetre elmarad itt a folyamat részletezése (ikmas „talajnedv” az Újszövetségben csak itt; sajátosan lukács megfogalmazás az en mesó akanthón is; végül újszövetségi hapax legomenon a symphyeisai „együtt felnövekedve”, nem „összenőve”). A tanítványok kérdése olyan, mintha csak erre a példázatra vonatkoznék, Jézusnak azonban arra ad alkalmat, hogy egész igehirdetésére nézve mondjon el valami nagyon fontosat. A példázat mindenkit talány elé állit, mindenkinek kérdést tesz fel: próbára teszi az embert. Van, aki elmegy mellette, van aki keresi a benne rejlő összefüggéseket, és tanul belőle. Ezt a sajátosságát használja fel Jézus arra, hogy próbára tegye Isten népét Isten országa iránti fogékonysága tekintetében. A helyes reagálás nem az értelem, hanem a teljes emberi egzisztencia dolga, és éppen mint ilyen, Isten titka. Éppen erről beszél maga az iménti példázat is: a párhuzamok lényeges vonásainak megtartásával az első idők egyházának missziói tapasztalatai jutnak szóhoz. Ezekben tükröződik Isten országának az a vonása, hogy szolgálatában tékozló bőséggel árad az ige, sorsa szinte ijesztő mértékben van kiszolgáltatva a mostoha körülmények próbára tevő erejének, de a fogékony szívekben jó helyre hullott magvetés olyan terméssel fizet, hogy az ige hirdetésében meg-meglankadó szolgák csak ezt mondhatják: érdemes végezni ezt a szolgálatot, mert nem kell félteni Isten országának ügyét az emberek világában.


Biolka

Lk 7, 36 • A bűnös nő megkeni Jézus lábát.
Mt 26:6–13 és Mk 14:3–9 őriz ugyan egy megkenetési történetet, de ezek párhuzama inkább Jn 12:1–8-ban található, mert valamennyien Jézus közeli halálára utalnak, míg ez a vonás az itteni elbeszélésből hiányzik. A helyzetet a hagyomány kettéágazása magyarázza, ilyesmivel többször is találkozunk: Lk ezt a formát önálló anyagának forrásaiban találhatta, a másikat viszont azért mellőzte, mert indokolatlan dublettnek érezte. – Az elbeszélésből az tűnik ki, hogy Jézus nem áll éles ellentétben a farizeusokkal: egy farizeus meghívására elmegy hozzá, és vendégeként asztalhoz ül vele (kateklithé az ókori étkezési módra utal: alacsony asztal mellett, kereveten, fekvő helyzetben étkeztek; így érthető az asszony elhelyezkedése Jézus lábánál). Szokás szerint híre megy a nevezetes vendégnek, és sokan megfordulnak a vendéglátó háznál: ilyenkor azt sem szólították még, aki egyébként nem lett volna kívánatos vendég a háznál. Így jelenik meg a háznál a helységben bűnös életmódjáról általánosan ismert asszony; bűnbánata és Jézus iránti odaadása szertelen gesztusokra indítja: könnyeivel öntözi, hajával szárítgatja Jézus lábát, majd kincset érő kenettel árasztja el. A farizeus csendben, de mélyen rosszalj a, hogy Jézus nem utasítja vissza ezt a tolakodó közeledést, rabbi létére tűri, hogy nő, méghozzá egy ilyenfajta nő érintse. De Jézus olvas a gondolataiban, és korának tanítóihoz hasonlóan példázattal eszmélteti rá a finnyás kegyest „elkülönülő” magatartásának embertelenségére. Az asszonynak sok bűne bocsáttatott meg, ezért nem bírja fékentartani magát szeretetének kinyilvánításában (hoti égapésen poly a kötőszónak sajátos, a következményeshez közelálló értelmében). Csodásan szárnyaló, költői szavakban von párhuzamot Jézus a tiszteletadásában is mértéktartó farizeus zárkózottsága és a bűnbocsánatra válaszoló hála jegyében cselekvő asszony kitörő, gáttalanul áradó szeretete között. Megértjük: miért mennek be a vámszedők és a parázna nők a farizeusok előtt (és helyettük) Isten országába: ott csak annak van helye, aki a bűnt bocsátó Krisztust ilyen „féktelenül” tudja szeretni. Jézust környezetének döbbent és méltatlankodó kérdése sem zavarja: a feloldozás igéjével bocsátja el az asszonyt.


Biolka

Lk 7, 18 • Keresztelő János kérdése és Jézus válasza (Mt 11:2–19).
Keresztelő János és Jézus viszonyát mutatja be itt Lk, mindkettejük oldaláról; végül pedig mindkettőjük személyét egy magasabb egységben helyezi egymás mellé: Isten tervének az összefüggésében. János tanítványainak beszámolója után János kérdése és Jézus erre adott válasza következik először (18–23), majd János tanítványainak távozása után Jézus a tömeg előtt tesz bizonyságot Jánosról (24–30), végül Jézus tulajdon kortársait jellemzi hozzá és Jánoshoz való viszonyuk tekintetében (31–35). – János a fogságbán tanítványai tájékoztatására van utalva, és ennek alapján küldi őket vissza Jézushoz a jellegzetes kérdéssel. Kétségtelen, hogy ebben a kérdésben bizonyos kétely szólal meg: vajon ez a Jézus lehet-e az, akiről ő igehirdetéséhen úgy szólt, ahogyan tette. De az is világos, hogy bizalom van benne Jézus iránt: különben nem hozzá küldené tanítványait: így megszólal benne Jánosnak arra való készsége is, hogy Jézus válasza alapján kiigazítsa önmaga eddig alkotott Messiás-képét. János tanítványai munkában találják Jézust (ez a vonás elüt Mt ábrázolásától): részint e munkáira, részint korábbi gyógyításaira, halott-feltámasztására és evangélium-hirdetésére hivatkozva adja meg a kérdezőknek Jézus a választ. Személyében és munkásságában ősi ígéretek teljesednek be, és boldog az, aki kételkedés nélkül – vagy inkább: kételyeit legyőzve – ismeri fel benne Isten küldöttét. – Ha valaki azt hinné az elhangzottak alapján, hogy Jézus válasza elmarasztalja Jánost kérdéséért, annak az elkövetkezők során fel kell ismernie súlyos tévedését. Jézus pontosan tudja, hogy hova kell tennie János kérdését, és pontosan tudja azt is, hogy miben van János személyiségének páratlan értéke. Akik valamikor azzal kezdték, hogy kimentek hozzá a pusztába, azok jól teszik, ha emlékezetükbe idézik személyes élményeik alapján az útkészítő jellegzetes alakját. Megingathatatlan jellemű, célja felé következetesen haladó ember János; akit emberi szempontok – érdek, a hatalom nyomása – nem téríthetett le útjáról: ennek köszönheti, hogy nem Heródes udvarában, hanem a tetrarcha börtönében éli utolsó napjait. Ő igazán nem az emberek tetszését kereste: egyetlen célja, amely teljesen betöltötte életét, az volt, hogy kortársai figyelmét ráirányítsa az Eljövendőre. A próféták világában kétségkívül ő a legnagyobb: nem adatott meg senkinek, hogy a Messiásról abból a közelségből szólhasson, amelyből ő szólt. De Isten országában megelőzi őt az a nemzedék, amelynek ő mutatta az utat az Eljövendőhöz. Jánosnak Jézus által is elismert emberi nagysága szükségszerűen eltörpül az újjászületés adta új élet isteni lehetősége és valósága mellett. Ezért különösen megdöbbentő az, hogy Jézusnak úgy kell beszélnie népe hivatalos kegyeseiről, mint akik keményszívűségük miatt kirekesztették magukat ebből a lehetőségből; míg népük elvetettjei, a senkik, a „massa perditionis”, a közvélemény elátkozottjai megtették János felé azt a lépést, amely Jézushoz vezetett. – Egy találó képpel záródik Jézusnak Jánosról adott véleménye: kortársait a makacs gyermekekhez hasonlítja, akik sértett és duzzogó szeszélyükben hátat fordítanak pajtásaiknak, bármilyen játékba hívják őket („lakodalmas” és „temetősdi” a két említett játék). János aszkétikus életet élt, azért nem kellett nekik. Jézus nem élt aszkéta módra, szemére is vetették neki, és tőle éppen ezért fordultak el. De az igazi bölcsesség érvényéből nem von le semmit az, hogy sokan elvetik: mindig vannak, akik befogadják, és ezek életéből igaznak bizonyul. Amikor a hivatalosak elzárkóznak, Izráel elvetettjei, a méltatlanok megvallják Isten bölcsességét, igaznak tartják az általa felkínált utat.


Biolka.

Lk 7, 1 • A kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása (Mt 8:5–13).
Mt-tól eltérően Lk-ban közvetlenül a mezei Prédikációhoz csatlakozik a pogány centurio szolgájának meggyógyításáról szóló elbeszélés. Lk ismét új vonást visz bele ebbe: a zsidó vének viszik Jézus elé a centurio kérését, és azzal támasztják ezt alá, hogy bizonyságot tesznek erről a pogány katonáról: a zsidók iránti emberséges magatartásában megnyilvánuló kegyességéről, amelynek bizonysága már maga az a tény is, hogy csupán egy rabszolga az, aki ennyire „becses” a centurio szemében, és akinek gyógyulásáért Jézushoz fordul. Kegyességének, helyesebben a belőle folyó alázatnak újabb jelét adja ez az ember akkor, amikor Jézus vonakodás nélkül elindul a házához, de ő egy újabb küldöttséget meneszt elébe, és olyan szavakkal üzen Jézusnak, amelyek kegyessége és embersége mellett Jézus iránti feltétlen hitének, hatalmában való korlátlan bizakodásának jelét adják. Önmaga hivatásának köréből vett képpel kéri Jézust: ne fáradjon, ne menjen el házába, mert erre méltatlannak ítéli magát. Intézkedjék csupán „szóban” (alla eipe logó: a logos a használt kép körén belül szinte „vezényszó”), hiszen a démonvilág tagjai föltétlen engedelmességre vannak kötelezve iránta, így ilyen természetű beavatkozása a kívánt eredménnyel fog járni. Jézus csodálkozást kifejező válasza Izráel iránt nem elutasító; mint Mt-ban („Izráelben nem találtam ilyen hitet”), hanem csak fokozó Izráelhez képest (oude en tó Israél… „még Izráelben sem találtam ekkora hitet”). Az elbeszélés a szolga meggyógyulásának megállapításával végződik, és a centurio Jézussal való személyes találkozásának elmaradásából adódó feszültség-csökkenésért Jézus távolból, puszta szavával végzett gyógyításának valóban rendkívüli súlyú ténye kárpótol.

Lk 7, 11 • A naini ifjú feltámasztása.
A részlet Lk önálló anyagához tartozik; az előző elbeszéléshez viszonyítva fokozás (Jézus nemcsak a betegség, hanem a halál fölött is úr), másfelől történeti motiválója Jézus ama válaszának, amelyet Keresztelő János vele kapcsolatos kérdésére ad (22. v.). A történet színhelye Nain (Názárettől délkeletre kb. 15 km-nyire). ideérve Jézus mindjárt a városkapuban temetési menettel találkozik szembe: az ifjú az imént halhatott meg, mert a kivitel (exekomizeto a temetőbe való kiszállítás szakkifejezése) közvetlenül a halál beálltát követően szokott megtörténni (ennyiben az elbeszélés fokozó jellege mellett is kevesebbet mond egyelőre, mint Lázár feltámasztása a Jn 11-ben). Az elbeszélés hangsúlyozza, hogy az anya özvegy, és egyetlen támasza az elhunyt fiú volt (a motívumra nézve vö. 1Kir 17; 2Kir 4 elbeszéléseit, Illés és Elizeus halott-feltámasztásait: ez a párhuzam Jézust az Ószövetség prófétái mellé, sőt fölé helyezi). A sírva gyászoló anyát Jézus először lecsendesíti, azután a legvalóságosabb módon megvigasztalja: az ifjú feltámasztásával visszaadja elvesztett egyedüli támaszát. Az eset tanúi Isten közelségének félelmében ismerik fel Jézus személyének páratlan jelentőségét, és Jézus híre feltartóztathatatlanul terjed Júdeában (Palesztinában) és környékén.


Biolka

A parancsolatok megátalkodott megszegőit nem kell elviselni
A farizeusok "kovászától kell őrizkedni",ezt Maga az Úr kéri!!
Ellenségeinket szeretni,s értük imádkozni az bizony,parancs,
De ez nem magát hívőnek vallóra vonatkozik,mert Ő is tudja azt!
A szeretetteli figyelmeztetés akinek nem használ semmit se
Az nem testvérem,mert Isten Szentlelke kizárt,hogy lakjon benne!
Az Úr Jézus mindenben példát adott arra hogy szerinte tegyünk.
De hamis tanítóktól,farizeusoktól óvott,s nem kérte együttlétünk!

Lk 6, 20 • Mt 5:1–12).
A Lk-féle mezei prédikáció három egységre oszlik: az első részlet két négymondatos szakasz, és erősen rokon a Mt-féle makarismos-okkal, viszont csak azok egyik felének van itt megfelelője, mert a másik felük az előzők ellentéteként „jaj”-okat tartalmaznak, így az egésznek a Mt-féle anyaghoz való viszonya igen problématikus. A második egység a szeretet parancsolatához kapcsolódó jézusi szavakat tartalmaz (6:27–38), ebben is vannak érintkezések a Mt-féle Hegyi Beszéddel, de a különbségek is sokrétűek, így a két beszéd részleteinek egymáshoz vagy forrásaikhoz való viszonyát ismét problématikussá teszik, A harmadik egység a tanítványok életformájára vonatkozó tanítás (6:39–46), ennek párhuzamai Mt-ban nem is a Hegyi Beszédben találhatók. A zárópéldázat (6:47–49) ismét Mt-beli párhuzamával rokon. Mindez arra enged következtetni, hogy Mt és Lk közös forrása mellett Lk-nak külön forrása. is lehetett (esetleg a szóbeli hagyományban): így érthető az, hogy a részletekben mutatkozó eltérések mellett a Hegyi Beszéd és az ún. mezei prédikáció tartalmi tekintetben rokon: ez egyúttal az evangéliumok anyaga hagyományozásának természetére is fényt vet. – Az első egység tehát a makarismos-okkal kezdődik (a formulára nézve vö. Zsolt 1:1): Jézus boldogoknak nyilvánítja azokat, akiknek életére a szegénység, az éhezés, a könnyeket fakasztó bánat és az ő személyéért támadt üldözések súlya nehezedik. Nem életüknek ezek a terhei teszik őket boldoggá, hanem azért „jó nekik”, mert Jézusban eljött a Szabadító számukra, aki eddigi sorsukat visszájára fordítja: Isten országának örököseivé teszi őket, vigasztalást és örömöt ad nekik nagy bőséggel, kitaszítottakból és megvetettekből jutalmazottakká, a próféták örököstársaivá teszi őket. „Jó nekik”, mert életsorsuk olyan lelki magatartást érlel meg bennük, amely fogékonyakká teszi őket a Szabadító ajándékainak hő óhajtására és boldogító elfogadására, ellentétben azokkal, akik földi gazdagságban, anyagi javak bőségében, evilági örömök hajszolásában és emberek előtti népszerűségben keresték életük tartalmát. Ezek „elvették jutalmukat”, és Isten országa rendjében, Isten igazságossága értelmében, az ő sorsuk visszájára fordul: gazdagságukat vigasztalan élet, bővelkedésüket éhezés, örömüket sírás és szomorúság, az emberek között élvezett tekintélyüket Isten elvető ítélete, a hamis próféták sorsában való részesedés váltja fel. Ez az a sötét háttér, amely még nagyobb fénnyel ragyogtatja fel előttünk a boldogok boldogságát.

Lk 6, 27 • A szeretet parancsa (Mt 5:38–48; 7:1–2).
A mezei prédikáció második része a szeretet parancsának jézusi értelmezéséről ad tanítást úgy, hogy ennek a parancsnak az igazi tartalmát a legszélsőségesebb esetben, az ellenség iránti szeretet magatartásán és kötelezettségén szemlélteti. – A „jaj”-ok után külön hangsúlyt tesz Jézus arra, hogy azokhoz szól, akik hallgatják, és parancsa voltaképpen közvetlenül a 22. versben említettekre irányul. A parancsokból az tűnik ki, hogy a mi magatartásunk nem az emberek irántunk tanúsított magatartására válaszol, hanem Isten szeretetére: ezt a szeretetet személyválogatás nélkül sugározza tovább az emberekre. Az ellenségeskedésnek, gyűlöletnek, átkozódásnak és bántalmazásnak nem az szab határt, nem az tartóztatja fel, ha hasonlóval viszonozzuk: szeretet, jóság, áldás és imádság azok az erők, amelyek megálljt parancsolnak nekik. Világos, hogy ezek a szabályok Jézus tanítványainak, az egyház tagjainak az erkölcsét szabályozzák. Azokét azonban minden időkre szóló érvénnyel, nem csupán egy rendkívüli korszak rendkívüli parancsai formájában. Ebben az értelemben folytatja parancsait Jézus, és Lk ismét „lefordítja” ezeket pogány-keresztyén olvasóinak: Mt-val ellentétben nem a peres ügyek alkalmával tanúsítandó magatartásról szól, hanem az emberi együttélés területén lépten-nyomon előforduló lehetőségekről. Ezért nem jobb és bal arcról beszél, csak egyikről és másikról, ezért kezdi Mt-val ellentétben a felsőruhán és folytatja az alsón (vö. a Mt-párhuzam magyarázatával!). Így szól a kölcsönadás készségéről, és így tiltja a jogos követelés támasztását is, mert a szeretet lelkével ellentétben ebben is az erőszak indulata jutna bennünk szóhoz. Az aranyszabályt, amely egyébként negatív és pozitív formában egyaránt ismerős közmondásos fordulat a kor irodalmában, Lk ismét nemcsak Izráel fiaira korlátozza (másként Mt 7:12., a törvényre és a prófétákra utalva), hanem kiterjeszti minden emberre, aki Isten országának „új igazságát” kötelezőnek fogadja el önmagára. Éppen arra mutat rá ehhez kapcsolódva, hogy ez az új igazság nem emberi lehetőség, mert a viszonzás helyébe az előlegezés gesztusát teszi, ehhez pedig minden emberi erőfeszítés kevés: erre csak abból a szeretetből telik, amellyel Isten „előbb szeretett minket”. Kegyelem és jutalom a gyümölcs, amelyet ez a magatartás megterem, és a mennyei Atya jár előttünk ezen az úton irgalmasságával, amelynek kiárasztására az emberek között minket választott ki eszközéül. Ez a jutalom nemcsak a végső ítéletben jut osztályrészünkül: Jézus félreérthetetlenül ígéri, hogy ítélkezés és kárhoztatás nélküli, megbocsátásra kész magatartásunk már itt a földön átformálja embertársainkhoz való viszonyunkat éppen úgy, mint az ők hozzánk való viszonyukat. Így, és csak így változtathatja és változtatja is meg Isten népe az emberek világát: más út nincsen.


Biolka

Lk 6, 12 • A tizenkét tanítvány elhívása (Mt 10:1–4; Mk 3:13–19).
Míg ellenfelei egyre veszélyesebben törnek életére, addig Jézus a velük folytatott viták után (az 5:17–6:11 öt vitája a galileai időszak első nagy egysége) hosszasan imádságos közösségben van az Atyával: ennek helye Jézus általános szokása szerint „a hegy”. Nem véletlen, hogy ide szólítja magához tanítványait, akiket önmaga küldetésének részeseiként ki akar küldeni (apostoloi). A tizenkettes számnak eszkhatológikus jelentősége van: az idők végén teljességgel helyreállítandó egész Izráel törzseinek szent száma ez. De akiket így kiválaszt, azok nem a hatalom vagy a kegyesség arisztokratái, hanem a nép tipikus képviselői: vámszedő és zélóta, örökké az előtérbe törekvő és csendesen visszahúzódó, hangoskodó és halkszavú ember egyaránt előfordul közöttük, az emberi jellem és életkörülmények gazdag változatosságban vannak képviselve közöttük, és nem Jézusnak valamilyen erőszakos „uniformizáló” törekvése teremt egységet, hanem az a közös cél, amelyet eléjük tűz, az egyedüli Mester követése, az ő küldetésében váló járás.

Lk 6, 17 • Jézus tanít és gyógyít (Mt 4:24–25; Mk 3:7–12).
A Mk-párhuzam az alapja a rövid részletnek, amely az ún. mezei prédikáció bevezetése, de Lk elbeszélése megrövidül, a helyszín is megváltozik Mk-hoz képest. Itt Jézus csak a tizenkettővel indul el a síkságra, a tömeg odalent vár rá, prédikálásárá és gyógyító tetteire. Betegeik közül kiemeli a megszállottakat, de a summáriumszerű elbeszélés végül teljesen általánosítóvá válik: Jézus isteni ereje minden beteget meggyógyít.


Biolka.

Lk 6, 1 • Kalásztépés szombaton (Mt 12:1–8; Mk 2:23–28).
Tovább folyik a vita Jézus és ellenfelei között Jézusnak a törvényhez való viszonyáról: ezúttal a szombat megtartása válik a vita témájává. Botránkozást nem az okoz, hogy a tanítványok gabonaföldön áthaladva esznek a termésből: Izráelben ez mint a törzsi birtokrendszer érvényét erősítő szabály fennállt; ki-ki ehetett bármely föld terméséből, ha áthaladt rajta, csak magával nem vihetett belőle. A szombatot azzal szegik meg az általános felfogás szerint a tanítványok, hogy a letépés és a kimorzsolás szombaton meg nem engedett munkát jelent. Jézus beszédes történeti példával válaszol, és szavaiban az is benne van, hogy tanítványai Dávidhoz hasonlóan sajátos isteni küldetésben járnak, Jézus küldetésében, akinek éppen ezért mindent alája vetett az Atya, a törvényt is, benne a kortársai szemében legnagyobbat, a szombat-törvényt is.

Lk 6, 6 • Jézus szombaton gyógyít (Mt 12:9–14; Mk 3:1–6).
Az összefüggés követi a párhuzamokét, ez az elbeszélés nem idői, hanem tárgyi kapcsolatban áll az előzővel (nem ugyanazon a szombaton történik, mint amaz). A zsinagógában a sorvadt kezű beteg láttán a farizeusok és írástudók – ismerve Jézust – előre számolnak azzal, hogy a szombat ellenére gyógyítani fog, és ezzel az ő felfogásuk szerint megszegi a szombat-törvényt. Jézus tisztában van gondolataikkal, de nem zavartatja magát „leskelődésüktől” (paratéreisthai a hivatalból történő megfigyelést jelenti). A gyógyítást megelőzően feltett kérdése élesen világít bele a farizeusi kegyesség sivárságába: eszükbe sem jut, hogy akinek megvan az ereje és lehetősége a másik emberen való segítésre, pusztán a szombat miatt nem segít, az nem megszentelte, hanem kegyetlen kegyességével megszentségtelenítette a szombatot. Nem csoda, ha erre a hihetetlenül tiszta, találó, de éles diagnózisra Jézus ellenfelei eszüket vesztik, és a józan érvek helyett – mert ezekkel nem boldogulhatnak – az erőszak útjára igyekeznek lépni: akit képtelenek meggyőzni, azt el akarják tenni láb alól.


Biolka.

Lk 5, 27 • Lévi elhívása (Mt 9:9–13; Mk 2:13–17).
Az előző elbeszélés alapgondolatának folytatásaként az időben is közvetlenül hozzá kapcsolódó történet arról tanít, hogy Jézus a bűnbocsánat ajándékozásában nem ismer korlátokat. Ennek előjele volt már Simon elhívása, akiben olyan ember lett Jézus követőjévé, aki önmagát törvényszegőnek találta. Léviben viszont olyasvalakit hív el legközelebbi környezetébe Jézus, akit foglalkozása miatt a közvélemény egyértelműen megvet és kitaszít Izráel közösségéből. Ezt a gesztusát betetőzi azzal, hogy a Lévi rendezte vacsorán asztalközösséget, tehát életközösséget vállal a Lévihez hasonlóan megvetett és kitaszított emberek egész seregével. A tiltakozó farizeusoknak és írástudóknak pedig arról ad leckét, hogy küldetésének Istentől akart tartalma nem a bűn következményeként fennálló emberi helyzetek megállapítása és lerögzítése, hanem a bűn elleni harc, a bűn áldozatainak irgalmas szívű megsegítése és meggyógyítása (a hygiainontes és dikaioi megjelölésekben Jézus nem ironikus szóhasználattal él, ez méltatlan is volna hozzá; csupán belemegy a farizeusok konvencionális dikaios-fogalmába, és ennek metaforikus párhuzamát adja a testi egészség említésében).

Lk 5, 33 • Jézus tanítása a böjtről (Mt 9:14–17; Mk 2:18–22).
A párhuzamoktól eltérően Lk ezt a beszélgetést közvetlen kapcsolatba hozza az előzővel: a vita Lévi házában, az asztal mellett folyik tovább, az előbb felvetett kérdésekről. A böjt Jézus korában nem törvényes előírásként, de a magánkegyesség szilárd elemeként annyira elterjedt, hogy a heti kétszeri böjtöt mindenki kötelezőnek tartotta magára nézve. Jézus környezete János tanítványaitól eltérően azzal keltett botránkozást farizeusi körökben, hogy nem tartotta ezt a szokást. A szemrehányó farizeusi kérdésre Jézus azzal adja meg a választ, hogy a messiási kor túláradó örömében élve ünneprontás volna a böjtölés, mert a böjtnek megvan az időszerűsége, és az övéi számára is eljön majd a gyász ideje, amikor ő „elvétetik közülük”. A befejező két példázat azt teszi világossá, hogy a Jézusban eljött új kor merőben új tartalma radikális döntést igényel az embertől: toldozgatással a régiből sohasem lehet új, és régi formákba az új tartalom nem öltöztethető. Az ilyen kísérletek eredménye csak annyi, hogy veszendőbe megy az új, sőt, a régiből is az, ami még magában véve használható volna. A kérdést az teszi nehézzé, hogy aki a „régiek” ízéhez szokott, az puszta kényelemszeretetből nem kívánja az újat: az új melletti döntés nem emberi megfontolásaink eredménye, erre csak Isten Lelke juttathat el.


Biolka.

Lk 5, 17 A béna meggyógyítása (Mt 9:1–8; Mk 2:1–12).
Lk nem jelöli meg a történet szfnhelyét ponttisan, csak Mk-párhuzamából tudjuk, hogy Jézus ismét Kapernaumban van. Jézus itt is tanit elöször, majd tanítása után gyógyít is „az Úr erejével” (dynamis sajátosan a „csodatevő erő” szava is). Szavainak és tettének tanúi között. farizeusok is vannak, azokról a vidékékról, amelyek messiási munkásságának legfőbb színhelyei: ezeket nyilván nemcsak az érdeklödés viszi oda Jézushoz, hanem az a cél is, hogy hivatalból megfigyeljék és elbírálják magatartását. A jelenet azt is jól jellemzi, hogy Jézushoz mennyire nehéz odajutni, de aki igazán találkozni akar vele, az mennyire nem ismer akadályokat (Lk egyébként a helyszíni adottságok rajzát „lefordítja” görög olvasói számára: a Mk-ban szereplő lapos vályogtető helyett a görög világban ismeretes cseréptetőről beszél). Jézus a béna (itt paralelymenos a szokásosabb paralytikos helyett, választékosabb, némelyek szerint orvosi szakkifejezés; mindenesetre ez is a bénaság mindenféle fajtáját jelöli) számára bűnbocsánatot hirdet, amikor látja azok hitét, akik mintegy „közbenjártak” a betegért nála. Ez a szava ellenkezést vált ki a környezetében levő farizeusokból: bűnt egyedül Isten bocsáthat meg, ha ember önmagának tulajdonítja ezt a lehetőséget, akkor istenkáromló és halálra kell kövezni. Ehhez hozzájárul a farizeusok logikája, amelyen Jézus átlát, és visszájára fordítja. A bűnbocsánat ígérete az ő ajkán nem üres szóbeszéd, hanem a beteg gyógyulásában bizonyul azonnal igaznak, mert a betegség a bűn tünete, a gyógyulás pedig a bűnbocsánat következménye (Lk itt minden stilisztikai simítás ellenére megtartja a jézusi szavak sajátos, a hagyományban szilárdan fennmaradt formáját, ld. a párhuzamokban). Az, ami a beteggel történt, az Ószövetség messiási ígéreteinek beteljesedéseként áll az esemény tanúi előtt. Ezek nem jutnak ugyan el a teljes megértésig, de megdöbbenés vesz erőt rajtuk, és mélyen elgondolkoznak.


Forrás: Biolka

Lk 5, 1 • Mt 4:18–22; Mk 1:16–20).
Lk-ban az első tanítványok elhívásáról egészen más természetű elbeszélést találunk, mint a párhuzamokban: ez a forma Lk önálló anyagának forrásaira utal. Rokon az elbeszélés a párhuzamokkal abban, hogy a döntő itt is Jézus elhívó szava, semmi más mozzanat nem jöhet számításba Jézus és követői kapcsolatának sem létrejöttében, sem folytatódásában. Eltérés van abban, hogy az elhívó szóhoz itt egy messiási jel csatlakozik: Péternek minden emberi számítást megcsúfoló gazdag halászata. A fő hangsúly természetesen nem erre esik, ez csak felhívja figyelmünket a döntő mondanivalóra: a Jézusban megmutatkozó kegyelem nagyságára. – Az 1–3. versbeli jelenet Mk 3:9 megfelelője: Jézus a Genezáret-tó (Lk-nál választékos pontossággal nem „tenger”, hanem limné, a kisebb állóvizekre használt szó) partján áll, halászokat lát a közelben, amint halászat után hálóikat mossák, bekérezkedik Simon halászbárkájába, aki a halásztársaság feje lehet (a többieket metochoi, koinónoi névvel jelöli Lk), és Jézussal már közelebbi kapcsolatban áll (ld. 4:38k.), kiviteti magát vele a tóra, egy kissé távol csak a parttól, és innen tanítja a parton álló sokaságot. – Míg a többi halászt láthatóan nem érdekelte Jézus jelenléte (Simon szavaiból kitűnik, hogy az éjszaka eredménytelensége bánthatta őket), addig Simon eddig is készségesen állt Jézus rendelkezésére, sőt: továbbra is ez történik. Bár minden valamirevaló halász tudja, hogy hiábavaló a próbálkozás ebben az időben, és Simon is hangot ad ennek az ellenvetésének, mégis a „rabbi” (Lk: epistatés) iránti tiszteletből enged kívánságának. Az eredmény megdöbbentő: a teremtő Isten erejével cselekvő Jézus hatalmáról tanúskodik (helytelen minden allegórizálás, az „Evezz a mélyre!” parancs spiritualizáló magyarázgatása különösen). Péter válasza egyrészt helytelennek mondható: hiszen éppen azért van szüksége Jézus közelségére, mert bűnös. De mégis ez a szó itt az egyedül helyénvaló válasz: Isten kegyelme csak megfélemlítheti az embert, és nem csoda, hogy Pétert Jézus magatartása (nem pedig bűnbánatra szólítá prédikálása!) mélyen megalázza, és bűnbánatra indítja. Jézus elfogadja a bűnvallást, a halászatban résztvevői, eddig közönyös-bosszús halászok megrendülését is észreveszi, elhívja Simont és (így értendő Lk elbeszélése) vele együtt a két Zebedeusfit. Eljövendő hivatását eddigi foglalkozásából vett képpel világítja meg előtte: ezentúl embereket kell „fognia” (anthrópous esézógrón; zógrein általában „élve elfog”, így a halászat szakszava is, de átvitt értelemben – és itt ezért beszédes a szó használata – „foglyul ejt”; semmiesetre sem úgy értendő, hogy Péter „emberhalászata” az emberek lelki erőszakolás útján való rabulejtése: de úgy sem, hogy e munkájában mostantól sikerről-sikerre vezet az útja).

Lk 5, 12 • Jézus meggyógyít egy leprást (Mt 8:1–4; Mk 1:40–45).
A 4:43-hoz kapcsolódik vissza az újabb részlet. A helyszín nincs közelebbről megjelölve, a Jézushoz gyógyulásért könyörgő beteg leprás (a betegség természetére nézve ld. a párhuzamos helyek magyarázatát). A találkozás nem lehetetlen, mert Izráelben elkülönítették ugyan a leprásokat, de a falvakból nem tiltották ki, sőt nagyon szigorú feltételekkel a zsinagógai istentiszteleten is résztvehettek. Mindenesetre a leprás nyíltan megvallja betegségét, Jézus pedig – hitét látva – azonnal meggyógyítja. Izráel felfogása szerint ilyen gyógyulás csak isteni beavatkozásra történhetik, előzetesen megtörtént bűnbánat és bűnbocsánat a feltétele, tehát maga a gyógyulás ezek bizonyítéka is. Ilyen értelmű hozzáfűzéssel kötelezi Jézus a gyógyult beteget a Lev 14:1kk.-ben előírt áldozat bemutatására: ez az áldozat Jézus isteni erejének bizonyítéka a papok számára, de ugyanakkor bizonyíték ellenük is, mert ők a betegséggel szemben tehetetlenek, a törvény csak a gyógyult betegre nézve tartalmaz előírást. Mint annyiszor, Jézus most is tiltja a tettei körüli „hírverést” a gyógyult betegnek, de mégsem tudja megakadályozni hírének terjedését a nép korében: ő tudja a legjobban, hogy milyen próbát jelent ez személyével kapcsolatosan népének. Mindezt azzal ellensúlyozza, hogy ő maga visszavonul a nyilvánosság elől, huzamosabb időre (én hypochórón, igen jó görögséggel), és szokása szerint az Atyával keresi az imádságos közösséget, hogy további munkáira felkészüljön.