Lk 10, 21 • Jézus hálaadása (Mt 11:25–27; 13:16–17).
A tanítványok örömének mintegy folytatása Jézus felujjongása (égalliasato jellegzetesen aoristosi cselekvés), de egyúttal helyreigazítása is, mert nem emberi indíttatású, hanem a Lélek által ihletett prófétai imádság. Emberi bölcsesség képtelen Isten megismerésére, ezért Isten üdvözítő tervébe szervesen beletartozik az, hogy a „kiskorúaknak” (népioi) jelenti ki önmagát: olyanoknak, akik sem emberi tudásukra, sem személyük jelentőségére nem hivatkozhatnak. Ilyeneket tett Jézus is az evangélium hirdetésének eszközeivé, és ebből a szemszögből nézve ok a kiküldöttek visszatérése az ujjongásra, mert döntő lépést jelent Isten üdvözítő tervének a megvalósulás felé haladó útján. Ami így az Atya akaratából a Fiú által történt, arra letűnt idők kegyesei vágyva vártak, de csak Jézus kortársai egyszeri jelentőségű nemzedékének adatott meg, hogy szemtanúja legyen a beteljesedés útján ennek a döntő lépésnek.

Lk 10, 25 • Mt 22:34–40; Mk 12:28–34).
Az előzőkben Isten cselekvésének fő vonásairól volt szó: most, Lk szemléletéhez híven a megszokotthoz képest fordított sorrendben az ember erre adott válaszának, a keresztyény kegyességnek három döntő mozzanata következik (felebaráti szeretet 10:25–37; igehallgatás 10:38–42; imádság 11:1–13). A 25–29 és 30–37 kapcsolata Lk forrásaiból származhatik, az itteni összefüggésbe azért kerülhetett, mert főalakja samaritánus; viszont a Mt-Mk-féle párhuzamok helyén, a jeruzsálemi időszakban azért marad el a megfelelője, mert indokolatlan dublett volna. A törvénytudó kérdése sok hasonló helyzetből ismerős, indítéka is. A feszültséget maga a kérdés tartalmazza: a kérdező „cselekedni” akar valamit azért, amiről ő is csak úgy tud beszélni, mint „örökségről” (kléronomésó). Jézus az Írásra való hivatkozás szabályos formulájával kérdez vissza, a választ helyesli, de hozzáfűzi azt, amiből kitűnik, hogy az ismeret kevés. A megoldás az, ha az ember teljes egzisztenciája összhangban van a törvénnyel, és ez indítja cselekvésre, nem a tör vény betűjével való külsőséges egyezés igénye. A törvénytudó viszont kitérő kérdésével elméleti síkban akar maradni, amikor Izráel egyik legégetőbb kérdését, a „felebarát” (réac.) értelmezésének módját szegezi szembe Jézussal. Jézus továbbra is komolyan veszi a kérdést, csak elméleti vitába nem hajlandó belemenni: ez azonnal kitűnik a paradigmatikus történet tartalmából, amelyet sem a törvénytudó, sem Lk olvasói nem tarthattak fiktívnek. Az itt említett út hossza kb. 27 km, ezen a szakaszon az esés 400 m körül van. Az egész vidék sziklás, elhagyott hely, az út veszélyes. Olyan eset, amilyet itt Jézus elbeszél, gyakori lehetett (ha a léstai zélótákat jelent, akkor ezek „hazafias” céljaik érdekében raboltak, de az áldozatot ilyenkor életben hagyták). A jeruzsálemi papság számtalan tagja lakott Jerikóban: az itt említett pap és lévita hosszas templomi szolgálata után igyekszik hazafelé. Viselkedésüket ezenkívül a tisztátalantól való irtózás is okolhatja, amely hivatásuk közben idegződött szinte betegesen beléjük; egyébként a jeruzsálemiek körében nem volt jó hírük: közismertek voltak szeretetlenségükről, így Jézus itt tipikus vonást használ fel. Gondolhatunk arra a palesztínai népszokásra is, hogy aki a bajba jutott. embert megérintette, az köteles volt rajta segíteni, akkor is, ha ez anyagi áldozatot kívánt tőle. Viszont a szent szolgálatból jövő két zsidó magatartásának éles ellentéte a zsidók szemében gyűlölt, tévelygő, félpogány samaritánus magatartása, aki félretéve minden aggályt, kellemetlen következményektől való félelmet, segít a félholt emberen, pedig nyilvánvaló, hogy zsidónak tartja. Kora megszokott módján elsősegélyben részesíti, de ezen túlmenően két napi napszámnak megfelelő összeget ki is fizet a beteg ápolásáért, és kész tovább is áldozni rá, ha szükséges. Tehát nem túloz, nem tesz többet, mint amennyire föltétlenül szükség van, de azt megteszi. A példázatot akkor értjük jól, ha arra figyelünk, hogy a samaritánus tettének indítékát Jézus azzal a szóval jellemzi (esplagchnisthé), amelynek alanya máskor Isten vagy Krisztus! Azután a kérdező, a pap és a lévita képzetvilágától teljesen elfordulva, az engedelmes cselekvésre rámutatva mint követendő példára, az egész példázatban egyetlen „vallásos” megjelölést, minősítést vagy motiválást nem használ. Végül válaszában bizonyos eltolódás van a törvénytudó kérdéséhez képest. Amaz csak azzal számol kérdésében, hogy valaki más bajba jut segítségre szorul, és kérdése az: ha ez így van, kin kötelessége segíteni, kin nem. Jézus azt a lehetőséget veti fel, hogy a kérdező van segítségre utalva, és a kérdés az: ki segít rajta. A törvénytudó a törvény elméleti válaszára vár. Jézus az irgalmasság gyakorlati következményére mutat rá. Mindez azért van, hogy kitűnjék az, ami Izráel önző és fölényes törvénymagyarázatából nem tudott világossá válni, hogy ti. a felebaráti szeretet nem ismerhet a segítségre szoruló ember megsegítésében semmiféle különbségtételt vagy korlátot. Természetesen ez a felismerés is csak a neki megfelelő cselekvésben minősül helyesnek és értékesnek.

Lk 10, 38 • Mária és Márta.
A Lk önálló anyagához tartozó elbeszélést nem vezeti be helymeghatározás, csak azt értjük meg a bevezető versből, hogy Jézus egy maga tér be a két nőtestvér házába, ahol a samáriai falu lakóival éles ellentétben meleg fogadtatásban részesítik. A történet megértéséhez döntően szükséges arra figyelnünk, hogy Jézus az emberek értetlenségével való gyötrődéstől fáradtan érkezik a két testvér hajlékába, és arra, hogy útja Jeruzsálembe, szenvedéseinek színhelyére vezet. Mária mély emberi megértéssel, a szeretet lelkületével illeszkedik bele a fáradt Mester helyzetébe: azt teszi, amire Jézusnak szüksége van, és ilyen módon azt kapja ajándékba, amire neki szüksége van. Meghitt társaságává lesz Jézusnak, és boldog hallgatójává az igének. Márta nagyon jellegzetes módon a maga elgondolása szerint, szinte szétforgácsolódva a sokféle szolgálatban, szeretné mutató bizonyságát adni szeretetének. Emberi feltűnésvágy, gond és lendület hajtja, ahogyan Jézus is jellemzi magatartását: ez azonban hamar átadja helyét a zúgolódásnak és szemrehányásnak. Jézus arra mutat rá válaszában, amit Márta nem ismert fel: minden helyzetben fel kell ismerni az alkalom sajátos követelményét, és annak kell megfelelnünk. Jézusnak Márta sokféle szolgálatából kevés is elég lett volna, végül pedig a helyzet sajátos volta egyetlen dolgot tesz fontossá mindnyájuk számára: az igével való közösséget. Ezt ismerte fel és választotta Mária: ez a jó rész, és ez az, ami Jézus ígérete szerint nem vétetik el attól, aki mellette dönt.


Biolka

Válasz