Lk 14, 15 • A nagy vacsora példázata (Mt 22:1–10).
Az utolsó példázat az előzők összefoglalása és lezárása is: Mt-féle párhuzamától eltérő összefüggésben szerepel, de amattól más eltérések is megkülönböztetik (Mt-ban inkább a példázat elején, itt a végén üt át a képanyagon a valóság). Az egyik vendég megjegyzésére válaszol Jézus a példázattal, de nemcsak a jelenlevőkhöz fordul vele, hanem mindenkinek szánja. A közbeszóló azt fejezi ki makarismos-ával, hogy megértette: Jézus előző példázatai Isten országának nagy vendégségére utalnak. Jézus válasza viszont leleplezi a megszólalásban megcsendülő hamis hangot: a közbeszóló fölényes önbizalmát, amellyel önmagát Isten országa vendégeinek társaságába sorolja. A példázatbeli vacsora a szokásokhoz híven van ábrázolva: az előzetes meghívást követi a lakoma konkrét időpontját megjelölő hívás. Itt szól a példázat arról, hogy a meghívottak nem lesznek a nekik készített vacsora vendégei, ha bármit is fontosabbnak tartanak a meghívás haladéktalan elfogadásánál; viszont ott fognak ülni az eredetileg nem nekik megterített asztalnál azok, akik először nem is kaptak meghívást, akiket a meghívottak méltatlanoknak is tartanak, kik azonban a hívást azonnal készségesen elfogadják. A kettős hívás: a város falain belül és kívül levők meghívása Izráel megvetettjeire és a pogányokra utal, ebben már az őskeresztyén misszió élményeinek lecsapódását láthatjuk.

Lk 14, 25 • A tanítványok önmegtagadása (Mt 10:37–38).
A külső keret Lk-tól való: nagy tömeg megy Jézus után, de általában nem veszik komolyan, hogy magatartásukból milyen következtetést kellene levonniuk. Jézus követése az a lehetőség, amely abban bizonyul valóságosnak, hogy hisz benne az ember. Ezt fejezik ki Jézus szavai: kifejezései a mai embernek visszatetszik, de Izráel fiainak természetesek (héb. sáná’, gör. misein adott esetben csak „kevésbé szeret, a szeretetben hátrább helyez valakit”). Aki Krisztussal közösségben akar élni, annak szakítania kell mindenkivel, aki életében Krisztus helyét akarja elfoglalni, vagy vetélytársa akar lenni Krisztusnak. A második követelmény, kép formájában, arról beszél, hogy csak az lehet Krisztus tanítványa, aki pillanatról pillanatra vállalja azt az életformát, amely élete elvesztésének kockázatával, sőt: önmaga állandó áldozatul adásával jár.

Lk 14, 28 • Számvetés Krisztus követésében (Mt 5:13; Mk 9:49–50).
A befejező példázatok közül az első kettő arra int, hogy Krisztus követésére csak úgy vállalkozhatunk; ha számot vetünk minden követelménnyel, és nyíltan szembenézünk életünk körülményeivel. A földi vagyon visszahúzó erejéről van itt szó, Lk ebben látja Krisztus követésének szinte legfélelmesebb akadályát: A megízetlenült só példázata is ebben az összefüggésben kap itt új értelmet: aki az előbb mondottak figyelembevételével követi Krisztust, az hasonló az ételnek ízt, a dolgoknak értelmet adó sóhoz (a kép Izráelben általánosságban ismeretes, vö. 2Krón 13:5; Lev 2:13). Aki nem tudja a világban betölteni ezt a szerepet (vö. Mt 5:13), azon éppen úgy nem lehet segíteni, mint az ízét vesztett són: fölöslegessé és haszontalanná válik, semmire sem jó többé.


Biolka

Válasz