Lk 18, 9 • A farizeus és vámszedő példázata.
A farizeus és vámszedő példázata paradigma: az imádkozásban tanúsítandó helyes magatartásra tanít. Sajátos élét az adja meg, hogy a farizeusi imádság-gyakorlat ellen irányul. Mindjárt bevezető szavaiban olyanokhoz fordul Jézus, akik hitbeli egzisztenciájuk alapjait vallásos teljesítményeikben látják. Ezért nem veszik komolyan Isten hatalmát, hanem csak igazságuk elismerését és megérdemelt jutalmazását várják tőle. Azután ezen az alapon különbeknek is tartják magukat másoknál: mások iránt csak fölénynek és lenézésnek jut hely a szívükben. Theológiájuk egyszerre teszi őket istentelenekké és embertelenekké. A példázat ez: a jeruzsálemi templomba megy fel két ember. A farizeus otthonosan mozog a templomban. Imádsága a formai követelményeknek megfelelően hálaadással kezdődik, látszólag Isten személyét állítja előtérbe. De hálaadásáról hamar kiderül, hogy mély megvetést takar mindenki iránt, aki a kegyességnek más útját járja, mint ő. Különben hálaadás örve alatt csak önmagáról beszél: öncélú vallásos cselekedeteit hánytorgatja fel. A vámszedő imádsága a farizeusi értékelés szerint liturgiai ellenpélda. Nem csatlakozik az imádkozók seregéhez, hanem távolabb áll meg egymagában. Szemét nem emeli az égre: hogyan imádkozhatik így az ég Istenéhez? Kezét nem tárja Isten felé adományainak elfogadására irányuló készségét jelezve, hanem mellét veri. Istennek hálát sem ad, hanem önmagával bajlódik: hát imádság az ilyen? Jézus értékelése szerint mégsem a farizeus, a példa, hanem a vámszedő, mert az imádkozás nem formai, hanem tartalmi kérdés, lelkület kérdése: Csak annak van helye Isten hajlékában és országában, aki tudja magáról, hogy érdem szerint egyikben sincsen helye. Ezt a paradoxiát az ember bűne okozza. Ezért fejezi be Jézus a példázatot azzal, hogy a vámszedőnek ígéri, farizeusnak nem ígéri Isten szabadító kegyelmét (katebé… dedikaiómenos par’ ekeinon: a határozó kizáró ellentétet fejez ki; „emez igen, amaz nem”).

Lk 18, 15 • Jézus megáldja a gyermekeket (Mt 19:13–15 Mk 10:13–16).
A nagy betoldásban Lk itt visszatér a Mk-kerethez, de az új elbeszélés szervesen kapcsolódik az előzőhöz: ez is arra a kérdésre válaszol, hogy kik mennek be Isten országába. Izráelben szokás volt kisgyermekeket odavinni a rabbikhoz, hogy kézrátétellel áldják meg őket. A tanítványok tiltakozására Jézus leleplezi a farizeusi kegyesség őket is sokszor megkísértő önellentmondását. Ezek a kisgyermekek csecsemők (brephé), majd csak hosszú évek múltán vezetik be őket a törvény ismeretébe és a vallásos életbe. Most még semmiféle vallásos teljesítményre nem hivatkozhatnak, amelynek alapján kapcsolatba kerülhetnének Isten országával. De Jézus elutasítja azt a felfogást, amelyre mi is könnyen hajlunk, ha gyermekeinkről van szó. A gyermekeknek és példájuk követőinek ígéri Isten országát, éppen azért, mert „üres lappal” lépnek Isten elé: ráutaltságuk és fogékonyságuk szavak nélkül is beszédesen áll előttünk.


Biolka.

Válasz