Lk 24, 13 • Az emmausi tanítványok.
A feltámadásról szóló második elbeszélés jellemzően mutatja be a tanítványok nagypéntek utáni állapotát. Gondolatvilágukba nem illett bele az, amit Jézus mondott nekik feltámadásáról, ezért ezekre a szavaira nem is emlékeznek. Lelki zsibbadtságukon a feltámadás ténye alig tud áttörni, különleges „megvilágosodásra” van szükségük, hogy a feltámadott Jézust megismerjék: a csüggedtség homályán Jézus lényének az a mennyei vonása tud csak áthatolni, amelynek annyi jelét adta földi életében (vö. 31kk.). Ezzel a jellegzetes helyzettel kell számolnunk, amikor a feltámadásról szóló újszövetségi bizonyságtétellel foglalkozunk: ezt nem szabad abban az irányban félreértenünk, mintha a feltámadás ígérete Jézus ajkán sohasem hangzott volna el, és mind ilyen jövendölései, mind a feltámadás elbeszélése csupán a későbbi gyülekezetek „mitikus” alkotása volna. – Két olyan tanítványt mutat be az újabb elbeszélés, akik nem a tizenkettes körhöz tartoztak, a nevét is csak az egyiknek említi (Kleopas: a hagyomány szerint József testvére, megnevezetlen útitársában pedig fiát, Simont sejtik, aki Jakab után a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lett). Emmaus a történet adata szerint 60 stadion-nyira (kb. 12 km-re) van Jeruzsálemtől, általában a mai El-kubebe ősét látják benne. A két tanítvány emmausi lakos lehet, útjuk érthető, mert a város közelében lakó zarándokok az ünnep utáni napon általában megkezdték a hazatérést. A két utas beszélgetése a közelmúlt eseményeit idézi, értelmüket keresi (syzétein), amikor Jézus csatlakozik hozzájuk, de nem ismerik meg. Kérdésével bekapcsolódik beszélgetésükbe, és most derül fény a két tanítvány lelkiállapotára. Először is mélységesen csodálkoznak azon, hogy az idegen semmit sem tud azokról az eseményekről, amelyek őket lelkük legmélyéig felkavarták. Azután elárulják Jézusra vonatkozó reménységeiket és ezekben való keserves csalódásukat, el addig, hogy az asszonyok híradását is említik, sőt még a sírnál tett látogatásukról is beszámolnak. De bármilyen közel áll egymáshoz a két témakör, a legcsekélyebb „átütés” sem történik a lelkivilágukban: Lk ábrázolása nagyszerűen rajzolja lelki tehetetlenségüket. Szavaik summája az, hogy mindeddig nem látta senki azt, akinek a teste különben a sírban valóban nem volt ott. Jézus váratlanul kemény szavakkal veti szemükre értetlenségüket és lelki bénultságukat. A feltámadás alapjaként először ő is az Írásokra hivatkozik, ha nem is utal ezekre részletesen. A tanítványok szeme még mindig nem nyílik meg, de valami különleges folyamat indul meg a lelkükben: mély vonzódást éreznek az iránt, aki Jézus elvesztése óta először szól így hozzájuk. Amikor útitársuk Emmausba érve „úgy tesz, mintha tovább készülne menni”, akkor már nem akarják elengedni: a késői időpontra hivatkozva nyomatékosan marasztalják. A különös ismeretlen iránti tisztelet is indítja őket, amikor asztalukhoz ültetik, de itt hamarosan kitűnik, hogy nekik volt szükségük az ő társaságára. Megtörténik a Jézus környezetében annyira ismert helycsere: a vendéglátók vendégekké, a vendég gazdává, családfővé lesz. Ez a szituáció annyira „jézusi”, hogy most már megnyílik a két tanítvány szeme: megismerik Jézust, és amikor ő hirtelenül ismét eltűnik közülük; visszamennek Jeruzsálembe a tizenegyhez és a velük levőkhöz, hogy elbeszéljék a történteket. Szavuk már élő van készítve: időközben Jézus Simonnak is megjelent, és Simon hívő tanújává lett közöttük a feltámadásnak.


Biolka

Válasz