Lk 7, 1 • A kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása (Mt 8:5–13).
Mt-tól eltérően Lk-ban közvetlenül a mezei Prédikációhoz csatlakozik a pogány centurio szolgájának meggyógyításáról szóló elbeszélés. Lk ismét új vonást visz bele ebbe: a zsidó vének viszik Jézus elé a centurio kérését, és azzal támasztják ezt alá, hogy bizonyságot tesznek erről a pogány katonáról: a zsidók iránti emberséges magatartásában megnyilvánuló kegyességéről, amelynek bizonysága már maga az a tény is, hogy csupán egy rabszolga az, aki ennyire „becses” a centurio szemében, és akinek gyógyulásáért Jézushoz fordul. Kegyességének, helyesebben a belőle folyó alázatnak újabb jelét adja ez az ember akkor, amikor Jézus vonakodás nélkül elindul a házához, de ő egy újabb küldöttséget meneszt elébe, és olyan szavakkal üzen Jézusnak, amelyek kegyessége és embersége mellett Jézus iránti feltétlen hitének, hatalmában való korlátlan bizakodásának jelét adják. Önmaga hivatásának köréből vett képpel kéri Jézust: ne fáradjon, ne menjen el házába, mert erre méltatlannak ítéli magát. Intézkedjék csupán „szóban” (alla eipe logó: a logos a használt kép körén belül szinte „vezényszó”), hiszen a démonvilág tagjai föltétlen engedelmességre vannak kötelezve iránta, így ilyen természetű beavatkozása a kívánt eredménnyel fog járni. Jézus csodálkozást kifejező válasza Izráel iránt nem elutasító; mint Mt-ban („Izráelben nem találtam ilyen hitet”), hanem csak fokozó Izráelhez képest (oude en tó Israél… „még Izráelben sem találtam ekkora hitet”). Az elbeszélés a szolga meggyógyulásának megállapításával végződik, és a centurio Jézussal való személyes találkozásának elmaradásából adódó feszültség-csökkenésért Jézus távolból, puszta szavával végzett gyógyításának valóban rendkívüli súlyú ténye kárpótol.

Lk 7, 11 • A naini ifjú feltámasztása.
A részlet Lk önálló anyagához tartozik; az előző elbeszéléshez viszonyítva fokozás (Jézus nemcsak a betegség, hanem a halál fölött is úr), másfelől történeti motiválója Jézus ama válaszának, amelyet Keresztelő János vele kapcsolatos kérdésére ad (22. v.). A történet színhelye Nain (Názárettől délkeletre kb. 15 km-nyire). ideérve Jézus mindjárt a városkapuban temetési menettel találkozik szembe: az ifjú az imént halhatott meg, mert a kivitel (exekomizeto a temetőbe való kiszállítás szakkifejezése) közvetlenül a halál beálltát követően szokott megtörténni (ennyiben az elbeszélés fokozó jellege mellett is kevesebbet mond egyelőre, mint Lázár feltámasztása a Jn 11-ben). Az elbeszélés hangsúlyozza, hogy az anya özvegy, és egyetlen támasza az elhunyt fiú volt (a motívumra nézve vö. 1Kir 17; 2Kir 4 elbeszéléseit, Illés és Elizeus halott-feltámasztásait: ez a párhuzam Jézust az Ószövetség prófétái mellé, sőt fölé helyezi). A sírva gyászoló anyát Jézus először lecsendesíti, azután a legvalóságosabb módon megvigasztalja: az ifjú feltámasztásával visszaadja elvesztett egyedüli támaszát. Az eset tanúi Isten közelségének félelmében ismerik fel Jézus személyének páratlan jelentőségét, és Jézus híre feltartóztathatatlanul terjed Júdeában (Palesztinában) és környékén.


Biolka

Válasz