Lk 9, 37 • Az epilepsziás gyermek meggyógyítása (Mt 17:14–21; Mk 9:17–29).
Az elbeszélés mindhárom evangéliumban a megdicsőülési jelenet után következik: Lk a hegyen töltött éjszaka utáni napra helyezi időben. Amíg fent a hegyen Jézus úgy mutatkozott meg három tanítványának, mint még eddig soha, de ezek nem értették meg; addig lent a hegy tövében az ott maradt tanítványok tehetetlensége okozott súlyos problémát: a beteg gyermek meggyógyításának kísérletében vallott kudarcuk a tömeg szemében nyilván Jézusnak a démonok fölötti hatalmát tette kétségessé. A szerencsétlen apa a hegyről érkező Jézus elé siet kérésével, és Jézus fájdalmas felsóhajtásából válik világossá, mennyire keresztüllát azonnal a sokaság gondolkozásmódján. – Jézus magához hívja a gyermeket, de miközben viszik hozzá, kitör rajta a roham: a részletes leírás semmi kétséget nem hagy afelől, hogy epilepsziáról van szó. A meggyötört gyermeket Jézus isteni erejével haladéktalanul meggyógyítja, az apát megjutalmazza sok kísértés között is megőrzött hitéért; a tömeg pedig ámulatában eljut odáig, hogy a történteket Isten nagysága kétségtelen jelének tartja, megszégyenítésül a csődöt mondott tanítványoknak, akiknek Jézus itt éppen ezért nem is tesz szemrehányást Lk elbeszélése szerint hitetlenségükért.

Lk 9, 43 • Jézus másodszor jelenti szenvedését (Mt 17:22–23; Mk 9:30–32).
Az általános csodálkozás közepette ismét közelgő szenvedéseiről szól Jézus a tanítványoknak: a fény-árnyék-hatás itt különösen éles. Nem csoda, ha a tanítványok nem értik meg: hogyan kerülhet emberek hatalmába az, aki Isten hatalmát ennyire „nem rész szerint” kapta. Annyit azonban nyílván megsejtenek, hogy amiről Jézus beszél, az Isten titka, de szükségszerűen így kell történnie: e kettősség miatt nem is mernek kérdezősködni sem.

Lk 9, 46 • A kisgyermek példája (Mt 18:1–5; Mk 9:33–37).
A galileai időszak lezárását jelentik a 9:43–50 tanításai. A földrajzi helyzetmegjelölés eltűnik, a kisgyermekek paradigmatikus említése Mk nyomán halad ugyan, de az onnan ismert két mozzanatot egybeszerkeszti Lk (Mk 9:33k. a rangvita, 36k. a kisgyermek megáldása és válasz a rangvitára). A tanítványokba kívülről, szellemi környezetükből „hatol be” (eisélthen), természetesen fogékonyságuk miatt, az Isten országától annyira idegen rangkérdés. Jézus válasza megdöbbentő: valóban az a legnagyobb, aki a legnagyobbat, Istent befogadja; de Isten úgy intézkedett, hogy hozzá való viszonyunk egyetlen módon mérhető le: Krisztushoz való viszonyunkon, Krisztus pedig a segítségre szoruló emberben áll elénk. Ennek paradigmája itt a kisgyermek: annak, hogy Isten az emberi értékrendet visszájára fordítja, hogy valóságosan azok Istene lehessen, akik az emberi hatalom mámorától elkábult, önző ember segítségére nem számíthatnak.

Lk 9, 49 • Ismeretlen ördögűző (Mk 9:38–41).
A galileai időszak záró tanítása közvetlenül kapcsolódik az előzőhöz. János az 51kk-hez hasonlóan itt is arról tesz bizonyságot szavaiban, hogy a Krisztushoz való tartozás kizárólagosságának hangsúlyozásában sokszor emberi indulat ragadja magával. Az ismeretlen gyógyító tevékenysége ellen e kizárólagosság jegyében tiltakoztak a tanítványok. Jézus türelmesen, de határozottan óvja őket mindenféle hamis „csoportöntudattól”, és a kornak ismert, közmondásszerű szavával mutatja meg: hogyan kell a jövőben övéinek az eltaszító akadékoskodás helyett megértő és türelmes szeretettel magukhoz vonniuk azokat, akik tartalmi tekintetben ugyanazt az ügyet szolgálják, amelyet ők (a plur. 2. személyű forma Mk plur. 1. szem. megfogalmazása helyett nagyobb hangsúlyt tesz a tanítványok személyére és közösségére).


Biolka

Válasz