A halott asszony prédikációja

Egy lelkész, aki a Keleti tenger vidékén szolgált, egyik hittestvérével való találkozás után a következőket jegyezte fel:

    „Mondd csak János, hogyan történt tulajdonképpen, hogy te megtértél?” – Az öreg halász ragyogó szemét a papra emelte. Úgy látszott, hogy nem is akar feleletet adni. A szem mintha nem is a papot látta volna, hanem valamit a messze távolban. A durva, barázdás arcon ünnepélyes ragyogás ült. Lelke nyilvánvalóan boldog, felejthetetlen emlékkel foglalkozott.

   „Ugye már régen történt?”

   „Igen, nagyon, nagyon régen – válaszolta az öreg – körülbelül harminc éve lehetett.”

   „Hogyan történt?”

   „Hogyan történt? – csodálatos módon. Egy prédikáció által.”

   „Egy prédikáció által! Hiszen akkor ez egészen természetes dolog volt!”

   „Nem, ez éppen egy egészen természetellenes dolog volt! ’’

   „Hol hallottad ezt a prédikációt?”

   „Nem hallottam, hanem láttam.” - „Láttad?!”

   „Igen, minden nap láttam, együtt éltem vele. Prédikációt sokat hallottam, de nem sokat törődtem velük. A legtöbbször nem is jelentenek valami sokat. Nincs élet mögöttük, és ezért bennük sincs. De azok a prédikációk, amelyekkel az ember naponta együtt él, azok igen, azok igaziak.”

   „Miféle prédikáció volt, amelyikkel te együtt éltél?”

   „Ez az én halott feleségem volt.”

   „Rejtélyekben beszélsz, János, hiszen az ember nem tud együtt élni egy halottal!”

   „Dehogynem tisztelendő úr, könnyen lehet. Istennél lehetséges ez.”

   „Beszéld el közelebbről!”

   „Igen, röviden elmondom. Mária, a feleségem, és én bizonyos tekintetben egyformák, mind a ketten méregzsákok voltunk és gyakran szembekerültünk egymással. Azután ő megtért. Legalábbis ezt állította. Én azonban nem sokat éreztem belőle; csak egy kicsit, az első időben. De nemsokára minden a régiben maradt. Feleségem eljárt az összejövetelekre, otthon Bibliát olvasott és imádkozott. Így ment ez tovább. Ezenkívül prédikált nekem, az én istentelenségemről, és azt mondta, hogy térjek meg. Néha még sírt is, hogy megtérésre bírjon. De a gondolkodásmódja és indulatai nem változtak meg. Sokszor súlyos összecsapásaink voltak. Teljes erőmből ingereltem és húztam őt, mert ez az álszent valami nem volt az ínyemre. Ezt meg az ő kereszténysége nem tudta elviselni. Csak pár szó kellett, és a háborúság máris megvolt közöttünk. Utána elsírhatott egy csomó könnyet, de ezek a könnyek semmiféle benyomást nem gyakoroltak rám. „János, hát nem akarsz megtérni?”- mondta egy napon, amikor az összejövetelről hazajött. „Mire térjek meg?” – kérdeztem felháborodva. „Hát az új életre.” – Hát tán teneked van új életed? – kérdeztem. „Igen, azt hiszem, hogy mégis, minden erőtlenségemben is. Ne ránk nézz, János, mert mi gyenge emberek vagyunk, Istent nézd!” – Ej, Istent nem láthatom – feleltem – téged pedig látlak. És a te kereszténységed nem kell!

      Egyszer aztán, karácsony körül, egy este megint összejövetelről jött haza. De ezen az estén majdnem megijedtem tőle. Az arca fehér volt, mint a fal. Egy szót sem szólt. Így telt csendben néhány nap. Attól féltem, hogy elveszti az eszét. Amikor egy napon bent ültem, hogy kijavítsam hálóimat, bejött, leült mellém. Szeme csodálatos fényben ragyogott, úgy, hogy nem bírtam ránézni. Megfogta a kezemet és így szólt: „János, én Istentől bocsánatot kértem, mert az Ő szent Nevére szégyent hoztam. Szentnek neveztem magamat, és olyan kevés szent volt az egész lényemben.” – Nagyon kellemetlenül kezdtem magam érezni. – „Tőled is bocsánatot akarok kérni.” – Soha nem voltam még nagyobb kínban. Sokkal könnyebb lett volna, hogyha jól összeszid és káromkodik.

 Ettől a naptól kezdve a feleségem meghalt – meghalt a bűnnek. Ugye megért tisztelendő úr?”

      „Hát persze, de mondd csak János, sohasem lett már többé mérges?”

„Mindent elkövettem, hogy felingereljem. Hogy nem lett-e újra mérges? Az elején észrevettem, hogy benne van a méreg a testében, de olyan erő áradt rá, a Szent Léleknek olyan mértéke, amilyent sohasem éreztem azelőtt nála. Olyan volt, mintha el volna rejtve, mennyei hatalom által eltakarva. Mintha páncél vette volna körül, amin az én gonoszságom nem tudott áthatolni. Nagyon nehéz volt az én gonosz, szentségtelen természetemnek, hogy naponta olyan arcot kellett látnom, amelyet – mint egy szent fátyol – isteni békesség és isteni öröm vett körül.

Mindig rosszabb lettem, de úgy látszott, hogy ez egyáltalán nem kísérti őt.

Gyűlöltem Istent, aki benne lakott, mert megítélt engem!

   Ez kereszténység volt, ezt már megértettem. Nem kellett neki már többé prédikálni, mert ő maga volt a prédikáció. Több évig éltem együtt ezzel a prédikációval, és ez a prédikáció egyre szebb lett. A végén olyan erősen hatott rám, hogy meg kellett térnem.  Hát így történt.

Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden. 2Kor.5.17