A parancsolatok megátalkodott megszegőit nem kell elviselni
A farizeusok "kovászától kell őrizkedni",ezt Maga az Úr kéri!!
Ellenségeinket szeretni,s értük imádkozni az bizony,parancs,
De ez nem magát hívőnek vallóra vonatkozik,mert Ő is tudja azt!
A szeretetteli figyelmeztetés akinek nem használ semmit se
Az nem testvérem,mert Isten Szentlelke kizárt,hogy lakjon benne!
Az Úr Jézus mindenben példát adott arra hogy szerinte tegyünk.
De hamis tanítóktól,farizeusoktól óvott,s nem kérte együttlétünk!

Lk 6, 20 • Mt 5:1–12).
A Lk-féle mezei prédikáció három egységre oszlik: az első részlet két négymondatos szakasz, és erősen rokon a Mt-féle makarismos-okkal, viszont csak azok egyik felének van itt megfelelője, mert a másik felük az előzők ellentéteként „jaj”-okat tartalmaznak, így az egésznek a Mt-féle anyaghoz való viszonya igen problématikus. A második egység a szeretet parancsolatához kapcsolódó jézusi szavakat tartalmaz (6:27–38), ebben is vannak érintkezések a Mt-féle Hegyi Beszéddel, de a különbségek is sokrétűek, így a két beszéd részleteinek egymáshoz vagy forrásaikhoz való viszonyát ismét problématikussá teszik, A harmadik egység a tanítványok életformájára vonatkozó tanítás (6:39–46), ennek párhuzamai Mt-ban nem is a Hegyi Beszédben találhatók. A zárópéldázat (6:47–49) ismét Mt-beli párhuzamával rokon. Mindez arra enged következtetni, hogy Mt és Lk közös forrása mellett Lk-nak külön forrása. is lehetett (esetleg a szóbeli hagyományban): így érthető az, hogy a részletekben mutatkozó eltérések mellett a Hegyi Beszéd és az ún. mezei prédikáció tartalmi tekintetben rokon: ez egyúttal az evangéliumok anyaga hagyományozásának természetére is fényt vet. – Az első egység tehát a makarismos-okkal kezdődik (a formulára nézve vö. Zsolt 1:1): Jézus boldogoknak nyilvánítja azokat, akiknek életére a szegénység, az éhezés, a könnyeket fakasztó bánat és az ő személyéért támadt üldözések súlya nehezedik. Nem életüknek ezek a terhei teszik őket boldoggá, hanem azért „jó nekik”, mert Jézusban eljött a Szabadító számukra, aki eddigi sorsukat visszájára fordítja: Isten országának örököseivé teszi őket, vigasztalást és örömöt ad nekik nagy bőséggel, kitaszítottakból és megvetettekből jutalmazottakká, a próféták örököstársaivá teszi őket. „Jó nekik”, mert életsorsuk olyan lelki magatartást érlel meg bennük, amely fogékonyakká teszi őket a Szabadító ajándékainak hő óhajtására és boldogító elfogadására, ellentétben azokkal, akik földi gazdagságban, anyagi javak bőségében, evilági örömök hajszolásában és emberek előtti népszerűségben keresték életük tartalmát. Ezek „elvették jutalmukat”, és Isten országa rendjében, Isten igazságossága értelmében, az ő sorsuk visszájára fordul: gazdagságukat vigasztalan élet, bővelkedésüket éhezés, örömüket sírás és szomorúság, az emberek között élvezett tekintélyüket Isten elvető ítélete, a hamis próféták sorsában való részesedés váltja fel. Ez az a sötét háttér, amely még nagyobb fénnyel ragyogtatja fel előttünk a boldogok boldogságát.

Lk 6, 27 • A szeretet parancsa (Mt 5:38–48; 7:1–2).
A mezei prédikáció második része a szeretet parancsának jézusi értelmezéséről ad tanítást úgy, hogy ennek a parancsnak az igazi tartalmát a legszélsőségesebb esetben, az ellenség iránti szeretet magatartásán és kötelezettségén szemlélteti. – A „jaj”-ok után külön hangsúlyt tesz Jézus arra, hogy azokhoz szól, akik hallgatják, és parancsa voltaképpen közvetlenül a 22. versben említettekre irányul. A parancsokból az tűnik ki, hogy a mi magatartásunk nem az emberek irántunk tanúsított magatartására válaszol, hanem Isten szeretetére: ezt a szeretetet személyválogatás nélkül sugározza tovább az emberekre. Az ellenségeskedésnek, gyűlöletnek, átkozódásnak és bántalmazásnak nem az szab határt, nem az tartóztatja fel, ha hasonlóval viszonozzuk: szeretet, jóság, áldás és imádság azok az erők, amelyek megálljt parancsolnak nekik. Világos, hogy ezek a szabályok Jézus tanítványainak, az egyház tagjainak az erkölcsét szabályozzák. Azokét azonban minden időkre szóló érvénnyel, nem csupán egy rendkívüli korszak rendkívüli parancsai formájában. Ebben az értelemben folytatja parancsait Jézus, és Lk ismét „lefordítja” ezeket pogány-keresztyén olvasóinak: Mt-val ellentétben nem a peres ügyek alkalmával tanúsítandó magatartásról szól, hanem az emberi együttélés területén lépten-nyomon előforduló lehetőségekről. Ezért nem jobb és bal arcról beszél, csak egyikről és másikról, ezért kezdi Mt-val ellentétben a felsőruhán és folytatja az alsón (vö. a Mt-párhuzam magyarázatával!). Így szól a kölcsönadás készségéről, és így tiltja a jogos követelés támasztását is, mert a szeretet lelkével ellentétben ebben is az erőszak indulata jutna bennünk szóhoz. Az aranyszabályt, amely egyébként negatív és pozitív formában egyaránt ismerős közmondásos fordulat a kor irodalmában, Lk ismét nemcsak Izráel fiaira korlátozza (másként Mt 7:12., a törvényre és a prófétákra utalva), hanem kiterjeszti minden emberre, aki Isten országának „új igazságát” kötelezőnek fogadja el önmagára. Éppen arra mutat rá ehhez kapcsolódva, hogy ez az új igazság nem emberi lehetőség, mert a viszonzás helyébe az előlegezés gesztusát teszi, ehhez pedig minden emberi erőfeszítés kevés: erre csak abból a szeretetből telik, amellyel Isten „előbb szeretett minket”. Kegyelem és jutalom a gyümölcs, amelyet ez a magatartás megterem, és a mennyei Atya jár előttünk ezen az úton irgalmasságával, amelynek kiárasztására az emberek között minket választott ki eszközéül. Ez a jutalom nemcsak a végső ítéletben jut osztályrészünkül: Jézus félreérthetetlenül ígéri, hogy ítélkezés és kárhoztatás nélküli, megbocsátásra kész magatartásunk már itt a földön átformálja embertársainkhoz való viszonyunkat éppen úgy, mint az ők hozzánk való viszonyukat. Így, és csak így változtathatja és változtatja is meg Isten népe az emberek világát: más út nincsen.


Biolka

Lk 6, 12 • A tizenkét tanítvány elhívása (Mt 10:1–4; Mk 3:13–19).
Míg ellenfelei egyre veszélyesebben törnek életére, addig Jézus a velük folytatott viták után (az 5:17–6:11 öt vitája a galileai időszak első nagy egysége) hosszasan imádságos közösségben van az Atyával: ennek helye Jézus általános szokása szerint „a hegy”. Nem véletlen, hogy ide szólítja magához tanítványait, akiket önmaga küldetésének részeseiként ki akar küldeni (apostoloi). A tizenkettes számnak eszkhatológikus jelentősége van: az idők végén teljességgel helyreállítandó egész Izráel törzseinek szent száma ez. De akiket így kiválaszt, azok nem a hatalom vagy a kegyesség arisztokratái, hanem a nép tipikus képviselői: vámszedő és zélóta, örökké az előtérbe törekvő és csendesen visszahúzódó, hangoskodó és halkszavú ember egyaránt előfordul közöttük, az emberi jellem és életkörülmények gazdag változatosságban vannak képviselve közöttük, és nem Jézusnak valamilyen erőszakos „uniformizáló” törekvése teremt egységet, hanem az a közös cél, amelyet eléjük tűz, az egyedüli Mester követése, az ő küldetésében váló járás.

Lk 6, 17 • Jézus tanít és gyógyít (Mt 4:24–25; Mk 3:7–12).
A Mk-párhuzam az alapja a rövid részletnek, amely az ún. mezei prédikáció bevezetése, de Lk elbeszélése megrövidül, a helyszín is megváltozik Mk-hoz képest. Itt Jézus csak a tizenkettővel indul el a síkságra, a tömeg odalent vár rá, prédikálásárá és gyógyító tetteire. Betegeik közül kiemeli a megszállottakat, de a summáriumszerű elbeszélés végül teljesen általánosítóvá válik: Jézus isteni ereje minden beteget meggyógyít.


Biolka.

Lk 6, 1 • Kalásztépés szombaton (Mt 12:1–8; Mk 2:23–28).
Tovább folyik a vita Jézus és ellenfelei között Jézusnak a törvényhez való viszonyáról: ezúttal a szombat megtartása válik a vita témájává. Botránkozást nem az okoz, hogy a tanítványok gabonaföldön áthaladva esznek a termésből: Izráelben ez mint a törzsi birtokrendszer érvényét erősítő szabály fennállt; ki-ki ehetett bármely föld terméséből, ha áthaladt rajta, csak magával nem vihetett belőle. A szombatot azzal szegik meg az általános felfogás szerint a tanítványok, hogy a letépés és a kimorzsolás szombaton meg nem engedett munkát jelent. Jézus beszédes történeti példával válaszol, és szavaiban az is benne van, hogy tanítványai Dávidhoz hasonlóan sajátos isteni küldetésben járnak, Jézus küldetésében, akinek éppen ezért mindent alája vetett az Atya, a törvényt is, benne a kortársai szemében legnagyobbat, a szombat-törvényt is.

Lk 6, 6 • Jézus szombaton gyógyít (Mt 12:9–14; Mk 3:1–6).
Az összefüggés követi a párhuzamokét, ez az elbeszélés nem idői, hanem tárgyi kapcsolatban áll az előzővel (nem ugyanazon a szombaton történik, mint amaz). A zsinagógában a sorvadt kezű beteg láttán a farizeusok és írástudók – ismerve Jézust – előre számolnak azzal, hogy a szombat ellenére gyógyítani fog, és ezzel az ő felfogásuk szerint megszegi a szombat-törvényt. Jézus tisztában van gondolataikkal, de nem zavartatja magát „leskelődésüktől” (paratéreisthai a hivatalból történő megfigyelést jelenti). A gyógyítást megelőzően feltett kérdése élesen világít bele a farizeusi kegyesség sivárságába: eszükbe sem jut, hogy akinek megvan az ereje és lehetősége a másik emberen való segítésre, pusztán a szombat miatt nem segít, az nem megszentelte, hanem kegyetlen kegyességével megszentségtelenítette a szombatot. Nem csoda, ha erre a hihetetlenül tiszta, találó, de éles diagnózisra Jézus ellenfelei eszüket vesztik, és a józan érvek helyett – mert ezekkel nem boldogulhatnak – az erőszak útjára igyekeznek lépni: akit képtelenek meggyőzni, azt el akarják tenni láb alól.


Biolka.

Lk 5, 27 • Lévi elhívása (Mt 9:9–13; Mk 2:13–17).
Az előző elbeszélés alapgondolatának folytatásaként az időben is közvetlenül hozzá kapcsolódó történet arról tanít, hogy Jézus a bűnbocsánat ajándékozásában nem ismer korlátokat. Ennek előjele volt már Simon elhívása, akiben olyan ember lett Jézus követőjévé, aki önmagát törvényszegőnek találta. Léviben viszont olyasvalakit hív el legközelebbi környezetébe Jézus, akit foglalkozása miatt a közvélemény egyértelműen megvet és kitaszít Izráel közösségéből. Ezt a gesztusát betetőzi azzal, hogy a Lévi rendezte vacsorán asztalközösséget, tehát életközösséget vállal a Lévihez hasonlóan megvetett és kitaszított emberek egész seregével. A tiltakozó farizeusoknak és írástudóknak pedig arról ad leckét, hogy küldetésének Istentől akart tartalma nem a bűn következményeként fennálló emberi helyzetek megállapítása és lerögzítése, hanem a bűn elleni harc, a bűn áldozatainak irgalmas szívű megsegítése és meggyógyítása (a hygiainontes és dikaioi megjelölésekben Jézus nem ironikus szóhasználattal él, ez méltatlan is volna hozzá; csupán belemegy a farizeusok konvencionális dikaios-fogalmába, és ennek metaforikus párhuzamát adja a testi egészség említésében).

Lk 5, 33 • Jézus tanítása a böjtről (Mt 9:14–17; Mk 2:18–22).
A párhuzamoktól eltérően Lk ezt a beszélgetést közvetlen kapcsolatba hozza az előzővel: a vita Lévi házában, az asztal mellett folyik tovább, az előbb felvetett kérdésekről. A böjt Jézus korában nem törvényes előírásként, de a magánkegyesség szilárd elemeként annyira elterjedt, hogy a heti kétszeri böjtöt mindenki kötelezőnek tartotta magára nézve. Jézus környezete János tanítványaitól eltérően azzal keltett botránkozást farizeusi körökben, hogy nem tartotta ezt a szokást. A szemrehányó farizeusi kérdésre Jézus azzal adja meg a választ, hogy a messiási kor túláradó örömében élve ünneprontás volna a böjtölés, mert a böjtnek megvan az időszerűsége, és az övéi számára is eljön majd a gyász ideje, amikor ő „elvétetik közülük”. A befejező két példázat azt teszi világossá, hogy a Jézusban eljött új kor merőben új tartalma radikális döntést igényel az embertől: toldozgatással a régiből sohasem lehet új, és régi formákba az új tartalom nem öltöztethető. Az ilyen kísérletek eredménye csak annyi, hogy veszendőbe megy az új, sőt, a régiből is az, ami még magában véve használható volna. A kérdést az teszi nehézzé, hogy aki a „régiek” ízéhez szokott, az puszta kényelemszeretetből nem kívánja az újat: az új melletti döntés nem emberi megfontolásaink eredménye, erre csak Isten Lelke juttathat el.


Biolka.

Lk 5, 17 A béna meggyógyítása (Mt 9:1–8; Mk 2:1–12).
Lk nem jelöli meg a történet szfnhelyét ponttisan, csak Mk-párhuzamából tudjuk, hogy Jézus ismét Kapernaumban van. Jézus itt is tanit elöször, majd tanítása után gyógyít is „az Úr erejével” (dynamis sajátosan a „csodatevő erő” szava is). Szavainak és tettének tanúi között. farizeusok is vannak, azokról a vidékékról, amelyek messiási munkásságának legfőbb színhelyei: ezeket nyilván nemcsak az érdeklödés viszi oda Jézushoz, hanem az a cél is, hogy hivatalból megfigyeljék és elbírálják magatartását. A jelenet azt is jól jellemzi, hogy Jézushoz mennyire nehéz odajutni, de aki igazán találkozni akar vele, az mennyire nem ismer akadályokat (Lk egyébként a helyszíni adottságok rajzát „lefordítja” görög olvasói számára: a Mk-ban szereplő lapos vályogtető helyett a görög világban ismeretes cseréptetőről beszél). Jézus a béna (itt paralelymenos a szokásosabb paralytikos helyett, választékosabb, némelyek szerint orvosi szakkifejezés; mindenesetre ez is a bénaság mindenféle fajtáját jelöli) számára bűnbocsánatot hirdet, amikor látja azok hitét, akik mintegy „közbenjártak” a betegért nála. Ez a szava ellenkezést vált ki a környezetében levő farizeusokból: bűnt egyedül Isten bocsáthat meg, ha ember önmagának tulajdonítja ezt a lehetőséget, akkor istenkáromló és halálra kell kövezni. Ehhez hozzájárul a farizeusok logikája, amelyen Jézus átlát, és visszájára fordítja. A bűnbocsánat ígérete az ő ajkán nem üres szóbeszéd, hanem a beteg gyógyulásában bizonyul azonnal igaznak, mert a betegség a bűn tünete, a gyógyulás pedig a bűnbocsánat következménye (Lk itt minden stilisztikai simítás ellenére megtartja a jézusi szavak sajátos, a hagyományban szilárdan fennmaradt formáját, ld. a párhuzamokban). Az, ami a beteggel történt, az Ószövetség messiási ígéreteinek beteljesedéseként áll az esemény tanúi előtt. Ezek nem jutnak ugyan el a teljes megértésig, de megdöbbenés vesz erőt rajtuk, és mélyen elgondolkoznak.


Forrás: Biolka

Lk 5, 1 • Mt 4:18–22; Mk 1:16–20).
Lk-ban az első tanítványok elhívásáról egészen más természetű elbeszélést találunk, mint a párhuzamokban: ez a forma Lk önálló anyagának forrásaira utal. Rokon az elbeszélés a párhuzamokkal abban, hogy a döntő itt is Jézus elhívó szava, semmi más mozzanat nem jöhet számításba Jézus és követői kapcsolatának sem létrejöttében, sem folytatódásában. Eltérés van abban, hogy az elhívó szóhoz itt egy messiási jel csatlakozik: Péternek minden emberi számítást megcsúfoló gazdag halászata. A fő hangsúly természetesen nem erre esik, ez csak felhívja figyelmünket a döntő mondanivalóra: a Jézusban megmutatkozó kegyelem nagyságára. – Az 1–3. versbeli jelenet Mk 3:9 megfelelője: Jézus a Genezáret-tó (Lk-nál választékos pontossággal nem „tenger”, hanem limné, a kisebb állóvizekre használt szó) partján áll, halászokat lát a közelben, amint halászat után hálóikat mossák, bekérezkedik Simon halászbárkájába, aki a halásztársaság feje lehet (a többieket metochoi, koinónoi névvel jelöli Lk), és Jézussal már közelebbi kapcsolatban áll (ld. 4:38k.), kiviteti magát vele a tóra, egy kissé távol csak a parttól, és innen tanítja a parton álló sokaságot. – Míg a többi halászt láthatóan nem érdekelte Jézus jelenléte (Simon szavaiból kitűnik, hogy az éjszaka eredménytelensége bánthatta őket), addig Simon eddig is készségesen állt Jézus rendelkezésére, sőt: továbbra is ez történik. Bár minden valamirevaló halász tudja, hogy hiábavaló a próbálkozás ebben az időben, és Simon is hangot ad ennek az ellenvetésének, mégis a „rabbi” (Lk: epistatés) iránti tiszteletből enged kívánságának. Az eredmény megdöbbentő: a teremtő Isten erejével cselekvő Jézus hatalmáról tanúskodik (helytelen minden allegórizálás, az „Evezz a mélyre!” parancs spiritualizáló magyarázgatása különösen). Péter válasza egyrészt helytelennek mondható: hiszen éppen azért van szüksége Jézus közelségére, mert bűnös. De mégis ez a szó itt az egyedül helyénvaló válasz: Isten kegyelme csak megfélemlítheti az embert, és nem csoda, hogy Pétert Jézus magatartása (nem pedig bűnbánatra szólítá prédikálása!) mélyen megalázza, és bűnbánatra indítja. Jézus elfogadja a bűnvallást, a halászatban résztvevői, eddig közönyös-bosszús halászok megrendülését is észreveszi, elhívja Simont és (így értendő Lk elbeszélése) vele együtt a két Zebedeusfit. Eljövendő hivatását eddigi foglalkozásából vett képpel világítja meg előtte: ezentúl embereket kell „fognia” (anthrópous esézógrón; zógrein általában „élve elfog”, így a halászat szakszava is, de átvitt értelemben – és itt ezért beszédes a szó használata – „foglyul ejt”; semmiesetre sem úgy értendő, hogy Péter „emberhalászata” az emberek lelki erőszakolás útján való rabulejtése: de úgy sem, hogy e munkájában mostantól sikerről-sikerre vezet az útja).

Lk 5, 12 • Jézus meggyógyít egy leprást (Mt 8:1–4; Mk 1:40–45).
A 4:43-hoz kapcsolódik vissza az újabb részlet. A helyszín nincs közelebbről megjelölve, a Jézushoz gyógyulásért könyörgő beteg leprás (a betegség természetére nézve ld. a párhuzamos helyek magyarázatát). A találkozás nem lehetetlen, mert Izráelben elkülönítették ugyan a leprásokat, de a falvakból nem tiltották ki, sőt nagyon szigorú feltételekkel a zsinagógai istentiszteleten is résztvehettek. Mindenesetre a leprás nyíltan megvallja betegségét, Jézus pedig – hitét látva – azonnal meggyógyítja. Izráel felfogása szerint ilyen gyógyulás csak isteni beavatkozásra történhetik, előzetesen megtörtént bűnbánat és bűnbocsánat a feltétele, tehát maga a gyógyulás ezek bizonyítéka is. Ilyen értelmű hozzáfűzéssel kötelezi Jézus a gyógyult beteget a Lev 14:1kk.-ben előírt áldozat bemutatására: ez az áldozat Jézus isteni erejének bizonyítéka a papok számára, de ugyanakkor bizonyíték ellenük is, mert ők a betegséggel szemben tehetetlenek, a törvény csak a gyógyult betegre nézve tartalmaz előírást. Mint annyiszor, Jézus most is tiltja a tettei körüli „hírverést” a gyógyult betegnek, de mégsem tudja megakadályozni hírének terjedését a nép korében: ő tudja a legjobban, hogy milyen próbát jelent ez személyével kapcsolatosan népének. Mindezt azzal ellensúlyozza, hogy ő maga visszavonul a nyilvánosság elől, huzamosabb időre (én hypochórón, igen jó görögséggel), és szokása szerint az Atyával keresi az imádságos közösséget, hogy további munkáira felkészüljön.

Az előző Áhitatunkban az elmúlást idéztük,
A maiban az eljövendőkről elmélkedhetünk.
Várjuk vissza az élet és halál igazságos Urát,
Hogy átélhessük jutalmazását vagy bírálatát.
Nem tudhatjuk visszajövetelének az időpontját
Váratlanul ér mindenkit bárhol bármit is csinál.
Ketten lesznek arról szól a próféciai tudósítás,
A tevékenységük,lelki állapotuk nyer elbírálást.
Ezért még most időben készüljünk a várásával
Hogy ne kelljen szembesülnünk az elhagyással.
Cselekedjünk mindig úgy,mintha most érkezne
Akkor nem lesz a szembesülés a rémületünkre,
Ellenkezőleg ér bennünket a találkozás öröme!