Lk 9, 18 • Jézus először jelenti szenvedését (Mt 16:13–21; Mk 8:27–31).
Közvetlenül a megelégítési csoda után két, szenvedéstheológiai szemszögéből igen fontos és szorosan összetartozó részlet következik 18–22 és 23–27). Mk 6:45–8:26 nagyobb egysége kimarad, mert Lk tipizáló ábrázolásmódjához nem illő motívum-ismétlődést jelentene ennek az anyagrésznek a felvétele. – Jézus számos messiási jelt tett már, de személyének értékelése titokban maradt tanítványai előtt. Az ötezer megelégítése után, az Atyával való imádságos együttlét után fordul vele levő tanítványaihoz két kérdéssel. Az első azt tudakolja, hogy milyen véleménnyel van róla környezete. A válaszból kitűnik, hogy általában prófétai személyiségnek tartják, de nincsenek tisztában azzal az egészen mással és gyökeresen újjal, amit Jézus az ószövetség világához képest jelent. A második kérdés a tanítványoktól vár immár elkötelező választ. Péter fogalmazza meg és mondja ki a tanítványok válaszát: ez Jézus Messiás-voltának nyílt és egyértelmű megvallása. Jézus még nem tartja érettnek a helyzetet, sem a tanítványokat arra, hogy ez a válasz a nyilvánosság elé kerüljön: a tanítványok is a földi hatalom kategóriáiban gondolkoznak Jézus Messiás-voltáról. Ezért szól nekik messiási küldetésének valóságos következményeiről: szenvedéséről és haláláról. De mindez nem emberek önkényéből, hanem Isten akaratából fog megtörténni: ő sem a vereséget szenvedett ellenfél tehetetlenségévei, hanem a sorsát önként vállaló Fiú engedelmességével néz szembe az elkövetkezendőkkel.

Lk 9, 23 • Jézus követése (Mt 16:24–28; Mk 8:34–9:1).
Nemcsak legszűkebb tanítványi körére; mindenkire érvényes az a szabály, hogy Jézust csak az követheti, aki teljes sorsközösséget vállal vele. Önmagunkkal kell itt megvívnunk a legsúlyosabb harcot, mert emberi természetünk földi egzisztenciánk biztosítására ösztönöz, el addig, hogy ennek érdekében megszerezzünk mindent, ami megszerezhető (kerdésai holon ton kosmon). Viszont akinek ez a legfőbb gondja, az éppen egyedüli értékét: Istentől kapott és az örökélet boldogságára rendelt személyiségét veszíti el. Ezért kell komolyan vennünk azt az alternatívát, amelyet Jézus ad itt elénk: minden földi következmény vállalásával, önzésünk és ún. „boldogulásunk” megtagadásával kell törekednünk az egyetlen igazi érték megszerzésére. Krisztus senkire nem kényszeríti rá magát: szabad döntést vár tőlünk. De azt senki nem várhatja tőle, aki alantas emberi szempontjai jegyében megtagadta vele a közösséget földi életében, hogy ő az ítéletben majd vállalja vele a közösséget (epaischynomai ezt a magatartást a gyakorlati állásfoglalás síkjában mutatja be). – A döntés sürgősségére figyelmezteti övéit Jézus a záró mondatban: aki nem számol Krisztus dicsősége gyors kibontakozásával a történelemben, az nem tudj a komolyan venni önmagára nézve a döntés sürgető időszerűségét.


Biolka.

Lk 9, 1 • A tizenkettő kiküldése (Mt 10:1.9–14; Mk 6:7–29).
Lk itt is Mk sorrendjét követi (a 6:1–6 kihagyásával, mert ezt már Lk 4:14kk. némileg más formában előlegezte). Jézus elszakadóban van Galileától, a tanítványok egyre inkább előtérbe lépnek. Most kiküldi őket népük közé: ez nekik éppen úgy próba, mint a népnek. A küldetésnek először tartalmát ismerteti Lk: a tanítványok ugyanazt a mennyei megbízatást és erőt (exousia) kapják, amelyet Jézus kapott az Atyától: Így küldetésük révén Isten fokozottan kínálja fel népének az üdvösséget. De a küldetés tartalma mellett döntő a küldetésben tanúsított magatartásuk is. Bot, tarisznya, útravaló, pénz, egy váltás alsóruha – mind annak a jele volna, hogy emberileg szeretnék bebiztosítani magukat. De Jézus teljesen rábízza őket népük vendégszeretetére: ezért ad nekik olyan parancsot, hogy meg ne sértsék. azt, aki tiszta szívvel vendégül látja őket. Igehirdetésük egyúttal ítélet is: akik nem fogadják be őket, azokkal minden közösséget meg kell tagadniuk. – Jézus szűkebb hazájának uralkodója, Heródes Antipás, Nagy Heródes fia és utóda, atyja halálától kezdve Kr. u. 39-ig Galilea és Perea ura aki Keresztelő Jánost kivégeztette, felfigyel Jézus és tanítványai nyugtalanító munkásságára. Értesül arról is, hogyan vélekedik Jézusról a lakosság; de mindezek nyomán csak kérdés támad benne, feleletet nem talál rá. Hogy a választ személyes találkozás útján szeretné megkapni, az magában véve jó gondolat; de mire erre sor kerül, akkor már késő (23:8kk.). – Közben Lk arról számol be, hogy a tanítványok visszatérnek küldetésük befejeztével Jézushoz, hogy számot adjanak neki tapasztalataikról. Jézus keresi is a magányt, hogy nyugodtan megbeszélhessen tanítványaival mindent: de a sokaság Betsaidában utoléri őket, igényli Jézus igehirdetését és gyógyítását, Jézus pedig nem zárkózik el előlük, nem vonja meg tőlük irgalmas segítségét.

Lk 9, 12 • Ötezer ember megelégítése (Mt 14:13–21; Mk 6:34–44).
Jézus az evangéliumot személyválogatás nélkül mindenkinek hirdeti, akinek szüksége van rá: az sem akadályozza meg ebben, hogy azt az időt, amelyben a sokaság ezt igényli tőle, eredetileg az Atyával vagy övéivel való bizalmas együttlétre akarta fordítani. A sokaság azzal válaszol erre, hogy időt, fáradságot, éhséget feledve ragaszkodik a tanító és gyógyító Jézushoz. Ő viszont, már ismert természete szerint, nem felejtkezik el a földi ember reális szükségleteiről. A tanítványokkal ellentétben nem is hagyja hallgatóit ezekben magukra, hanem maga vállalja, hogy kielégíti szükségleteiket, és tanítványait munkatársaivá teszi ebben a szolgálatban. Az éhező tömeg megelégítésének mértéke meghalad minden emberi számítást: a teremtő isten ereje van itt munkában Jézus messiási tettében. Az egész eseményben a legnagyobb rend és tervszerűség mutatkozik, az eredmény pedig Isten ajándékozó kegyelmének bőségéről beszél: a maradék bősége is jelzi Isten munkáinak természetét. Az elbeszélés félreismerhetetlen kapcsolatban áll az úrvacsora szereztetésével.


Biolka

Lk 8, 40 • Jairus leányának feltámasztása (Mt 9:18–26; Mk 5:21–43).
A két elbeszélés a hagyományban is együtt szerepelt: nyilván hiteles történeti emlékezés csapódik le benne. Mt külön úton jár, Lk sem ad többet nála: változtatásai a Logiára utaló tudatos módosítások. – A helyzet világos: Jézus visszatér tanítványaival Galilea nemrég elhagyott földjére, a közelebbi helyszín alighanem Kapernaum. Jairus is, a beteg asszony is nyilván hallott már Jézus gyógyításairól: mindkettejük kérése a lehetetlenség határát súrolja, és ezen a ponton mindkettejük hitének ki kell állnia a végső próbát is. Mindenesetre a feszülten várakozó és Jézus jöttén ujjongva örvendező tömeg jelenléte a „meleg” háttér az elbeszélés mögött. A helység zsinagógájának vezetője, akinek sajátos hangú és a történet tartalmával összecsengő névét is megőrizte a hagyomány (héb. já’ír „megvilágosít”, jác.ír „feltámaszt”), a legmélyebb alázatot kifejező formában adja elő kérését, amelyről maga sem titkolja, hogy emberi számítás szerint reménytelen a teljesítése (apethnésken pregnánsan imperfektív: „halálán volt”; a két történet között érdekes összecsengés a leányka életkorának és az asszony betegségben töltött éveinek egyező száma: tizenkettő). – Alig indul el Jézus Jairus házába, egy különleges eset vonja magára mindenki figyelmét: legelőször csak annyi válik belőle nyilvánvalóvá, amennyi Jézus kérdéséből, Péter értetlenkedő válaszából, majd Jézus újabb megjegyzéséből kitűnik. Valaki a tömegben azzal a szándékkal férkőzött észrevétlenül közelébe, hogy megérinthesse, és az így mintegy „kierőszakolt” személyes kapcsolat révén meggyógyuljon. A kísérlet félig sikerül: a súlyos beteg asszony, akit Lk már előbb bemutat, egészen reménytelen betegségéből meggyógyul. De gyógyulásának jóváhagyása, isteni szentesítése előtt hitének egy komoly próbát kell kiállnia: a gyógyító Krisztus előtt senkinek sem lehet titka, legrejtettebb titkát is ki kell neki szolgáltatnia. Az asszony vall betegségéről, amelyet szégyenből próbált rejtegetni, mivel különleges tisztátalanságot okozó bajnak számított. Jézus pedig kimondja a végleges feloldozó szót, bámulatos emberi gyöngédséggel és csodálatos isteni hatalommal. – Közvetlenül ezt követően kell Jairusnak kiállania a hite számára is alig elviselhető próbát. Kérése már eddig is élet és hálál határán mozgott, de az ember addig még lát lehetőséget a gyógyulásra, amíg a halál be nem következett. Az elöljáró házából érkező küldöttség viszont éppen azt közli, hogy a gyermek már halott (tethnéken a perfectum éles, befejezett jelentésével), tehát minden hiábavaló. Jézus irgalmasan siet segítségére Jairus már egyszer megtapasztalt hitének, átsegíti a válságos ponton, és Jairus hite ismét erőre kap. Most már hatalommal intézkedik Jézus: leinti a tehetetlen gyászába belemerült tömeget, nem zavarja gúnyolódásuk sem (ouk apethanen a következendők szemszögéből minősíti a leányka állapotát: minden ellenkező látszat ellenére nem tette meg a „döntő lépést” a halálba): A szülőkön kívül csak három legbizalmasabb tanítványa lehet tanúja a gyermek életrekeltésének. A leányka azonnal visszatér az élet normális kerékvágásába: Jézus parancsa (dothénai auté phagein) azt szemlélteti, hogy aki Isten országának összefüggésében él, annak mindig van érzéke a földi élet legsürgősebb szükségei iránt. Legvégül Jézus gátat vet az. esemény híre elterjedésének.


Biolka

Lk 8, 26 • A gadarai megszállott meggyógyítása (Mt 8:28–34; Mk 5:1–20).
Lk elbeszélése tovább is Mk nyomán halad, jelentős stilisztikai korrekciókkal, ezúttal tartalmában is szelidítve adja lényegében a Mk-ból ismert anyagot (a 29. v. helyzete is megváltozik a Mk 5:4–5-höz képest). A földrajzi adat még kevésbé áttekinthető, mint Mk-ban: Lk aligha ismeri a helyszint. A három változat közül (Gergeza, Geraza, Gadara) a legvalószínűbb Gadara, a Dekapolisz nevű hellénista városszövetség egyik városa, amelynek partvidéke a tóig nyúlik, maga a város mintegy 5 km-nyire délkeletre van a tótól, valóban Galileával átellenben, a környék a leírásnak is jól megfelel. A megszállott közveszélyes, dühöngő elmebeteg: nem tűr magán ruhát, kerüli az emberek társaságát és sírboltokban lakik: ezek Izráelben különlegesen tisztátalan helyeknek számítottak. A beteg nyomorúsága annyira kiáltó, hogy Jézus minden előzmény nélkül parancsol a démonnak: menjen ki a megszállottból. A démon azonban megretten Jézus általa ismert erejének hatása alatt, amely már eddig is számtalanszor megmutatkozott gyógyításaiban. Tudja, hogy Jézusnak hatalma van fölötte, joga is van a parancsolásra, de fél attól, hogy Jézus parancsa egyszer s mindenkorra elzárhatja előle az ártás, nyugtalanság-keltés és emberi lelkek foglyulejtése, sőt elpusztítása terén eddig „élvezett” lehetőségeit. Ezért tiltakozik, és ezért akar „párbeszédbe” kerülni Jézussal. Jézus belemegy ebbe, de egy pillanatra sem alkuszik; a párbeszéd kezdetén a démonok szokott fegyverét fordítja a tisztátalan lélek ellen: leleplezi személyiségének titkát. így tűnik ki, hogy a beteg állapota azért olyan súlyos, mert démoni lelkek egész serege tartja hatalmában (legión: maga a név a diagnózis, és ezt a démonok együttese mondja ki!). Jézus mérhetetlen fölénye mutatkozik meg abban is, hogy eleget tesz a kiűzött démonok kérésének: a közelben levő disznónyájba engedi őket. Ők ugyan ezt a kímélet gesztusának fogják fel, de Jézus a maga sajátos céljára használja fel. Prófétai jelt tesz akkor, amikor a tisztátalanság megtestesítőjének számító állatokat. átengedi a démonoknak, és ezzel megpecsételi sorsukat. A pogány környezet választás elé van állítva, és Lk-ban az alternatíva különösen éles: az emberség és az anyagi érdek a két lehetőség. A disznópásztorok útján értesülnek a város lakói a történtekről, az eredménynek szemtanúivá is lesznek hamarosan, de döntésük egyértelműen elutasító Jézus messiási programjával kapcsolatban: inkább az anyagi javak maradjanak épségben, mintsem ilyen áron egy honfitársuk gyógyulását óhajtanák, vagy ennek tudnának örülni. Jézus még. a gyógyult beteget igazítja útba: rámutat arra, hogy most akkor követi őt igazán, ha nem engedi ennyiben maradni a dolgot, hanem tettének tanújává lesz övéi között. Azzal végződik az elbeszélés, hogy magunk előtt látjuk az egykori beteget, amint elindul a Jézustól kapott parancs alapján nem könnyű útjára: hirdetni az evangéliumot a maga személyes tapasztalataként – népe között.


Biolka

Lk 8, 16 • A lámpás példázata (Mk 4:21–25).
Az újabb példázat itt szorosabban kapcsolódik az előzőhöz, mint Mk-ban (Mt az anyag részeit más összefüggésben adja), stílusára is igen szép görögsége jellemző, szemben Mk vulgáris, kissé darabos mondatfűzésével (kül. 17. v.). Az ige hallgatásának gondolatkörében marad a tanítás: az Isten igéjét hallgató ember életében az ige nyomán világosság támad. De aki a meghallott igét magába akarja zárni, el akarja rejteni, az úgy jár, mint aki a meggyújtott mécsest elrejti, pedig ennek az a rendeltetése, hogy lássanak a fényében azok, akik előtt megvilágíthatja az utat, ha csak valaki botor módon meg nem akadályozza ebben. Különben aki bármilyen meggondolás alapján rejtegeti életében Istentől kapott javait, az embereket megtéveszthet, de Istent nem tévesztheti meg: az ítéletben minden nyilván valóvá lesz (vö. 2Kor 5:10). Ezzel az intéssel hívja fel Jézus az, ige meghallgatásából és befogadásából eredő felelősségünkre figyelmünket: aki felelős módon vonja le a következtetést abból, hogy élete gazdagon megajándékozott élet, az egyre jobban meggazdagszik. Aki rosszul gazdálkodik javaival, annak minden úgyvélt „lelki kincse” puszta látszattá foszlik szerte Isten igazságos ítéletének súlya alatt (ho dokei echein „kisimítja” Mt–Mk éles paradoxiáját).

Lk 8, 19 • Jézus igazi rokonai (Mt 12:46–50; Mk 3:31–35).
A Mk-féle sorrendet megfordítva, közvetlenül a példázatos tanítás után, ugyanannak a hallgatóságnak a jelenlétében hangzik el Jézus újabb tanítása. Mk 3:20k.-ből megtudjuk, hogy mi teszi szükségessé a család és Isten országa közötti választás kérdését. Lk általánosabban beszél arról, hogy ez a kérdés ott vetődik fel, ahol a család akadállyá válik az Isten országához való tartozásban. Ezt a kérdést veti fel az ő személyére nézve családja (anyja és fitestvérei: József valószínűleg nem is él már, názáreti nőtestvéreit pedig nem említi itt Lk): ezért nem vállalj a itt velük a közösséget. Igazi „hozzátartozóihoz” fordul helyettük: Isten igéjének hallgatóihoz és cselekvőihez. – Persze, arra is gondolnunk kell, hogy a testi rokonság sem akadály a Jézushoz való hozzátartozásban: Jézus családjának tagjait ott találjuk az ősgyülekezetben, miután Isten Lelke megvilágosította őket, és Jézusban ők is felismerik, elfogadják Megváltójukat.

Lk 8, 22 • A tenger lecsendesítése (Mt 8:23–27; Mk 4:35–41).
A következő három elbeszélés Mk-tól eltérően elszakad az előzőtől: itt csupán egészen általános időmeghatározást kapunk. Mt-val való rokonsága itt is szembeötlő, nyelve szabatosabb, elbeszélésmódja tömörebb és kifejezőbb a másik kettőénél. – A túlsó partra teendő út okáról vagy céljáról nem esik szó, de kevéssel az elindulás után veszélyes helyzet alakul ki a hajóban. A galileai halászok rettegett ellensége, a viharos forgószél pillanatok alatt támad: a szó teljes értelmében „lecsap” a környező hegyekből a tóra, és komoly életveszedelmet jelent. A jelenet rajza mindvégig hihetetlenül eleven és feszültséggel telített: Jézus alvása próbára teszi a megrémült tanítványokat, sürgető szóval keltegetik Jézust, Jézus viszont valósággal a pillanat tört részei alatt csendesíti le a természet lázadó erőit. Sokkal enyhébb szóval, mint Mt–Mk, tanítványai szemére veti hitetlenségüket: ez a figyelmeztetés eszmélteti a tanítványokat a történtek igazi céljára és értelmére. A tanítványok döbbent kérdése teljességgel érthető: erre a kérdésre vannak hivatva választ adni a következő elbeszélések.


Biolka

Lk 8, 1 • Jézus női követői.
A rövid részlet, Jézus galileai munkásságáról adott összefoglaló adatával, a következő példázatos tanítások bevezetése. Az evangélium szolgálatában jár a tizenkettővel, de a korabeli rabbikkal éles ellentétben nőket is hívott el állandó kísérőiül. Nyilván tiltakozás ez a férfiak és nők Izráelben szokásossá vált, egészségtelen megkülönböztetése ellen, amely Isten parancsolatainak téves értelmezésén alapszik. Ezek az asszonyok maguk is bizonyságai Jézus betegség és démoni erők fölötti hatalmának: valamennyiüknek egészségüket adta vissza (a magdalai Máriára vonatkozó megjegyzés betegségének súlyosságára vall; Chuza v. Chuzas Heródes udvari tisztviselője, nyilván jómódú ember). Szolgálatuk nem kizárólag női munka ugyan, de az asszonyokat figyelmes gyöngédségük különlegesen alkalmassá teszi rá. Az evangélium élő erejét mutatja az, hogy Máriával későbben úgy találkozunk, mint a feltámadás első tanújával, és Johanna is szerepel a húsvéti történetben (Lk 24:10).

Lk 8, 4 • A magvető példázata (Mt 13:1–23; Mk 4:1–20).
A példázatból (4–8) és magyarázatából (11–15) álló részlet két fele között a 9–10 rövid átvezetésében a példázatos tanítás jelentőségéről általában szól Jézus. Lk elbeszélése főként Mk-ot követi, rendkívül tömör és kifejező, ugyanakkor tisztább és választékosabb görögséggel ír, mint Mk. A példázat kerete is más, mint a párhuzamokban: Jézus életének egy korábbi szakaszába helyezi el a példázatos tanítást, mint amazok. Városról városra követi népes hallgatósága, és most „példázatos formában” (en parabolais, a héb. mášál megfelelője, ld. Mt 13:1kk. magyarázatában) tanítja őket. Lk is bevezetés nélkül adja a példázatot (elmara da homoia estin v. hómoióthé he b. t. theou), és a képanyag alapja itt is a galileai földműves nép előtt jól ismert földművelési mód, az ottani talajviszonyok. Lk azonban kevésbé ragaszkodik ehhez az alaphoz: szokása szerint általánosabban fogalmaz, így olvasói főképpen annyiban értik a példázat képeit, amennyiben hasonló viszonyokat maguk is ismernek. Mk–Mt változatával ellentétben mindenesetre elmarad itt a folyamat részletezése (ikmas „talajnedv” az Újszövetségben csak itt; sajátosan lukács megfogalmazás az en mesó akanthón is; végül újszövetségi hapax legomenon a symphyeisai „együtt felnövekedve”, nem „összenőve”). A tanítványok kérdése olyan, mintha csak erre a példázatra vonatkoznék, Jézusnak azonban arra ad alkalmat, hogy egész igehirdetésére nézve mondjon el valami nagyon fontosat. A példázat mindenkit talány elé állit, mindenkinek kérdést tesz fel: próbára teszi az embert. Van, aki elmegy mellette, van aki keresi a benne rejlő összefüggéseket, és tanul belőle. Ezt a sajátosságát használja fel Jézus arra, hogy próbára tegye Isten népét Isten országa iránti fogékonysága tekintetében. A helyes reagálás nem az értelem, hanem a teljes emberi egzisztencia dolga, és éppen mint ilyen, Isten titka. Éppen erről beszél maga az iménti példázat is: a párhuzamok lényeges vonásainak megtartásával az első idők egyházának missziói tapasztalatai jutnak szóhoz. Ezekben tükröződik Isten országának az a vonása, hogy szolgálatában tékozló bőséggel árad az ige, sorsa szinte ijesztő mértékben van kiszolgáltatva a mostoha körülmények próbára tevő erejének, de a fogékony szívekben jó helyre hullott magvetés olyan terméssel fizet, hogy az ige hirdetésében meg-meglankadó szolgák csak ezt mondhatják: érdemes végezni ezt a szolgálatot, mert nem kell félteni Isten országának ügyét az emberek világában.


Biolka

Lk 7, 36 • A bűnös nő megkeni Jézus lábát.
Mt 26:6–13 és Mk 14:3–9 őriz ugyan egy megkenetési történetet, de ezek párhuzama inkább Jn 12:1–8-ban található, mert valamennyien Jézus közeli halálára utalnak, míg ez a vonás az itteni elbeszélésből hiányzik. A helyzetet a hagyomány kettéágazása magyarázza, ilyesmivel többször is találkozunk: Lk ezt a formát önálló anyagának forrásaiban találhatta, a másikat viszont azért mellőzte, mert indokolatlan dublettnek érezte. – Az elbeszélésből az tűnik ki, hogy Jézus nem áll éles ellentétben a farizeusokkal: egy farizeus meghívására elmegy hozzá, és vendégeként asztalhoz ül vele (kateklithé az ókori étkezési módra utal: alacsony asztal mellett, kereveten, fekvő helyzetben étkeztek; így érthető az asszony elhelyezkedése Jézus lábánál). Szokás szerint híre megy a nevezetes vendégnek, és sokan megfordulnak a vendéglátó háznál: ilyenkor azt sem szólították még, aki egyébként nem lett volna kívánatos vendég a háznál. Így jelenik meg a háznál a helységben bűnös életmódjáról általánosan ismert asszony; bűnbánata és Jézus iránti odaadása szertelen gesztusokra indítja: könnyeivel öntözi, hajával szárítgatja Jézus lábát, majd kincset érő kenettel árasztja el. A farizeus csendben, de mélyen rosszalj a, hogy Jézus nem utasítja vissza ezt a tolakodó közeledést, rabbi létére tűri, hogy nő, méghozzá egy ilyenfajta nő érintse. De Jézus olvas a gondolataiban, és korának tanítóihoz hasonlóan példázattal eszmélteti rá a finnyás kegyest „elkülönülő” magatartásának embertelenségére. Az asszonynak sok bűne bocsáttatott meg, ezért nem bírja fékentartani magát szeretetének kinyilvánításában (hoti égapésen poly a kötőszónak sajátos, a következményeshez közelálló értelmében). Csodásan szárnyaló, költői szavakban von párhuzamot Jézus a tiszteletadásában is mértéktartó farizeus zárkózottsága és a bűnbocsánatra válaszoló hála jegyében cselekvő asszony kitörő, gáttalanul áradó szeretete között. Megértjük: miért mennek be a vámszedők és a parázna nők a farizeusok előtt (és helyettük) Isten országába: ott csak annak van helye, aki a bűnt bocsátó Krisztust ilyen „féktelenül” tudja szeretni. Jézust környezetének döbbent és méltatlankodó kérdése sem zavarja: a feloldozás igéjével bocsátja el az asszonyt.


Biolka

Lk 7, 18 • Keresztelő János kérdése és Jézus válasza (Mt 11:2–19).
Keresztelő János és Jézus viszonyát mutatja be itt Lk, mindkettejük oldaláról; végül pedig mindkettőjük személyét egy magasabb egységben helyezi egymás mellé: Isten tervének az összefüggésében. János tanítványainak beszámolója után János kérdése és Jézus erre adott válasza következik először (18–23), majd János tanítványainak távozása után Jézus a tömeg előtt tesz bizonyságot Jánosról (24–30), végül Jézus tulajdon kortársait jellemzi hozzá és Jánoshoz való viszonyuk tekintetében (31–35). – János a fogságbán tanítványai tájékoztatására van utalva, és ennek alapján küldi őket vissza Jézushoz a jellegzetes kérdéssel. Kétségtelen, hogy ebben a kérdésben bizonyos kétely szólal meg: vajon ez a Jézus lehet-e az, akiről ő igehirdetéséhen úgy szólt, ahogyan tette. De az is világos, hogy bizalom van benne Jézus iránt: különben nem hozzá küldené tanítványait: így megszólal benne Jánosnak arra való készsége is, hogy Jézus válasza alapján kiigazítsa önmaga eddig alkotott Messiás-képét. János tanítványai munkában találják Jézust (ez a vonás elüt Mt ábrázolásától): részint e munkáira, részint korábbi gyógyításaira, halott-feltámasztására és evangélium-hirdetésére hivatkozva adja meg a kérdezőknek Jézus a választ. Személyében és munkásságában ősi ígéretek teljesednek be, és boldog az, aki kételkedés nélkül – vagy inkább: kételyeit legyőzve – ismeri fel benne Isten küldöttét. – Ha valaki azt hinné az elhangzottak alapján, hogy Jézus válasza elmarasztalja Jánost kérdéséért, annak az elkövetkezők során fel kell ismernie súlyos tévedését. Jézus pontosan tudja, hogy hova kell tennie János kérdését, és pontosan tudja azt is, hogy miben van János személyiségének páratlan értéke. Akik valamikor azzal kezdték, hogy kimentek hozzá a pusztába, azok jól teszik, ha emlékezetükbe idézik személyes élményeik alapján az útkészítő jellegzetes alakját. Megingathatatlan jellemű, célja felé következetesen haladó ember János; akit emberi szempontok – érdek, a hatalom nyomása – nem téríthetett le útjáról: ennek köszönheti, hogy nem Heródes udvarában, hanem a tetrarcha börtönében éli utolsó napjait. Ő igazán nem az emberek tetszését kereste: egyetlen célja, amely teljesen betöltötte életét, az volt, hogy kortársai figyelmét ráirányítsa az Eljövendőre. A próféták világában kétségkívül ő a legnagyobb: nem adatott meg senkinek, hogy a Messiásról abból a közelségből szólhasson, amelyből ő szólt. De Isten országában megelőzi őt az a nemzedék, amelynek ő mutatta az utat az Eljövendőhöz. Jánosnak Jézus által is elismert emberi nagysága szükségszerűen eltörpül az újjászületés adta új élet isteni lehetősége és valósága mellett. Ezért különösen megdöbbentő az, hogy Jézusnak úgy kell beszélnie népe hivatalos kegyeseiről, mint akik keményszívűségük miatt kirekesztették magukat ebből a lehetőségből; míg népük elvetettjei, a senkik, a „massa perditionis”, a közvélemény elátkozottjai megtették János felé azt a lépést, amely Jézushoz vezetett. – Egy találó képpel záródik Jézusnak Jánosról adott véleménye: kortársait a makacs gyermekekhez hasonlítja, akik sértett és duzzogó szeszélyükben hátat fordítanak pajtásaiknak, bármilyen játékba hívják őket („lakodalmas” és „temetősdi” a két említett játék). János aszkétikus életet élt, azért nem kellett nekik. Jézus nem élt aszkéta módra, szemére is vetették neki, és tőle éppen ezért fordultak el. De az igazi bölcsesség érvényéből nem von le semmit az, hogy sokan elvetik: mindig vannak, akik befogadják, és ezek életéből igaznak bizonyul. Amikor a hivatalosak elzárkóznak, Izráel elvetettjei, a méltatlanok megvallják Isten bölcsességét, igaznak tartják az általa felkínált utat.


Biolka.

Lk 7, 1 • A kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása (Mt 8:5–13).
Mt-tól eltérően Lk-ban közvetlenül a mezei Prédikációhoz csatlakozik a pogány centurio szolgájának meggyógyításáról szóló elbeszélés. Lk ismét új vonást visz bele ebbe: a zsidó vének viszik Jézus elé a centurio kérését, és azzal támasztják ezt alá, hogy bizonyságot tesznek erről a pogány katonáról: a zsidók iránti emberséges magatartásában megnyilvánuló kegyességéről, amelynek bizonysága már maga az a tény is, hogy csupán egy rabszolga az, aki ennyire „becses” a centurio szemében, és akinek gyógyulásáért Jézushoz fordul. Kegyességének, helyesebben a belőle folyó alázatnak újabb jelét adja ez az ember akkor, amikor Jézus vonakodás nélkül elindul a házához, de ő egy újabb küldöttséget meneszt elébe, és olyan szavakkal üzen Jézusnak, amelyek kegyessége és embersége mellett Jézus iránti feltétlen hitének, hatalmában való korlátlan bizakodásának jelét adják. Önmaga hivatásának köréből vett képpel kéri Jézust: ne fáradjon, ne menjen el házába, mert erre méltatlannak ítéli magát. Intézkedjék csupán „szóban” (alla eipe logó: a logos a használt kép körén belül szinte „vezényszó”), hiszen a démonvilág tagjai föltétlen engedelmességre vannak kötelezve iránta, így ilyen természetű beavatkozása a kívánt eredménnyel fog járni. Jézus csodálkozást kifejező válasza Izráel iránt nem elutasító; mint Mt-ban („Izráelben nem találtam ilyen hitet”), hanem csak fokozó Izráelhez képest (oude en tó Israél… „még Izráelben sem találtam ekkora hitet”). Az elbeszélés a szolga meggyógyulásának megállapításával végződik, és a centurio Jézussal való személyes találkozásának elmaradásából adódó feszültség-csökkenésért Jézus távolból, puszta szavával végzett gyógyításának valóban rendkívüli súlyú ténye kárpótol.

Lk 7, 11 • A naini ifjú feltámasztása.
A részlet Lk önálló anyagához tartozik; az előző elbeszéléshez viszonyítva fokozás (Jézus nemcsak a betegség, hanem a halál fölött is úr), másfelől történeti motiválója Jézus ama válaszának, amelyet Keresztelő János vele kapcsolatos kérdésére ad (22. v.). A történet színhelye Nain (Názárettől délkeletre kb. 15 km-nyire). ideérve Jézus mindjárt a városkapuban temetési menettel találkozik szembe: az ifjú az imént halhatott meg, mert a kivitel (exekomizeto a temetőbe való kiszállítás szakkifejezése) közvetlenül a halál beálltát követően szokott megtörténni (ennyiben az elbeszélés fokozó jellege mellett is kevesebbet mond egyelőre, mint Lázár feltámasztása a Jn 11-ben). Az elbeszélés hangsúlyozza, hogy az anya özvegy, és egyetlen támasza az elhunyt fiú volt (a motívumra nézve vö. 1Kir 17; 2Kir 4 elbeszéléseit, Illés és Elizeus halott-feltámasztásait: ez a párhuzam Jézust az Ószövetség prófétái mellé, sőt fölé helyezi). A sírva gyászoló anyát Jézus először lecsendesíti, azután a legvalóságosabb módon megvigasztalja: az ifjú feltámasztásával visszaadja elvesztett egyedüli támaszát. Az eset tanúi Isten közelségének félelmében ismerik fel Jézus személyének páratlan jelentőségét, és Jézus híre feltartóztathatatlanul terjed Júdeában (Palesztinában) és környékén.


Biolka