Lk 11, 1 • Jézus imádkozni tanít (Mt 6:9–13; 7:7–11).
A részlet Mt-ban más összefüggésben szerepel: a következő két rész egyéb elemeihez hasonlóan a Hegyi Beszéd alkatelemévé vált. Lk-ban ezek nem fértek bele a galileai időszakba, így kerültek az ún. „úti elbeszélésbe”, ahova a máshol el nem helyezhető hagyományelemek általában kerültek. – Először az imádkozásról tanít Jézus (1–4): amikor Jézust imádkozni látják tanítványai, azt kérik tőle, hogy tanítsa őket imádkozni. Jézus tudja, hogy az ember önmagától nem tud imádkozni, ezért készséggel tanítja övéit úgy, hogy példát ad az imádkozás módjára, szinte mintaimádságot, amely azonban semmiképpen nem gépies használatra szánt „imaformula”. Hogy mennyire nem formulaszerűen gondolkozott az imádságról az ősegyház sem, azt legjobban mutatja az, hogy az Úr imádságát Lk másképpen jegyzi fel, mint Mt. Az imádság döntő tartalma és főbb pontjai mindenesetre egyeznek: Istent Atyjának szólíthatja az imádkozó tanítvány; nevének szentségét akarja teljes szívéből megőrizni és komolyan vétetni másokkal is; uralkodásának megvalósulásában látja életének és az emberiség életének egyetlen megoldását; tőle várja és fogadja el napról napra tulajdon keze munkájával megszerzett megélhetését is; élete céljának tartja, hogy Isten bűnbocsánatát tovább sugározza mások életébe; és tisztában van azzal, hogy a sátán bűnre csábító erejével szemben önmagában tehetetlen, ezért Istenhez fordul ebben is segítségért. – Egy beszédes példázattal buzdítja Jézus ezután tanítványait az imádkozásban való állhatatosságra (5–8): ennek kulcsszava (anaideia „arcátlanság”) természetesen a kérő barát és a vonakodó másik példázatának képanyagában van meg a helye, az imádkozó ember és az imádságot meghallgató Isten viszonyában az utolsó egységben találjuk meg a magyarázatát, amelyben az imádság meghallgattatásáról tanít Jézus (9–13), a Mt 7:7–12 párhuzamaként, ha itt más összefüggésben is. A hármas ígéret részint fokozást fejez ki, részint különböző élethelyzetekre utal. Az ezt követő hármas kép (Mt-hoz viszonyítva egy mozzanattat gyarapodott) a „kisebbről nagyobbra” haladó következtetéssel ad biztató ígéretet arról, hogy ha a földi apákról áll az, hogy nem tévesztik meg kérő gyermekeiket, hanem azt adják nekik, amire szükségük van (kenyér – kő, hal – kígyó, tojás – skorpió a külső hasonlóság alapján kerül párhuzamba: az első az életet fenntartó táplálék, a második az életre ártalmas, vagy legalábbis használhatatlan hasonmása), akkor mennyivel inkább áll ez a mennyei Atyára. A záró mondat arra utal, hogy Isten minden ajándékában önmagát adja egészen az embernek: Szentlelkét; de imádsága meghallgatását is csak az remélheti bizton, aki mindent így kér tőle és mindenben ezt kéri tőle.


Biolka

Lk 10, 21 • Jézus hálaadása (Mt 11:25–27; 13:16–17).
A tanítványok örömének mintegy folytatása Jézus felujjongása (égalliasato jellegzetesen aoristosi cselekvés), de egyúttal helyreigazítása is, mert nem emberi indíttatású, hanem a Lélek által ihletett prófétai imádság. Emberi bölcsesség képtelen Isten megismerésére, ezért Isten üdvözítő tervébe szervesen beletartozik az, hogy a „kiskorúaknak” (népioi) jelenti ki önmagát: olyanoknak, akik sem emberi tudásukra, sem személyük jelentőségére nem hivatkozhatnak. Ilyeneket tett Jézus is az evangélium hirdetésének eszközeivé, és ebből a szemszögből nézve ok a kiküldöttek visszatérése az ujjongásra, mert döntő lépést jelent Isten üdvözítő tervének a megvalósulás felé haladó útján. Ami így az Atya akaratából a Fiú által történt, arra letűnt idők kegyesei vágyva vártak, de csak Jézus kortársai egyszeri jelentőségű nemzedékének adatott meg, hogy szemtanúja legyen a beteljesedés útján ennek a döntő lépésnek.

Lk 10, 25 • Mt 22:34–40; Mk 12:28–34).
Az előzőkben Isten cselekvésének fő vonásairól volt szó: most, Lk szemléletéhez híven a megszokotthoz képest fordított sorrendben az ember erre adott válaszának, a keresztyény kegyességnek három döntő mozzanata következik (felebaráti szeretet 10:25–37; igehallgatás 10:38–42; imádság 11:1–13). A 25–29 és 30–37 kapcsolata Lk forrásaiból származhatik, az itteni összefüggésbe azért kerülhetett, mert főalakja samaritánus; viszont a Mt-Mk-féle párhuzamok helyén, a jeruzsálemi időszakban azért marad el a megfelelője, mert indokolatlan dublett volna. A törvénytudó kérdése sok hasonló helyzetből ismerős, indítéka is. A feszültséget maga a kérdés tartalmazza: a kérdező „cselekedni” akar valamit azért, amiről ő is csak úgy tud beszélni, mint „örökségről” (kléronomésó). Jézus az Írásra való hivatkozás szabályos formulájával kérdez vissza, a választ helyesli, de hozzáfűzi azt, amiből kitűnik, hogy az ismeret kevés. A megoldás az, ha az ember teljes egzisztenciája összhangban van a törvénnyel, és ez indítja cselekvésre, nem a tör vény betűjével való külsőséges egyezés igénye. A törvénytudó viszont kitérő kérdésével elméleti síkban akar maradni, amikor Izráel egyik legégetőbb kérdését, a „felebarát” (réac.) értelmezésének módját szegezi szembe Jézussal. Jézus továbbra is komolyan veszi a kérdést, csak elméleti vitába nem hajlandó belemenni: ez azonnal kitűnik a paradigmatikus történet tartalmából, amelyet sem a törvénytudó, sem Lk olvasói nem tarthattak fiktívnek. Az itt említett út hossza kb. 27 km, ezen a szakaszon az esés 400 m körül van. Az egész vidék sziklás, elhagyott hely, az út veszélyes. Olyan eset, amilyet itt Jézus elbeszél, gyakori lehetett (ha a léstai zélótákat jelent, akkor ezek „hazafias” céljaik érdekében raboltak, de az áldozatot ilyenkor életben hagyták). A jeruzsálemi papság számtalan tagja lakott Jerikóban: az itt említett pap és lévita hosszas templomi szolgálata után igyekszik hazafelé. Viselkedésüket ezenkívül a tisztátalantól való irtózás is okolhatja, amely hivatásuk közben idegződött szinte betegesen beléjük; egyébként a jeruzsálemiek körében nem volt jó hírük: közismertek voltak szeretetlenségükről, így Jézus itt tipikus vonást használ fel. Gondolhatunk arra a palesztínai népszokásra is, hogy aki a bajba jutott. embert megérintette, az köteles volt rajta segíteni, akkor is, ha ez anyagi áldozatot kívánt tőle. Viszont a szent szolgálatból jövő két zsidó magatartásának éles ellentéte a zsidók szemében gyűlölt, tévelygő, félpogány samaritánus magatartása, aki félretéve minden aggályt, kellemetlen következményektől való félelmet, segít a félholt emberen, pedig nyilvánvaló, hogy zsidónak tartja. Kora megszokott módján elsősegélyben részesíti, de ezen túlmenően két napi napszámnak megfelelő összeget ki is fizet a beteg ápolásáért, és kész tovább is áldozni rá, ha szükséges. Tehát nem túloz, nem tesz többet, mint amennyire föltétlenül szükség van, de azt megteszi. A példázatot akkor értjük jól, ha arra figyelünk, hogy a samaritánus tettének indítékát Jézus azzal a szóval jellemzi (esplagchnisthé), amelynek alanya máskor Isten vagy Krisztus! Azután a kérdező, a pap és a lévita képzetvilágától teljesen elfordulva, az engedelmes cselekvésre rámutatva mint követendő példára, az egész példázatban egyetlen „vallásos” megjelölést, minősítést vagy motiválást nem használ. Végül válaszában bizonyos eltolódás van a törvénytudó kérdéséhez képest. Amaz csak azzal számol kérdésében, hogy valaki más bajba jut segítségre szorul, és kérdése az: ha ez így van, kin kötelessége segíteni, kin nem. Jézus azt a lehetőséget veti fel, hogy a kérdező van segítségre utalva, és a kérdés az: ki segít rajta. A törvénytudó a törvény elméleti válaszára vár. Jézus az irgalmasság gyakorlati következményére mutat rá. Mindez azért van, hogy kitűnjék az, ami Izráel önző és fölényes törvénymagyarázatából nem tudott világossá válni, hogy ti. a felebaráti szeretet nem ismerhet a segítségre szoruló ember megsegítésében semmiféle különbségtételt vagy korlátot. Természetesen ez a felismerés is csak a neki megfelelő cselekvésben minősül helyesnek és értékesnek.

Lk 10, 38 • Mária és Márta.
A Lk önálló anyagához tartozó elbeszélést nem vezeti be helymeghatározás, csak azt értjük meg a bevezető versből, hogy Jézus egy maga tér be a két nőtestvér házába, ahol a samáriai falu lakóival éles ellentétben meleg fogadtatásban részesítik. A történet megértéséhez döntően szükséges arra figyelnünk, hogy Jézus az emberek értetlenségével való gyötrődéstől fáradtan érkezik a két testvér hajlékába, és arra, hogy útja Jeruzsálembe, szenvedéseinek színhelyére vezet. Mária mély emberi megértéssel, a szeretet lelkületével illeszkedik bele a fáradt Mester helyzetébe: azt teszi, amire Jézusnak szüksége van, és ilyen módon azt kapja ajándékba, amire neki szüksége van. Meghitt társaságává lesz Jézusnak, és boldog hallgatójává az igének. Márta nagyon jellegzetes módon a maga elgondolása szerint, szinte szétforgácsolódva a sokféle szolgálatban, szeretné mutató bizonyságát adni szeretetének. Emberi feltűnésvágy, gond és lendület hajtja, ahogyan Jézus is jellemzi magatartását: ez azonban hamar átadja helyét a zúgolódásnak és szemrehányásnak. Jézus arra mutat rá válaszában, amit Márta nem ismert fel: minden helyzetben fel kell ismerni az alkalom sajátos követelményét, és annak kell megfelelnünk. Jézusnak Márta sokféle szolgálatából kevés is elég lett volna, végül pedig a helyzet sajátos volta egyetlen dolgot tesz fontossá mindnyájuk számára: az igével való közösséget. Ezt ismerte fel és választotta Mária: ez a jó rész, és ez az, ami Jézus ígérete szerint nem vétetik el attól, aki mellette dönt.


Biolka

Lk 10, 1 • Mt 9:37–38; 10:7–16; 11:20–24).
Az elbeszélés tudatos dublett a tizenkettő kiküldése mellett, mint ilyen csak Lk-ban van meg, anyaga viszont a Mt-féle egyetlen kiküldési történetével párhuzamos. Ez úgy magyarázható, hogy Lk a Logia alapján dolgozik, de a hagyomány általa felkutatott anyagában talál utalást a tizenkettő mellett a nagyobb kör kiküldésére is, és ezt használja fel sajátos mondanivalója kiemelésére: az evangélium nemcsak Izráelnek szól, hanem a pogányoknak is (hetvenkettő a pogányok jelképes száma Izráelben, vö. Gen 10; a szövegekben változatként előforduló hetven csak lekerekítés). Az aratás, amelynek képével Jézus itt érzékelteti a missziót, sürgető feladat, az a szántóföld, amelyen ennek a munkának folynia kell, az egész világ, munkásai a tizenkettő után most a hetvenkettes csoport tagjai. Jézus először arra utal, hogy munkájuk során kiszolgáltatottak lesznek: sem biztonságot, sem sikert nem ígér nekik. Ezt a helyzetet azonban vállalniuk kell, és nem próbálhatnak meg emberi biztosítékokra támaszkodni a küldetéssel járó veszélyek elhárítására. Munkájuk sietős, ezért arra sem vállalkozhatnak, hogy útközben azok köszöntésével töltsék az időt, akikkel találkoznak (ez Izráelben hosszú időt igénylő szertartásos szokás volt): egyetlen céljuk a békesség meghirdetése, hogy ennek nyomán kitűnjék: kik a „békesség fiai” küldetésük területén, vagyis azok, akik hőn óhajtják és készséges szívvel fogadják Isten országának mindent helyreállító rendjét. Magatartásuknak is bizonyságtevőnek kell lennie: jó lelkiismerettel fogadhatják el megélhetésük biztosítását azoktól, akik közt járnak, mert ez Isten rendelkezése szerint megilleti őket, de nem lehetnek e téren sem igényesek. Gyógyító és igehirdető munkájuk ítéletes oldalával is tisztában kell lenniük, és bármennyire fájdalmas oldala is ez a küldetésnek: akik nem fogadják be őket és velük együtt Krisztus evangéliumát, azokkal félreérthetetlen külső jel útján is közölniük kell, hogy a legcsekélyebb mértékben sem vállalják velük a közösséget. Az ítélet ilyen érzékeltetése nem emberi indulatból eredő gesztusuk, hanem Isten ítéletének meghirdetése.

Lk 10, 13 • A meg nem térő városok kárhoztatása (Mt 11:21–24).
Időrendben Mt-féle párhuzamától eltérően, de tárgyi tekintetben helyes összefüggésben adja itt Lk Jézus prófétai ítélethirdetését a messiási jelek elől elzárkózó galileai városok fölött. Ősi hagyományt őriz a részlet: Korazint (Keradze? Kapernaumtól északra 3 km-nyire) máshonnan nem is ismerjük, mint Jézus tetteinek színhelyét; Betsaida a Genezáret-tó legészakibb pontjánál fekszik. Tirusz és Szidón Galileától északra, a szíriai tengerparton fekvő föníciai városok: tehát hangsúlyozottan és közismerten pogány helységek. Galilea városait, köztük különösképpen „a maga városát”, Kapernaumot szinte elárasztotta Jézus félreismerhetetlen messiási jeleivel. Most elbizakodottságukat és keménységüket ostorozza: az a kiváltság, amelyet Jézus jóvoltából élvezhettek, engedetlenségük miatt, a legsúlyosabb ítéletet fogja eredményezni valamennyiükre „ama napon”. A lenézett pogány városok felelőssége nem is hasonlítható az övékhez, mert a döntés szemszögéből soha nem voltak olyan kedvező helyzetben, mint amazok. Különösen éles az ítéletes szó Kapernaumra nézve. – A kiküldési beszédhez visszakanyarodva azzal zárja szavait Jézus, hogy Isten az embereknek Krisztushoz és hozzá való viszonyát azokhoz való viszonyukon méri le, akik az evangélium igéjével és tetteivel jártak közöttük.

Lk 10, 17 • A hetvenkettő visszatérése.
A részlet, Lk önálló anyaga, közvetlenül kapcsolódik a kiküldetés elbeszéléséhez. Ha a 9:37kk. sötét hátterét gondoljuk a kiküldött tanítványok tapasztalatai mögé, akkor értjük túláradó örömüket: tetteik nem elszigetelt „csodák”, hanem a démonvilág Krisztustól kapott döntő vereségének összefüggő jelei, amelyeknek most már ők nemcsak tanúi, de eszközei is lehettek. A helyzet ilyen értékelését Jézus szavai is alátámasztják: ő azt a hatalmat adta át nekik, amelyet ő kapott az Atyától; e hatalom kiáradásának jelei addig követik munkáikat, amíg valóban Krisztus indulatával járnak szolgálatukban. Ezért zárja szavait Jézus azzal az intelemmel, hogy övéi még akkor se földi szolgálatuk látható eredményeire irányítsák figyelmüket, ha egyébként helyesen is értik ezeket: hanem arra, ami szolgálatukat egyáltalában lehetővé teszi; hogy ti. Isten személy szerint nyilvántartja őket mint olyanokat, akik részesei az örökéletnek. Mert ezt egyetlen dolog tette lehetővé: az, hogy Isten döntően érvényre juttatta királyi uralmának rendjét a földön, a sátánnak pedig nincs már joga és lehetősége arra a mennyben, hogy Isten választottait kárhoztassa.


Biolka

Az Úr Jézust sok elutasítás érte,s éri ma is.
Nem akarnak a kőszívek számára megnyílni.
Imára van szükségük,nem pedig elítélésre,
A kegyelmes Istennek minden lehetséges!

Lk 9, 37 • Az epilepsziás gyermek meggyógyítása (Mt 17:14–21; Mk 9:17–29).
Az elbeszélés mindhárom evangéliumban a megdicsőülési jelenet után következik: Lk a hegyen töltött éjszaka utáni napra helyezi időben. Amíg fent a hegyen Jézus úgy mutatkozott meg három tanítványának, mint még eddig soha, de ezek nem értették meg; addig lent a hegy tövében az ott maradt tanítványok tehetetlensége okozott súlyos problémát: a beteg gyermek meggyógyításának kísérletében vallott kudarcuk a tömeg szemében nyilván Jézusnak a démonok fölötti hatalmát tette kétségessé. A szerencsétlen apa a hegyről érkező Jézus elé siet kérésével, és Jézus fájdalmas felsóhajtásából válik világossá, mennyire keresztüllát azonnal a sokaság gondolkozásmódján. – Jézus magához hívja a gyermeket, de miközben viszik hozzá, kitör rajta a roham: a részletes leírás semmi kétséget nem hagy afelől, hogy epilepsziáról van szó. A meggyötört gyermeket Jézus isteni erejével haladéktalanul meggyógyítja, az apát megjutalmazza sok kísértés között is megőrzött hitéért; a tömeg pedig ámulatában eljut odáig, hogy a történteket Isten nagysága kétségtelen jelének tartja, megszégyenítésül a csődöt mondott tanítványoknak, akiknek Jézus itt éppen ezért nem is tesz szemrehányást Lk elbeszélése szerint hitetlenségükért.

Lk 9, 43 • Jézus másodszor jelenti szenvedését (Mt 17:22–23; Mk 9:30–32).
Az általános csodálkozás közepette ismét közelgő szenvedéseiről szól Jézus a tanítványoknak: a fény-árnyék-hatás itt különösen éles. Nem csoda, ha a tanítványok nem értik meg: hogyan kerülhet emberek hatalmába az, aki Isten hatalmát ennyire „nem rész szerint” kapta. Annyit azonban nyílván megsejtenek, hogy amiről Jézus beszél, az Isten titka, de szükségszerűen így kell történnie: e kettősség miatt nem is mernek kérdezősködni sem.

Lk 9, 46 • A kisgyermek példája (Mt 18:1–5; Mk 9:33–37).
A galileai időszak lezárását jelentik a 9:43–50 tanításai. A földrajzi helyzetmegjelölés eltűnik, a kisgyermekek paradigmatikus említése Mk nyomán halad ugyan, de az onnan ismert két mozzanatot egybeszerkeszti Lk (Mk 9:33k. a rangvita, 36k. a kisgyermek megáldása és válasz a rangvitára). A tanítványokba kívülről, szellemi környezetükből „hatol be” (eisélthen), természetesen fogékonyságuk miatt, az Isten országától annyira idegen rangkérdés. Jézus válasza megdöbbentő: valóban az a legnagyobb, aki a legnagyobbat, Istent befogadja; de Isten úgy intézkedett, hogy hozzá való viszonyunk egyetlen módon mérhető le: Krisztushoz való viszonyunkon, Krisztus pedig a segítségre szoruló emberben áll elénk. Ennek paradigmája itt a kisgyermek: annak, hogy Isten az emberi értékrendet visszájára fordítja, hogy valóságosan azok Istene lehessen, akik az emberi hatalom mámorától elkábult, önző ember segítségére nem számíthatnak.

Lk 9, 49 • Ismeretlen ördögűző (Mk 9:38–41).
A galileai időszak záró tanítása közvetlenül kapcsolódik az előzőhöz. János az 51kk-hez hasonlóan itt is arról tesz bizonyságot szavaiban, hogy a Krisztushoz való tartozás kizárólagosságának hangsúlyozásában sokszor emberi indulat ragadja magával. Az ismeretlen gyógyító tevékenysége ellen e kizárólagosság jegyében tiltakoztak a tanítványok. Jézus türelmesen, de határozottan óvja őket mindenféle hamis „csoportöntudattól”, és a kornak ismert, közmondásszerű szavával mutatja meg: hogyan kell a jövőben övéinek az eltaszító akadékoskodás helyett megértő és türelmes szeretettel magukhoz vonniuk azokat, akik tartalmi tekintetben ugyanazt az ügyet szolgálják, amelyet ők (a plur. 2. személyű forma Mk plur. 1. szem. megfogalmazása helyett nagyobb hangsúlyt tesz a tanítványok személyére és közösségére).


Biolka

Lk 9, 28 • Jézus megdicsőülése (Mt 17:1–8; Mk 9:2–8).
A megdicsőülési jelenet Lk-ban is közvetlenül Péter hitvallásához kapcsolódik, az idő meghatározásában Lk a római időszámításhoz alkalmazkodva beszél nyolc napról (mindkét határnap beszámításával). Az esemény jelentőségét (vö. egyébként a párhuzamok magyarázatával) már az is jelzi, hogy ismét csak a három bizalmas tanítvány van együtt Jézussal. Az esemény színhelyét Lk is csak tipikusan jelöli meg: a hegyre megy fel Jézus (vö. 2Pt 1:18; az ősi hagyomány az 562 m magas galileai Tábor-hegyre gondol, amely Nain és Kána között van, eszerint Jézus útban volna Caesarea Philippiből Jeruzsálem felé). A hegy már az ószövetségi gondolkozás szerint is Isten kijelentésének helye (vö. Ex 24:12kk.; 1Kir 19:1kk.). Ószövetségi mozzanat az is, hogy az ünnepélyes esemény előkészítéséhez itt is hat napra volt szükség (Ex 24:16). Jézus „átformálódását” Lk úgy írja körül, hogy kikerüli a pogány olvasók fülének gyanús mellékzöngéjű szakkifejezést (metamorphósis a pogány istenlegendák mitikus, gyakran rendkívül „pikáns” átváltozásait jelenti: gondoljunk Zeus „nő ügyeire”). Jézus megdicsőülésének jelentkezési formája az, hogy „arcának külseje mássá lett”. A tudatosan szerény és alázatos kifejezésből az is tisztán kivehető, hogy Lk nem akarja olvasóiban azt a benyomást kelteni, mintha Isten dicsőségének Jézus arcán való jelentkezése, ez a mennyei titok, emberi eszközökkel pontosan ábrázolható volna. Lk azt is elbeszéli, hogy a megdicsőült Jézus a megjelent dicsőséges mennyei személyekkel, Mózessel és Illéssel Jézus földi életének végéről beszél, abban az értelemben, ahogyan Jézus szólt néhány napja erről tanítványainak. A tanítványok először szinte önkívületbe kerülnek Isten közelségének hatására, de amint magukhoz térnek, akkor sem értik a történteket, ahogyan Péter szavaiból kitűnik. Viszont hallaniuk kell az isteni szózatot, amely Jézus szavait megerősíti. Amint a látomásnak vége, és Jézus egyedül marad ismét, szorongó csendben indulnak vissza, lefelé a hegyről, de a titokzatos eseményről, amelynek tanúivá lettek, egyelőre senkinek nem mernek szólni.


Biolka.