Lk 13, 22 • Mt 7:13–14; 25:10–12; 7:22–23; 8:11–12).
A részlet elemei Mt-ban egészen más összefüggésekben és egymástól függetlenül találhatók: Lk írójának önálló forrásai adják az indítást arra, hogy a bennük talált összefüggést saját írói céljainak a szolgálatába állítsa. – Az átvezető megjegyzés (22) a 9:51-beli keretre utal vissza: Jézus útban van Jeruzsálem felé. Az útközben felvetett kérdés természetétől élesen elütő módon, a válasz kizárja mindenféle öncélú, elméleti és kíváncsiságból fakadó vita lehetőségét. Mindenkinek a maga kérdése lehet egyedül fontos; ez pedig az, hogy el ne szalassza az üdvösségre vezető út megkeresését és a megtalált úton való elindulást. Nem arra van szükségünk, hogy mások sorsát latolgassuk kíváncsian, hanem arra, hogy odaadó igyekezettel munkáljuk tulajdon döntésünket. A szoros ajtó, a zárt házajtó képe egyaránt erről beszél. Aki nem ismerte fel az idő sürgetését, az kimarad Isten országának életéből. Isten népének kivetett tagjai fájdalommal láthatják, hogy azért vannak kirekesztve a boldog ősök hőn óhajtott társaságából, mert elutasították a Krisztust, így helyüket az engedelmességre jutott pogányok foglalják el. Az új világkorszak visszájára fordítja a, régi értékelését, Isten igazsága ítéletes és ígéretes helycserét hajt végre.

Lk 13, 31 • Jézus üzen Heródesnek.
A rövid, önálló anyagrész időiben nem válik el az előzményektől, de nem világos belőle, hogy a farizeusok miért figyelmeztetik Jézust. Heródesnek kétségkívül kellemetlen volt Jézus személye, különösen azért, mert munkásságával az ő uralkodása alatt álló területen keltett nyugtalanságot. De bármilyen terve volt Jézussal, a farizeusok aligha vállalták volna, hogy hírvivői legyenek. Inkább azzal kívántak tüntetni, hogy semmiféle erőszaknak nem hívei, ezért ha nem is értenek egyet Jézussal, Heródes sötét terveitől mégis óvják. Jézus ezt egyszerűen kétszínűségnek minősíti, ezért válaszában Heródeshez utasítja őket. Arról „üzen” neki, amiben éppen benne van: életének második szakaszában démonokat űz ki, és gyógyít. A harmadikban teljesedik be majd sorsa Jeruzsálemben, ahová vándorútjának bevégeztével érkezik meg. Az ismétlésnek ható záró vers azt mondja ki, hogy mindez nem az ő önkényéből történik így, hanem Isten akaratából következik szükségképpen. Ezért senki és semmi, a ravasz Heródes (alópéx) alattomos terve sem térítheti le útjáról.

Lk 13, 34 • Jézus ítélete Jeruzsálem fölött (Mt 23:37–39).
Jeruzsálem szomorú végzete az, hogy szinte kizárólagos színhelye legyen a prófétagyilkosságoknak (ld. 33. v.). Ezért hirdet Jézus fájdalommal, de megalkuvás nélkül ítéletet az engedetlen város fölött. A beszédes kép először Istennek népe és szent városa iránti megható gyöngédségéről beszél; majd felpanaszolja Jézus a dédelgetett város kemény ellenszegülését, meghirdeti teljes pusztulását; de az utolsó szó még itt is a kegyelmes ígéret: eljön az idő, amikor Izráel megtér Urához, és az idők végén boldog, dicsőítő hálaadással fogadja azt, aki az ő nevében érkezik hozzá.


Biolka.

Lk 12, 22 • Óvás aggodalmaskodástól (Mt 6:19–21.25–33).
A Hegyi Beszédből (a 32–33a kivételével) ismert elemeket Lk tökéletes tartalmi kapcsolatba állítja egymással és az előzményekkel. Jézus a hit logikájának egy gyakran elhanyagolt, de sarkalatos tételére mutat rá: aki hitében tudja és vallja, hogy életét Istennek köszönheti, az nem gondolkozhat úgy, hogy azt már nem várhatja Istentől, ami ennek az életnek a fenntartásához itt a földön szükséges. De egy másik szemszögből nézve is visszásnak mutatkozik az aggodalmaskodás: az embernek egyáltalában nem adatott a kezébe az a lehetőség, hogy maga erejéből tartsa fenn életét; élete tartamát sem hosszabbíthatja meg a legkisebb mértékben sem Isten akarata nélkül. Ezután a természet isteni törvényszerűségének mélyértelmű felismerése alapján biztatja tovább övéit Jézus. Ha az állatvilág és a növényvilág tagjait sajátos adottságaiknak megfelelően olyan gazdag bőséggel tartja el Isten, mennyivel inkább számot tarthat akkor erre az ember, ha a maga adottságaihoz híven keze munkájával dolgozik meg a kenyeréért. Világos, hogy nem „szent henyélésre” buzdítja övéit Jézus, hanem attól óvja őket, hogy nyugtalanul kérdezgessék: mit hoz a holnap, mintha életük gazdátlan élet volna, és ki volna szolgáltatva valami vak végzet szeszélyének, amely fölött önerejükből kell úrrá lenniük. Isten azért visel gondot különösképpen is az emberre, mert életének nagyobb és drágább tartalmat adott: az ő uralkodásának megtalálását és megélését a földön. Az ő népe kicsiny nyáj, de országa az ő akaratából övéi kicsiny seregének az ügye. Ezért kell ennek a seregnek belsőképpen szabadnak lennie a földi vagyontól, lemondania arról, hogy emberi eszközökkel maga biztosítsa életének anyagi feltételeit. Csak így tudja igazán a mások iránti irgalmasság útját járni, életének súlypontját az önzés és aggodalmaskodás világából Isten szeretetének örök, mennyei világába áttenni.

Lk 12, 35 • Éberség és hűség a várakozásban (Mt 24:43–51).
Egyre inkább a jövőre irányítja Jézus övéi figyelmét, így kerül középpontba visszajövetelének és a reá való várakozásnak a kérdése. A két első kép az állandó készenlét parancsát adja eléjük. Ha a keleti ember munkára, harcra vagy útra készült, hosszú felsőruháját övvel rövidebbre fogta, hogy akadálytalanul mozoghasson. Ha éjjel is készenlétben kellett állnia, lámpását égve tartotta, hogy ne akkor kelljen még gyújtogatnia, amikor sürgősen szükség lehet rá. – A menyegző képe, amelyen egyre inkább átüt maga a valóság, világosan a parousia-ra utal: erre kell szüntelenül készen állnia Krisztus követői seregének. Mert az ő visszajövetele kiszámíthatatlan: ezt a tulajdonságát fejti ki két újabb kép, amelyek rendkívüliségükkel hívják fel magukra figyelmünket, mint Jézus példázatai igen gyakran. Az első az urára hűségesen és szüntelenül várakozó szolga példázata: itt említett jutalma a hétköznapi életben elképzelhetetlen, itt a valóság maga tetszik át a kép anyagán. Hasonlóan a tolvajról szóló példázatban is: nincsen olyan tolvaj, aki előre jelezné betörése időpontját. De a mondanivaló éppen így válik súlyossá, mert éppen ennyire elképzelhetetlen az is, hogy bárki, akár maga Jézus is bejelenthetné: mikor jön vissza az idők végén mennyei dicsőségében a földre. – Péter kérdése vezeti be az utolsó példázatot: Jézus nem mondja ki, de a képpel érthetővé teszi, hogy ami az előzőkben mindenkinek szólt, azt most különös hangsúllyal az apostolokra, és ezzel együtt minden idők egyházi vezetőire alkalmazva ismétli meg. Ismét rabszolgáról beszél, de ennek kiemelt munkaköre van a háztartásban: ő gondoskodik a ház valamennyi rabszolgájának eltartásáról (doulos – oikonomos). A hű szolga most jutalmul a gazda egész vagyona fölött rendelkező teljhatalmú tiszttartóvá válik. A példázat folytatása arról szól, hogy az ilyen „gondnoki” beosztással vissza is lehet élni, és az ítélet, amely az ilyen magatartást követi, megsemmisítő. Krisztus egyháza vezetőinek szól az intelem: a rájuk bízott szolgálatot, az ezzel járó lehetőségeket és befolyást a gondoskodásukra bízottak javára használják-e fel vagy önző érdekeik, emberi szenvedélyeik és alantas hajlamaik érvényesítésére. A vezetők ítélete mindig súlyosabb, a vétek büntetése nem marad el, legfeljebb mérséklődik annak esetében, aki nem tudatosan és kiszámítottan, hanem belátás hiányában követte el.


Biolka

Lk 12, 13 • A bolond gazdag.
A rabbikat szokás volt vitás ügyekben döntésre kérni: Jézust is ilyesmire kéri itt valaki, testvérek örökösödési ügyéről van szó. Ő azonban távoltartja magát olyan kérdésektől, amelyek mögött az anyagiasság lelkülete (pleonexia) húzódik meg. Egy példázattal óv mindenkit ettől a lelkülettől. Egy gazdag birtokos, bőséges termés után, biztosítottnak véli életét: ezentúl már megél szerzett javaiból. Mindent erre a számítására épít fel, és emberi elbizakodottságában hosszú évekre előre tervez. Lk Jézusa éles szavakkal mutat rá arra, hogyan válik a gazdagságban való hamis bizakodás az Isten szerinti élet akadályává, hogy teszi ostobán önzővé az embert, és hogyan zárja el előle annak a lehetőségét, hogy az igazi kincset, az örökélet javait igyekezzék megszerezni (vö. 2Kor 8:9; Zsid 11:26).

Lk 12, 22 • Óvás aggodalmaskodástól (Mt 6:19–21.25–33).
A Hegyi Beszédből (a 32–33a kivételével) ismert elemeket Lk tökéletes tartalmi kapcsolatba állítja egymással és az előzményekkel. Jézus a hit logikájának egy gyakran elhanyagolt, de sarkalatos tételére mutat rá: aki hitében tudja és vallja, hogy életét Istennek köszönheti, az nem gondolkozhat úgy, hogy azt már nem várhatja Istentől, ami ennek az életnek a fenntartásához itt a földön szükséges. De egy másik szemszögből nézve is visszásnak mutatkozik az aggodalmaskodás: az embernek egyáltalában nem adatott a kezébe az a lehetőség, hogy maga erejéből tartsa fenn életét; élete tartamát sem hosszabbíthatja meg a legkisebb mértékben sem Isten akarata nélkül. Ezután a természet isteni törvényszerűségének mélyértelmű felismerése alapján biztatja tovább övéit Jézus. Ha az állatvilág és a növényvilág tagjait sajátos adottságaiknak megfelelően olyan gazdag bőséggel tartja el Isten, mennyivel inkább számot tarthat akkor erre az ember, ha a maga adottságaihoz híven keze munkájával dolgozik meg a kenyeréért. Világos, hogy nem „szent henyélésre” buzdítja övéit Jézus, hanem attól óvja őket, hogy nyugtalanul kérdezgessék: mit hoz a holnap, mintha életük gazdátlan élet volna, és ki volna szolgáltatva valami vak végzet szeszélyének, amely fölött önerejükből kell úrrá lenniük. Isten azért visel gondot különösképpen is az emberre, mert életének nagyobb és drágább tartalmat adott: az ő uralkodásának megtalálását és megélését a földön. Az ő népe kicsiny nyáj, de országa az ő akaratából övéi kicsiny seregének az ügye. Ezért kell ennek a seregnek belsőképpen szabadnak lennie a földi vagyontól, lemondania arról, hogy emberi eszközökkel maga biztosítsa életének anyagi feltételeit. Csak így tudja igazán a mások iránti irgalmasság útját járni, életének súlypontját az önzés és aggodalmaskodás világából Isten szeretetének örök, mennyei világába áttenni.


Biolka

Lk 12, 1 • Bátorítás hitvallásra (Mt 10:19–20.26–33; 12:32; Mk 3:28–29).
A 12. rész a tanítványok magatartására vonatkozó intelmeket tartalmaz, az első egység az aggodalmaskodástól óvja őket. A nagyobb egység Lk szerkesztő munkájának eredménye, a jövendő gyülekezeteinek akar szolgálni vele. Az anyag a Logiára utal, párhuzamait Mt-ban találjuk, Mk-ban alig. Új a helyszín és a helyzetrajz: óriási tömeg tolong Jézus körül, de az ő tanítása most elsősorban tanítványainak szól. Az előzőkhöz kapcsolódva először a farizeusi kegyesség lényegétől, a képmutatástól óvja őket. Az ige hatalma alatt a rejtőzködés bármilyen kísérlete meddő, mert az igében olyan erők feszülnek, amelyek az emberek titkait leleplezik, e folyamatnak egészen végletes mértékéig. Ezután arra inti tanítványait: ne befolyásoltassák magukat magatartásukban a földi hatalomnak se kisszerű, se egészen magas szintű képviselőitől, ha ezek azzal kérkednek, hogy döntő hatalmuk van a keresztyének sorsa fölött. Jézus nem titkolja, hogy testi életünket elvehetik tőlünk, ezt sokféleképpen megtehetik. De Krisztus követői értékelésében nem ez az utolsó szó: hiába biztosítanák megalkuvással földi egzisztenciájukat, ha a végső ítéletben el kellene veszíteni az igazi életet. Ezért ha igazán Uruk útján járnak, nem vélt hatalmukkal ideig-óráig kérkedő földi nagyságok tetszéséhez igazítják életüket, akár közülük valók, akár kívülállók ezek, hanem az örök Isten akaratához, akinek egyedül van teljes hatalma testi-lelki egzisztenciájuk fölött. – Bármi történjék az emberrel, Isten gondviseléséből nem esik ki soha. Aki a semmiségnek tetsző verebet is számon tartja, az az emberré úgy visel gondot, hogy földi életében a legkisebb változás vagy károsodás sem következhetik be az ő tudtán kívül. Krisztus követői tudják, hogy minden az Atya akaratából történik velük, nem emberek önkényéből. Krisztus maga is így tekint földi életére és sorsára. – A döntés az ember kezében van, hogy vállalja-e Krisztussal a közösséget a földön, mert a végső ítéletben az Emberfia csak az ember döntését pecsételi meg. Még tovább is megy Jézus a bátorításban. Annak is bűnbocsánatot ígér, aki őt káromolja, mert nem ismerte fel benne a Krisztust. Sürget a mellette való döntésre, de ezen a ponton sem akarja emberi értelemben vett hatalom igénylésének még a látszatát sem kelteni. Csak azt minősíti megbocsáthatatlan bűnnek, ha valaki a Szentlélek világosságában felismeri benne a Messiást, de ebből nem vonja le a megfelelő következtetést. – Másfelől nemcsak az embernek kell komolyan vennie a Szentlélek kiváltságos hatalmát, hanem a Lélek is komolyan veszi az ember életében a maga helyét és munkáját: Krisztus követőit legválságosabb helyzeteikben sem hagyja magukra, hanem melléjük áll, és felruházza őket a szükséges bölcsességgel és erővel. Pártfogójukká lesz azzal, hogy szinte szájukba adja a megfelelő szavakat, amikor szükségük van rá.


Biolka

Krisztus világosságul adatott az embernek,
Azért,hogy "világítson"a sötét lelkű hitetlennek!
Ezért kell őt a szívünkbe befogadnunk élő hittel,
Hogy lámpásként világíthassunk az embernek.
A farizeusok és vének sok mindentől eltértek,
Csak a külsőgekre adtak,látszat tetteik voltak.
Nem néztek soha magukba, mást ért a kritika.
Még a Mestert és tanítványait is számonkérték,
Mert a példájukat szolgai módon nem követték.
Óva inti a Biblia a mostani farizeuslelkű hívőket,
Hogy szokásaikat elhagyva gondozzák a lelküket.

Lk 11, 14 • Jézus az erősebb fegyveres (Mt 12:22–30; Mk 3:22–27).
A részlet egészében a Mt-párhuzammal rokon, a Logiára utal Mk-kal ellentétben. – Jézus egyik messiási tettének nyomában a sokaság csodálkozása közepette megszólal ellene az a képtelen vád, hogy démoni hatalmakkal áll szövetségben, majd az a kívánság, hogy „mennyei jelt” adjon: döntésre szólító jeleit semmibe se véve a személyes döntést fölöslegessé tevő hatalmi megnyilvánulást követelnek. Jézus természetesen nem teljesíti kérésüket, és gyanúsítgatásuktól sem befolyásoltatja magát, de olyan választ ad, amelynek logikája elnémítja ellenfeleit. Jézus és a Sátán (a Beezeboul névre, változataira és jelentésükre nézve ld. a párhuzamok magyarázatát) között élethalál-harc folyik: ha ebben a harcban bármelyik fél megalkuszik, akkor vége van. Ha a démonvilág fejedelméről azt állítják Jézus ellenfelei, hogy alkura lépett vele, ez csak ugyanazt bizonyítja, amit Jézus tetteiből helyes megértésük esetén is kiolvashatnának: a sátán döntő vereséget szenvedett Jézustól. Ellenfelei álláspontjának tarthatatlansága abban is megmutatkozik, hogy a közülük való ördögűzők ellen nem emelnek olyan kifogásokat, amilyeneket Jézus ellen emeltek: elfogultságuk már magában is ellenük tanúskodik. Ha viszont Jézusnak a démonok fölötti győzelmében Isten erejének megnyilatkozását kénytelenek meglátni, akkor akár akarják, akár nem: számolniuk kell Isten országának sürgető jelenlétével (epthasen „utolért, rátok tört”). Végül az is bizonyos, hogy gyógyításaiban Jézus a sátántól elragadott zsákmányt osztogat: márpedig minden harc törvénye az, hogy ilyesmit csak az tud megtenni, aki előzetesen legyőzte és kifosztotta ellenségét mindenéből. Mindez sürgeti Jézus hallgatóinak döntését, mert kizáró ellentétekről van szó az ő harcában, és aki nem az ő szövetségese, az a sátán kezére dolgozik; aki nem vesz részt Isten népe összegyűjtésének munkájában az ő oldalán, az a nép egységének a megbontásában válik vétkessé.

Lk 11, 24 • A démon visszatérése (Mt 12:43–45).
Az előző tanítás zárásaként a kor ördögűzőinek egyik tapasztalatáról számol be Jézus: a gyógyult megszállottak visszaeséséről. A démon igazi munkaterülete az ember élete: ha innen távoznia kell, nem nyughatik. Ezért nem maradhat a gyógyult ember élete gazdátlan, mert önerejéből nem állhat ellent a megsokszorozott erejű démon újabb, veszedelmesebb támadásának. Igazán csak akkor válhat szabaddá az életünk, ha gazdát cserél: a sátán helyett Krisztus lakóhelyévé válik, és ő uralkodik fölötte.

Lk 11, 27 • Ki boldog igazán?
A rövid jelenet Lk önálló anyaga: Mt ezen a helyen a Lk 8:19kk. párhuzamát adja. A megszólaló asszony boldog örömmel fogadja Jézus szavait és tetteit, de a maga asszonyi módján fejezi ki örömét és őszinte odaadását Jézus iránt: nagyságának mélyről fakadó megbecsülését. Jézus mégis helyreigazítja, mert szavai nem jó utat mutatnak. Nem a Jézussal való testi kapcsolat teszi igazán boldoggá az embert, hanem az Isten szava iránti engedelmesség: így a boldogságból való részesedésben Jézus szűkkörű földi családja helyébe Istennek az egész világra kiterjedt nagy családja lép, és ezen belül lehetnek az említett feltétellel „igazán boldogok” Jézus test szerinti hozzátartozói is csupán.

Lk 11, 29 • Jónás jele (Mt 12:38–42).
A rövid egység válaszként utal vissza a 16. versben felvetett kérdésre, ezért van egészen általánosságban mozgó bevezetése. Itt határozottan kimondja, hogy ő nem ad jelt a jelkívánó gonosz nemzedéknek: Istentől kapnak jelt Jézus személyében és sorsában, eltűnésében és utána megjelenésében. A mozzanatok külső hasonlósága alapján nevezi ezt Jónás jelének. A továbbiakban ószövetségi példákkal világítja meg Jézus azt a különbséget, amely a jelek iránt fogékony, ezeket megértő és belőlük a következtetést helyesen levonó nemzedékek, mint Salamon és Jónás nemzedéke, és az ő idejében élő, keményszívű és hajthatatlan nemzedék között van, amely pedig Jézusban azt tudhatja önmaga körében, aki nagyobb Salamonnál és nagyobb Jónásnál. Amazoknak a kisebb jelek iránti fogékonysága az ítéletben kárhoztatássá lesz ezekkel szemben, akik a legnagyobb jel mellett is értetlenül, vakon és elvakultan mentek el.


Biolka.