Lk 17, 20 • Isten országának és az Emberfiának az eljövetele (Mt 24:26–28.37–41).
A Lukács-féle ún. kis apokalipszis első egységében (20–21) a farizeusok kérdésére válaszol Jézus, a másodikban (22–37) tanítványaihoz szól: a két rész egységét közös tartalmuk biztosítja. A farizeusok kérdését a leprás meggyógyítása motiválja: ez Izráel felfogása szerint Isten rendkívüli közelségéről beszél. Jellemző, hogy azok biztonságával beszélnek Isten országa eljöveteléről, akik önmagukat tagjai közé számítják, – egyébként. Isten országának eljövetelét tapasztalati ténynek gondolják, látható hatalomátvételnek, amelyet kegyességükkel kikényszeríthetnek, és emberi eszközökkel kiszámíthatnak (paratérésis „csillagászati megfigyelés”). Jézus tiltakozik ez ellen. Isten országa sem tapasztalatainknak, sem számításainknak, sem teljesítményeinknek nincsen kiszolgáltatva. Isten szuverén akaratából folyó tény a jelentkezése: miközben Izráel emberi módon keresgéli, számítgatja és hajszolja, Krisztusban már jelen is van Izráel körében (entos hymón), mint döntésre szólító, az embert próba és ítélet alá vető tény. – Jézus a tanítványokat is óvja minden hamis biztonságtól: földi életének befejeződése után jönnek olyan napok, amelyekben teljesen magukra lesznek hagyva, és akkor majd visszakívánják a vele töltött földi napokat, vagy még inkább várják majd visszajövetelét (22). De kétes értékű, széltében hirdetett jelek után nem szabad elindulniuk, mert az Emberfia váratlanul, nem helyhez kötve, az egész világra egyszerre kiterjedő módon jön el (23–24). Ezt a dicsőséges megjelenését szükségszerűen előzik meg szenvedései és halála (25). Egyébként a parousia abban is Isten nagy ítéleteire emlékeztet, hogy előzetesen az élet a maga hétköznapi medrében folyik, és az Emberfia megjelenése teljesen készületlenül éri a földi dolgaiba belemerült embervilágot (26–30). De aki Isten igéjéből, Jézus tanításából ismerte meg Isten tetteinek a természetét, az tudja, hogy egy ilyen mértékű válságban csak úgy menekülhet, ha teljesen el tud szakadni a megítélt régitől, benne önmaga földi életének féltésétől is. Lót feleségének példája mutatja, hogy csak így nem játssza el az ember az üdvösséget a válságos pillanatban (31–33). Isten ítélete a parousia napján emberi gondolkozásunknak érthetetlen, titokzatos módon érvényesül: a leghasonlóbbnak látszó sorsuakat és a legközelebb állókat is elszakítja egymástól (34–36 a legrégibb kéziratokban nincsen meg). Hallgatói riadt kérdésére képpel válaszol Jézus (37): az a tény, hogy a föld megérett az ítéletre, és Isten ítéletének bekövetkezése olyan szükségszerű kapcsolatban van egymással, mint a dögkeselyük megjelenése ott, ahol dög van.


Biolka

Lk 16, 19 • A gazdag és Lázár példázata.
A gazdag és Lázár példázata Lk önálló anyaga, az előző egységek bevezetése után a farizeusi theológiának a gazdagság és szegénység kérdésében vallott álláspontját utasítja el. Ennek optimista folyamatossága helyébe, amelyet a földi élet és az embernek a halál utáni sorsa között feltételez, a legkeményebb ítéleten alapuló diszkontinuitást teszi, és ezt – mai szóval élve – a társadalmi rendszerváltozás képében fejezi ki. A történet ismeretes lehetett Jézus környezetében, de sajátos alkalmazása megdöbbentően új. Viszont ahogyan a halál utáni életről beszél, azt nem ő mondja, hanem a korabeli zsidóság szemléletéhez alkalmazkodik vele (vö. 20:34kk.; egy ébként görög mitológiai fogalmat is alkalmaz: hadés 23. v.). A gazdag és a koldus rajza hűségesen idézi a keleti társadalmak megdöbbentően éles ellentéteit, csak itt nem a pogány embertelenség riasztó példája áll előttünk, mint a tékozló fiú példázatában. Izráel fia a koldus (neve is mutatja: Lazaros, héb. ló’c.äzär „nincsen segítség” vagy ’él ’ec.ázár „Eleázár: Isten segít”; a konkrét név nem zárja ki azt, hogy az elbeszélés példázat), akinek nyomorúsága mérhetetlen (a kutyák említése mindenképpen tisztátalanságra utal; vagy úgy, hogy ezek az állatok a koldust maguk közül valónak, esetleg halottnak nézték; vagy úgy, hogy érintésük, amely ellen Lázárnak nem volt ereje védekezni, szüntelenül tisztátalanná tette a szerencsétlent). Éles az ellentét a két ember halálának ábrázolásában is: az egyik Istennél, a másik csak emberek részéről vette el a megbecsülés jeleit. De a legbeszédesebb halál utáni sorsuk rajza: a földi viszonyokhoz képest minden a visszájára fordul, és az a szakadék, amely most választja el a két embert, ítéletes mása annak, amelyet a gazdag létesített önmaga és a koldus között a földön, – még csak nem is elvetemült gonoszságból, csupán közönyével és érzéketlenségével, amelyet a farizeusok természetesnek is találtak theológiai álláspontjuk alapján. A gazdag ebben a helyzetében is atyjának szólítja Ábrahámot, és Ábrahám a megfelelő megszólítással válaszol, de mindez nem változtat a tényeken. Sem a gazdag, sem hozzátartozói sorsán nem lehet az általa kért módokon változtatni. Izráel fiainak kiváltsága, de lehetőségeik korlátja is az, hogy ott van nekik Mózes és a próféták. Ha ezek szavára sem hittek Jézusban, akkor senki és semmi nem segíthet rajtuk. A feltámadott Krisztus szava is hiábavaló volna hozzájuk, ezért nem is adatik meg nekik ez a lehetőség (vö. Jn 5:45kk.).


Biolka

Lk 16, 1 • Mt 6:24).
Amiről Jézus a 15. részben a farizeusokat tanította, abban a tanítványok tisztázottak. Nekik viszont az a tisztáznivaló kérdésük, hogy Krisztus követői új életének hogyan kell kifejeződnie a földi dolgokkal, főként az anyagi javakkal való élésben. Ez a tanítás kezdődik a hamis sáfár példázatával. Az eset közismert lehetett Jézus hallgatói körében, fel is lehettek háborodva rajta. Maga a példázat is sokakban keltett botránkozást: azzal vádolták Jézust, hogy korruptságra tanítja övéit. Pedig a példázat félreérthetetlen, csak nem szabad elfeledkeznünk Jézus példázatainak természetéről. Erkölcstelenségre épp oly kevéssé tanít, ahogyan a tolakodó barát példázata sem buzdít Isten iránti „szemtelenségre” (11:8). A tiszttartóról először azt tudjuk meg, hogy hűtlen vagyonkezeléssel vádolják meg gazdájánál (diebléthé: az ige jelentése gyakran „rágalmaz”). Hogy joggal-e vagy sem, az nem tűnik ki. – A gazda elbocsátja, és végelszámolást kér tőle. Amíg ezt be nem nyújtja, addig még természetesen egész eddigi rendelkezési joga kezében van. Ahogyan ezzel él, azt a példázat is erkölcstelennek minősíti (oikonomos tés adikias 8. v.), hiszen tetemes kárt okoz gazdájának. A két elbeszélt eset csak kiragadott példa, de már ezekben is mintegy százezer forintos tételekről van szó (50 bat kb. 18 hl, 20 kér kb. 73 hl, értékük kb. 500–500 dénár). A példázat értelmét Jézus egyetlen mondatban adja: megdícséri a tiszttartóban azt, hogy számolt helyzetével, kihasználta az alkalmat, és céltudatosan járt el. Ebben állítja példaként a világ fiait a világosság fiai elé (a két megjelölés mutatja, hogy a kyrios itt már nem a példázatbeli gazda, hanem Jézus): törekedjenek ilyen céltudatosan egyetlen céljukra, az üdvösségre. Szükségünk van erre az intelemre, mert sokszor csak egy célnak tartjuk sok más közül az üdvösséget, és nem tudunk mindent feltenni erre az egy lapra”, mint akiknek nincs más „lehetőségük, akár a hamis sáfárnak a maga fajtája körében és a maga helyzetében. Sohasem tekinthetjük életünk biztosítására szolgáló tényezőnek, szilárd alapnak az anyagi javakat. Ezek csak arra jók, hogy mások javára éljünk velük, és így megnyíljanak előttünk emberi szívek és Isten országa kapui. Persze, ez sem érthető semmiféle számítás irányában: próbának kaptuk a földi javakat, ezeken tanuljuk a mennyeiek iránti hűséget, a kisebbekről a nagyobbakra haladva. Ha a múlékony javakkal hűségesen bántunk, akkor megbízást kapunk az örökkévalókra is. Közben mindig tudnunk kell, hogy a földiek nekünk örökké idegenek, igazán mieink csak a mennyeiek. A kettő világa valóban „ég és föld”, és mindenkinek számolnia kell azzal, hogy a földi javakért történő élet nem állhat Isten szolgálatában. Ez nem csupán idő vagy energia kérdése: egymást kölcsönösen kizáró két érzületről, két összeegyeztethetetlen életszemléletről van szó. Vagy emberi érvényesülésünk, vagy Isten szolgálata: a kettő együtt lehetetlen!


Biolka.

Lk 15, 11 • A tékozló fiú példázata.
A tékozló fiú példázata új mozzanatot is ad az első kettőhöz. Azok is tárgyilagosan beszélnek az igazakról, emez sem a farizeusok kegyességét akarja kétségbevonni, amikor hozzájuk fordul. Azt a kérdést veti fel, hogy tudják-e vállalni a közösséget az „elveszettekkel”, vagy méltatlankodva elkülönülnek-e tőlük (az idősebbik fiú viselkedése). – Egy örökösödési kérdéssel kezdődik a példázat: egy apának a kisebbik fia kikéri a birtokból az őt megillető részt (to epiballon meros, szakkifejezés, a kisebbik fiú esetében ez a vagyon egyharmada). A példázatból nem tűnik ki, hogy már maga ez a lépés is a fiúi viszony felmondását jelentené. Az örökösödés történhetett az örökhagyó életében is, ajándékozással, a kamat és a haszonélvezet visszatartásával. A fiú kétségtelenül kilátástalannak tartja helyzetét hazájában, és ez a palesztinai viszonyok ismeretében érthető. Ezért idegenben próbál szerencsét. De ha eddigi önállósulásával nem is tépte szét az apa-fiúi viszonyt, most, amikor a kikért részt nem egzisztenciája megalapozására, hanem ennek megsemmisítésére fordította; föltétlenül megtette ezt a lépést. Isten nem tiltakozik az ember „nagykorúsági igénye” ellen, akár népe, akár mások akarnak elindulni ennek az útján (szekularizmus). Csak akkor látja elveszettnek az embert, ha a tőle „kikért” és kapott önállóságát „saját gerjedelmeire költi”: A példázat ezután a fiú elesettségét jellemzi: zsidó létére egy pogány gazdához szegődik el disznópásztornak, annyira megvetetté és kivetetté válik, hogy legszükségesebb táplálékát is a tisztátalan állatokéból kell elvennie (keration „szentjánoskenyér”, közismert disznó-takarmány; oudeis edidou azt jelenti, hogy vele annyit sem törődtek, mint a disznókkal). Az apai ház emléke ébred fel benne. Tudja, hogy fiúi jogait eljátszotta, így alázatos megbánást tanúsító elhatározásra jut. Béresnek kíván hazamenni, és gondosan megfogalmazza bűnvalló szavait is, amelyekkel vissza akar kérezkedni az elhagyott házba. Az önállóságával csődbe jutott embernek – emberi oldalról nézve – valóban nincsen más lehetősége. Ám az apa meg sem várja fia hazaérkezését, tekintélyéhez sem tartja méltatlannak, hogy elébe szaladjon. Nem. is engedi végigmondani önmaga fölött ítélkező szavait, hanem a legbensőségesebb üdvözlés után a rendkívüli vendégnek kijáró tisztelet külső jeleivel illeti. Nem engedi, hogy bárki is kelletlenül tekintsen a visszatért fiúra, hanem fényes örömünnepet rendez (ton moschon siteuton határozott névelője azt jelzi, hogy egy ilyen volt a háznál, rendkívüli ünnepi alkalomra fenntartva). Ez Isten végéremehetetlen szeretetének képe, amellyel nem tartja méltóságán alulinak így fogadni a hozzá visszatérő bűnbánó embert aki pedig előzetesen a tőle kapott javakat fecsérelte el. – Az apának ez a szeretete az, amelyet az idősebbik fiú nem ért meg. Ő csak öccse züllött előéletén háborodik fel, ezért nem tudja a történteket úgy értékelni, mint apja: a fiú halott volt, és most ismét él. Az nagyon megdöbbentő, hogy az a fiú, aki állítólag atyja iránti bizalomból maradt otthon, annyira idegen és bizalmatlan tudott maradni apja iránt. Az apa őt tekintette egész vagyona urának, de ő csak munkáját hánytorgatja fel, és apja szeretetlenségéről kesereg, teljesen alaptalanul. Ezt a lelkületet veti szemére Jézus a farizeusok táborának és minden idők birtokon belüli szabványkegyeseinek. Kegyességi cselekedeteiket alapjában véve nyűgnék érzik, a törvényt nem tudják szabad lélekkel értelmezni, így kirekesztik magukat az Isten szerinti tiszta emberi örömökből, majd pedig Istennek rójják fel az egészet. Az ő normáik ellenére Istenhez talált megtérő bűnösöknek csak szemükben kétes tisztaságú életfolytatását tudják bírálni; de Istennek a bűnbánók elé siető, előlegező szeretete hiányzik a szívükből. Izráel és az általa lenézettek, zsidók és pogányok; a megmerevedő egyház és a szekuláris világ; az egyházon belül az önigaz kegyesek és a „szabálytalanul” megtérők viszonyának égető és szüntelenül megismétlődő kérdéseire válasz ez a példázat.


Biolka.

Jézusunkat sok méltatlan bírálat érte,
Nem tetszett,hogy szereti a bűnösöket.
Azért mert nem az igazakat pártfogolta,
Hisz' a betegnek van szüksége orvosra!

Lk 14, 15 • A nagy vacsora példázata (Mt 22:1–10).
Az utolsó példázat az előzők összefoglalása és lezárása is: Mt-féle párhuzamától eltérő összefüggésben szerepel, de amattól más eltérések is megkülönböztetik (Mt-ban inkább a példázat elején, itt a végén üt át a képanyagon a valóság). Az egyik vendég megjegyzésére válaszol Jézus a példázattal, de nemcsak a jelenlevőkhöz fordul vele, hanem mindenkinek szánja. A közbeszóló azt fejezi ki makarismos-ával, hogy megértette: Jézus előző példázatai Isten országának nagy vendégségére utalnak. Jézus válasza viszont leleplezi a megszólalásban megcsendülő hamis hangot: a közbeszóló fölényes önbizalmát, amellyel önmagát Isten országa vendégeinek társaságába sorolja. A példázatbeli vacsora a szokásokhoz híven van ábrázolva: az előzetes meghívást követi a lakoma konkrét időpontját megjelölő hívás. Itt szól a példázat arról, hogy a meghívottak nem lesznek a nekik készített vacsora vendégei, ha bármit is fontosabbnak tartanak a meghívás haladéktalan elfogadásánál; viszont ott fognak ülni az eredetileg nem nekik megterített asztalnál azok, akik először nem is kaptak meghívást, akiket a meghívottak méltatlanoknak is tartanak, kik azonban a hívást azonnal készségesen elfogadják. A kettős hívás: a város falain belül és kívül levők meghívása Izráel megvetettjeire és a pogányokra utal, ebben már az őskeresztyén misszió élményeinek lecsapódását láthatjuk.

Lk 14, 25 • A tanítványok önmegtagadása (Mt 10:37–38).
A külső keret Lk-tól való: nagy tömeg megy Jézus után, de általában nem veszik komolyan, hogy magatartásukból milyen következtetést kellene levonniuk. Jézus követése az a lehetőség, amely abban bizonyul valóságosnak, hogy hisz benne az ember. Ezt fejezik ki Jézus szavai: kifejezései a mai embernek visszatetszik, de Izráel fiainak természetesek (héb. sáná’, gör. misein adott esetben csak „kevésbé szeret, a szeretetben hátrább helyez valakit”). Aki Krisztussal közösségben akar élni, annak szakítania kell mindenkivel, aki életében Krisztus helyét akarja elfoglalni, vagy vetélytársa akar lenni Krisztusnak. A második követelmény, kép formájában, arról beszél, hogy csak az lehet Krisztus tanítványa, aki pillanatról pillanatra vállalja azt az életformát, amely élete elvesztésének kockázatával, sőt: önmaga állandó áldozatul adásával jár.

Lk 14, 28 • Számvetés Krisztus követésében (Mt 5:13; Mk 9:49–50).
A befejező példázatok közül az első kettő arra int, hogy Krisztus követésére csak úgy vállalkozhatunk; ha számot vetünk minden követelménnyel, és nyíltan szembenézünk életünk körülményeivel. A földi vagyon visszahúzó erejéről van itt szó, Lk ebben látja Krisztus követésének szinte legfélelmesebb akadályát: A megízetlenült só példázata is ebben az összefüggésben kap itt új értelmet: aki az előbb mondottak figyelembevételével követi Krisztust, az hasonló az ételnek ízt, a dolgoknak értelmet adó sóhoz (a kép Izráelben általánosságban ismeretes, vö. 2Krón 13:5; Lev 2:13). Aki nem tudja a világban betölteni ezt a szerepet (vö. Mt 5:13), azon éppen úgy nem lehet segíteni, mint az ízét vesztett són: fölöslegessé és haszontalanná válik, semmire sem jó többé.


Biolka

Lk 14, 1 • Vízkóros meggyógyítása szombaton.
Egy nagyobb egységben (1–24. v.) asztali beszélgetéseket közöl itt Lk: az egységesítő keret bevezetését itt az 1. versben kapjuk. A vendéglátó egy vezető farizeus, de az asztaltársak magatartása jól mutatja: mennyire nem őszinte és egyértelmű a meghívás (paratéroumenoi: hivatalból figyelik Jézust a jelenlevők). A vízkóros jelenléte az ilyen lakomák természetéből érthető (vö. 7:37kk.). Magát a betegséget Izráelben a parázna és kicsapongó életmód következményének tartották. Jézus mindent és mindenkit megelőzve megszólal, és ezzel magához ragadja a kezdeményezést. Két kérdése ugyanabban a körben mozog, mint az előző szombati gyógyítás alkalmával mondott szavai (13:10kk.). Megfogalmazásuk olyan, hogy ellenfeleinek ugyan saját álláspontjuk alapján elutasító választ kellene adniuk, de ezzel elárulnák gondolkozásmódjuk kicsinyességét és korlátoltságát, sőt: képtelenségét és embertelenségét. Ezért egyszerűen nem válaszolnak, mert nem tudnak válaszolni.

Lk 14, 7 • Példázat az ülésrendről.
Lk-nak ez az önálló példázata a vele egy asztalnál ülőkhöz fordul, akik azt figyelik, hogy Jézus rabbihoz illően viselkedik-e a vendégségben; közben tulajdon magatartásukkal akaratlanul elárulják lelkületük sivárságát. Ezt észreveszi Jézus is ezért mondja ezt a példázatot, amely a farizeusoknak kritikátlan önbecsülésüket veti szemükre, de egyáltalában nem arra akar szabályt adni, hogyan viselkedjék az ember, ha az emberek körében illendően akar előbbre jutni, hanem Isten vendéglátó asztalára, a messiási lakomára utal. Tartalmát kép nélkül a 11. v. foglalja össze: Isten a felfuvalkodókat megalázza, az alázatosakat pedig felemeli (vö. Jak 4:6; 1Pt 5:5; Péld 3:34 LXX).

Lk 14, 12 • Példázat a meghívásról.
A vendégek után a vendéglátót szólítja meg Jézus. A meghívásnak egy olyan vonására rámutat rá, amelyet mi is jól ismerünk: kárhoztatja az olyan meghívást, amely mögött számítás húzódik meg. De most sem illemszabályt ad, még kegyes illemszabályt sem. Tanítása olyasmit kíván, ami földi viszonyok között képtelenség. Ez mutatja, hogy példázatról van szó: Isten országának tagjait az emberekhez való viszonyukban is csak Isten országának lelkülete vezetheti, ennek gyökere pedig a legcsekélyebb mértékben sem lehet a számítás, csak az irgalom. Jézus erre mutat példát egész életével, és csak ez a magatartás részesül Isten jutalmában, éppen azért, mert nem igényel semmiféle földi jutalmat.


Biolka.