Bír 2, 1 • Az Úr angyalának megjelenése Bókimban.
Az egész 1. rész értelmezésének kulcsát ez a szakasz adja meg. Az Úr angyalának megjelenése emlékeztet az Úr jótéteményeire, szövetségére és szövetségi ígéreteinek beteljesedésére. Az Úr az ő angyalát küldte Izráel népe előtt a pusztai vándorlás kezdetén (Ex 23:20; 33:2). Most az angyal Izráelt hűtlenségére, engedetlenségére és a szövetségszegésre emlékezteti. Emlékeztet Istennek a szövetséghez fűzött parancsára, amely szerint az ígéret földjének teljes birtoklása annak a rendelkezésnek a végrehajtásától függ, hogy Izráelnek nem szabad az ígéret földjének előbbi lakóival sem szövetséget kötni, sem azok kultuszát átvenni (vö. Ex 23:33; 34:12; Deut 12:3; Józs 23:3). Ami régen parancsként hangzott el, most ítéletként szól. Mivel Izráel nem törekedett teljes erejével a kanaániak kiűzésére, sőt szövetséget kötött velük, azért Isten sem nyújt segítséget ezentúl kiűzésükhöz. Ott maradnak Izráelnek próba és kísértés gyanánt. Isten népe számára az engedelmesség elmulasztott alkalmai, áldás helyett súlyos próbává és kísértéssé válnak.Isten üzenete hallatán a nép rádöbbent bűnére és sírva fakadt. Ezért az angyal megjelenésének helyét „bókim”-nak (sírók) nevezték el. A LXX hozzáfűzi az 1 vershez: „és Bételbe, Izráel házához”. Gen 35:8 is arra enged következtetni, hogy ez a hely Bétel közelében volt, vagy a bételi szentélyhez tartozott. Bétel ugyan a József-törzsek tulajdona volt, de az üzenet egész Izráelhez szólt.

Bír 2, 6 • Józsué halála után következő nemzedékek hűtlensége.
Józsué nevének említése nemcsak a történeti kapcsolat, hanem a theologiai mondanivaló miatt is lényeges. Mózes után Józsué volt Isten választott embere, Izráel charismatikus vezetője, Jahve akaratának letéteményese. Az ő személye volt a garancia a szövetség igéinek megtartására, de ugyancsak ő volt a gát a tévelygések ellen is (vö. Józs 24:11kk.). Józsué neve azonban a honfoglaló nemzedék jelképévé is lett. Józsué nemzedéke volt, amelyik látta Isten nagy tetteit az ígéret földjének birtokba vétele alkalmával, amely megtapasztalta Isten szövetségi ígéreteinek beteljesülését (Józs 21:43–45). A Józsué után támadt nemzedék azonban már „nem ismerte az Urat” (10 v.). Ez nem az intellektuális ismerés hiányát jelentette, hanem azt, hogy nem ismerték el a szövetség Istenét egyetlen Istennek, nem vállalták vele a közösséget abban az értelemben, ahogyan Józsué tette. Hallottak ugyan róla, szabadító és győzelmes tetteiről, de hiányzott életükből a személyes és közvetlen hittapasztalat és a személyes kapcsolat Jahveval, ami az előző nemzedék életében megvolt.

Bír 2, 11 • Isten számonkérő igazságának és szabadító kegyelmének megnyilatkozása a hűtlen Izráel életében.
Isten igaz ismeretének hiánya, egyetlenségének és akarata feltétlen voltának el nem ismerése szükségszerűen bálványozáshoz vezet. A 11 v. a kanaániak isteneit gyűjtőnevükön említi: baálok. A 13 v. pedig a kanaáni istenpantheon élén álló férfi és női istent nevezi meg Ba’al és ’Astárót. Baál jelentése: „úr”, „tulajdonos”. Felesége Astárót a termékenység istennője (babiloni megfelelője Istár), akinek kultusza az egész ókori keleten elterjedt. A kanaániak kultuszában minden helynek megvolt a maga Baálja és az ennek megfelelő női istensége. Ezeknek az isteneknek a kultuszát a 17 v. „paráználkodásnak” nevezi. Ez a kifejezés részben jelképesen értendő, a Jahve iránti hűtlenséget jelenti, részben szó szerint, ui. a Baál-kultusz ún. tenyészet-enyészet kultusz volt, amely figyelmét a termékenység kérdésére összpontosította. A természet elmúlásának és életre kelésének kultikus és mítikus kiábrázolása gyakran a kultikus paráznaság jelenségével kapcsolódott egybe. Valóban, a baálok jelentették Izráel számára a legnagyobb kisértést története folyamán, hogy letér a szövetségben kijelölt útról, megtagadja „pap-nép” küldetését, és megszűnik az élő Isten megváltó tetteinek és akaratának hirdetője lenni a világban (vö. Ex 19:5kk.).Hogyan váltak kisértéssé a Baálok Izráel számára? Izráel Isten parancsa ellenére nem űzte el a kanaániakat. A kanaániak, mint régi telepes és városlakó emberek magasabb kultúrával rendelkeztek, mint a félnomád Izráel. A kanaániak Izráel tanítómesterei lettek földművelésben, városépítésben, iparban, kereskedelemben. A kereskedelmi (commercium) és házassági (connubium) kapcsolatok szükségszerűen vallási kapcsolatokhoz vezettek. Izráel a kanaániaktól örökségbe kapta a földműveléssel kapcsolatos kultikus és mágikus szokásokat is, valamint az ország ősi szent helyeit, azok pogány istentiszteleti szertartásaival. Fennállt a veszély szüntelen Izráel hitében, hogy Jahve illetékességét az egyiptomi szabadításra és a honfoglalás idejére, a múltra korlátozza, a jelenre nézve pedig a Baálok illetékességét vallja. Fennállt a veszély, hogy bár Jahve a harcban győzött, de békében az élet egész területén a Baálok diadalmaskodnak.Isten ítéleteivel figyelmezteti népét elfelejtett küldetésére, az egyetlen, az élő Istenről való bizonyságtételre. Az ítélet az ellenség formájában jelentkezett. Izráel sokat szenvedett a bírák korában ellenségeitől. De ez a szenvedés nem sorsszerű volt, hanem Isten nevelő munkájának eszköze. Jahve volt az, aki „fosztogatók kezébe adta őket”, „eladta őket ellenségeik kezébe” (14 v.).De Izráel az ítéletben és az ítéleten túl újra és újra megtapasztalta Isten könyörülő irgalmasságát, hűségét és szabadító szeretetét. Ez abban nyilvánult meg, hogy „megsajnálta őket” (18 v.), „bírákat támasztott nekik”, „akik megszabadították őket fosztogatóik kezéből” (16 v.). A „bíró” szó tartalma tehát első rendben: „szabadító”, „megmentő”.Az ószövetségi theologia ezt az állandóan visszatérő gondolatsort a Bírák könyve theologiai sémájának nevezi. Ez a folyamat azonban több, mint a deuteronomista theologus történetíró sémája, ez Isten népe engedetlenségének, hűtlen feledékenységének, de egyben a bűnösön könyörülő Isten kegyelmének és igazságán győzedelmeskedő szeretetének egyik legkiemelkedőbb üdvtörténeti példája.Izráel többszöri visszaesése és megkeményedése végül is Istent tartós ítéletre indítja: Nem nyújt tovább segítséget engedetlen népének a kanaániak kíűzéséhez, ezek állandó kísértésképpen ott maradnak az ígéret földjén. Isten a megkeményedett szívű és engedetlen népét azzal bünteti, hogy meghagyja kedvelt bűneiben, hogy azok súlyos kísértéssé és próbává legyenek számára. Azonban ebben a tettében sem vonja meg végleg kegyelmét népétől, nem a fáraó példája szerint bünteti övéit, mert meghagyja számukra a megtérés útját, hogy a próbák tüzén át hitük megtisztuljon, és szövetségi hűségük megújuljon (22 v.).


Biolka

Bír 1, 1 • A déli törzsek honfoglaló vállalkozásai.
A hadi vállalkozás előtt szent sorsvetés által kérdezték meg Izráel fiai az Urat (vö. Ex 28:30; Num 27:21; Bír 20:27; 1Sám 28:6). Az Úr megkérdezése Gilgálban, a honfoglalás korának első szent helyén, a 12 törzs vallási szövetségének, az ún. amphyktion-szövetségnek a központjában történhetett (vö. Józs 4:1–18; 5:2–11; 14:6; Bír 2:1). Ez az eljárás annak a meggyőződésnek a kifejeződése, hogy az ígéret földje nem hadizsákmány, hanem Isten ajándéka, sőt Isten birtoka, amely az egyes törzsi közösségeknek sáfárságra adatott.Júda elsősége nemcsak kiváltság, hanem felelősség is. Júda erejénél és kiválasztottságánál fogva egy törzsi szövetség vezetője, egyben segítője és védelmezője is. Ebbe a szövetségbe tartozott mindenekelőtt Júda testvére Simeon, amely háborús veszteségek következtében már Izráel korai története folyamán igen meggyöngült. Erre enged következtetni Jákób áldása (Gen 49:5–7). Mózes áldása már nem is említi (Deut 33). Ennek a törzsnek az osztályrésze Józs 19:1 szerint „Júda fiainak öröksége között fekszik”. A törzsi szövetséghez tartozott még Káleb csoportja (12 v.), valamint a kéniek, Jetrónak, Mózes ipának rokonsága (16 v.), és Benjámin törzse (21 v.).A hadjárat a 3–4 v. szerint Júda és Simeon közös vállalkozásával kezdődik. Az ellenség a kanaániak és a perizziek. A „perizziek” az Ószövetség más helyen található adatai szerint Közép-Palesztina területén lakó népcsoport (Gen 13:7; 34:30; Józs 11:3; 17:15). Az ütközet helye Bezek (vö. 1Sám 11:8). Ez a hely mai földrajzi és archeológiai ismereteink szerint Samáriától északkeletre fekszik, a mai „chirbet ibzik”. Hasonló nevű helyet Palesztina délebb részein nem ismerünk az Ókorból. Nem lehetetlen, hogy volt idő, amikor ez a viszonylag északra fekvő hely a Simeon törzs birtokaihoz tartozott, de később, – mint ahogyan a Dán törzse is (vö. 18. r.) – kiszorult Palesztína középső részéről.Júda és Simeon törzse olyan nagy győzelmet aratott, hogy nemcsak tízezer ellenséges harcos esett el, de az ellenséges tábor hatalmas vezérét, Adónibezeket is foglyul ejtették, és legyőzetése jeléül megcsonkították (6 v.). Adónibezek, sorsában Isten történelmi igazságszolgáltatását látja beteljesedni, ui. ő is hasonlóan csonkította meg az ellene harcoló és fogságába esett királyokat (7 v.).A 8–9 versekben olvasható elbeszélés Jeruzsálem bevételéről látszólag ellentmond a 21 versben olvasható adatnak, amely szerint Benjámin törzse nem tudta elfoglalni Jeruzsálemet. Az Ószövetség különben egyértelműen és egybehangzóan tudósít arról, hogy csak Dávid foglalta el Jeruzsálemet véglegesen, és akkor sem pusztította el lakosait, és nem gyújtotta fel a várost (vö. 2Sám vö. Józs 15:53). Itt valószínűleg a város környékének elfoglalásáról van szó, vagy pedig a város ideiglenes bevételéről.A 9. versben a Hegyvidék, Délvidék és Alföld elnevezések pontosan körülhatárolják a déli törzsek birtokának tájegységeit. A Hegyvidék a Jeruzsálemtől Hebronig terjedő hegyes vidék, amelynek hegyei 1000 m magasságig emelkednek a tengerszint fölé. A Délvidék, a Negeb Hebrontól délre kb. Kádesig terjed, sztyeppe, a félnomád pásztorok kedvelt legeltető helye. Az Alföld pedig a Júdeai hegyvidéktől nyugatra, a tengerig terjedő dombvidéket és síkságot jelzi. A felsorolásból csak Júda Pusztája maradt ki, a Hegyvidék és a Holt-tenger között húzódó fennsík.A 10–15 v. a déli törzsek hadjáratának második jelentős mozzanatát, Hebron és Debir elfoglalását beszélik el. Miután Gilgálból kiindulva elfoglalták a nekik jutott osztályrész északi részét és Jeruzsálem környékét, innen délre fordultak és a Hegyvidék két legjelentősebb városát és a hozzájuk tartozó területeket is megszállják. Hebron, régi nevén Kirjat-Arba, Debir azelőtt Kirjat-Széfer ősi városok, amelyek ekkor már sok száz éves múltra tekinthettek vissza. Debir bevételénél találkozunk Káleb nevével. Káleb Józsué kortársa és harcostársa, a Mózes által Kanaánba küldött kémek egyike (Num 13:7), hitével kiválik a pusztában elhult kishitű nemzedék közül (Num 14:24). Most hívő bátorsága elismeréséül gazdag osztályrészt kap Júda törzsi birtokán.Otniél házasságának történetét leíró elbeszélésben részben bepillanthatunk az ókori kelet szokásaiba, társadalmi érintkezési formáiba (a hős férfi megkapja a fejedelem leányának a kezét), részben képet nyerhetünk arról a tiszteletről és mély emberségről, amellyel a szövetséges nép tagjai egymás iránt viseltettek. A nagyobb és hatalmasabb város, Hebron ura, a nemzetség feje, Káleb, a Hebronhoz közelebb eső forrásokat a víz szűkében levő leánya családjának ajándékozza.A 16–20 v. a Júda által vezetett törzsi szövetség hadjáratának harmadik szakaszát, a Délvidék, Negeb és az Alföld elfoglalását írják le. A kéniek egy csoportja szintén Júda szövetségében és védelmében igyekezett letelepedni. Arád városa, amely Bérsebától délre 30 km távolságban terült el, a kéniek által lakott területnek számított. 1Sám 15:6-ban is találunk utalást arra, hogy a kéniek az amálekiták közelében laktak. A kéniek más része a Bír 4 szerint Észak-Palesztinában sátorlakó, félnomád életmódot folytatott. Arád után Simeon másik délen fekvő osztályrészét foglalták el, Cefat városát, amelyet hérämmel súlytottak. A héräm szent átok, amely teljes megsemmisítést von maga után. A hérämmel sújtott várost mintegy áldozatul az Úrnak szentelték (vö. Num 21:3; Józs 12:14). Az új név Horma, a héräm eredménye.A Délvidék elfoglalása után kerül sor az Alföld, azaz a tengerparti dombvidék és síkság birtokba vételére. A szöveg a 19. versben a filiszteusok öt városa közül hármat említ: Gáza, Askelón és Ekrón városát. A LXX egy olyan szöveget őrzött meg, amely szerint ez alkalommal nem történt meg az említett városok elfoglalása. Ez arra utal, hogyha történt is valamilyen jellegű megszállás, az olyan átmeneti volt, mint Jeruzsálem megszállása (vö. 8–9 v. a 21 verssel). A filiszteusok városait csak Dávid és Salamon tudta végérvényesen bekebelezni Júda törzsi birtokai közé, és ezzel teljesíteni a Józs 15:45–47-ben kapott ígéretet.A 19 v. jelzi, hogy Júda nem tudta teljesen birtokba venni a neki sorsvetés által jutott területet. A hegyekben nem találtak erősebb ellenállásra, viszont a síkságon fekvő kanaánita városok vas harcikocsik birtokában olyan haditechnikai fölényben voltak, amellyel az akkor még kisállattenyésztő, félnomád, a városi kultúrát, kézműves ipart éppen tanulni kezdő izráeliták nem tudtak megbírkózni. A 20 vers utalásszerűen megemlékezik róla, hogy Hebront a Mózes által nyert ígéret szerint Káleb nyerte el (vö. Num 14:21; Józs 14:9).A 21 v. csaknem szó szerint ismétlése Józs 15:63-nak, azzal a különbséggel, hogy Józs mindkét esetben „Júda” szót olvas a „Benjámin” helyett. Jeruzsálem eredetileg valóban Benjámin öröksége lett volna, de Dávid foglalta el véglegesen az Ószövetség mindenütt „Dávid városa” néven emlegeti. Ilyen módon ténylegesen Júdáé lett. Egy másik lényeges különbség a két szöveg között az, hogy Józs szerint a jebusziakat „nem bírták” kiűzni, a Bír szerint pedig „nem űzték el”. Ami ott gyengeségnek számított azt itt bűnül rója fel a szentíró.

Bír 1, 22 • Az északi törzsek honfoglaló vállalkozásai.
A két nagy északi törzset a 22–26 v. „József háza” összefoglaló néven említi, a 27–29 v. már névszerint is említik Efraimot és Manassét. Az első jelentős város, amit „József háza” elfoglal, Bétel. Bételhez már a patriarchák korából is fontos tradiciók fűződtek (Gen 28:19; 31:13). Később az északi országrész királyi szenthelye volt (1Kir 12:28). Gilgálból észak felé indulva Bétel volt az első nagyobb város. A várost hérämmel sújtották, mint annak idején Ajt és Jerikót (Józs 6:18; 8:26), vagy Cefatot (1:17). A szentírót nem zarvarja az a tény, hogy Bétel nem a József-törzsek hősiessége, hanem árulás és csel következtében esett birtokukba. Sőt, ezzel domborítja ki azt az igazságot, hogy Bétel, éppen úgy mint általában az ígéret földje, nem Izráel hősiessége és hadi ereje, hanem Jahve hatalma révén jutott örökségül népének. Izráel fiai megtartották szövetségi esküjüket, adott szavukat, szabadon bocsátották a velük szövetségre lépett bételi férfit és nemzetségét, aki messze északon a hittiek földjén, Bétel kanaánita nevén (Luz) új várost alapít.A 27. verstől kezdve a meg nem hódított városokat a könyv ugyanazon séma szerint sorolja fel. Ez és ez a törzs nem űzte ki a város lakóit, a kanaániaknak sikerült ott maradniuk, amikor azonban Izráel megerősödött adófizetőkké tette őket. A honfoglalás és a bírák korában az erősebb kanaánita városok szigetként álltak az izraelita törzsektől megszállt területeken. Izráel ekkor mintegy a „kapuk előtt” maradt. Később Dávid és Salamon uralkodása idején, az egységes országban megszűnt a kanaánita városok politikai önállósága és közigazgatásilag is betagolódnak Izráelbe. Ez a megoldás diplomáciailag és gazdaságilag is hasznosnak látszott, hadászatilag pedig érthető volt. Azonban a Bírák könyvének a szerzője előtt ezek a szempontok másodlagosak, egyetlen lényeges szempont a Jahvénak a való-engedelmesség. A „nem űzte ki” terminus állandó ismétlése olyan mint egy vádirat az engedetlen Izráel ellen. Amint a 2. rész theologiai értékeléséből kiderül, ez a diplomáciailag hasznosnak tűnő lépés később súlyos károkat okozott.Manassé nem tudta meghódítani Bét-Seánt, Taanakot, Dórt, Jibleámot és Megiddót (vö. Józs 17:11–13). Valójában ezek a városok a Samáriai hegységtől északra, a Jezréel síkság szélén fekvő ősi kanaánita erődgyűrű tagjai voltak.A 30–36. versekben a Palesztína legészakibb részére szorult Zebulón, Áser, Naftáli és Dán törzsek sorsáról beszél a szerző. Fontos megjegyzés, hogy Áser és Naftáli esetében nem a kanaániak laktak az izraeliták között, hanem fordítva, ezek laktak a kanaániak között. Áser nem űzte el a tengerparti kikötővárosok lakóit. Amint a Debórá-énekből (4:18), hajós munkára ezek szolgálatába szegődött. Dán törzse, mivel később északra szorult, északi törzsnek számított, ezért sorolja fel a könyv Zebulón, Áser és Naftáli mellett. A 35. versben viszont Dán törzsének eredeti örökségéről van szó, amely a nyugati országrész középső részén terült el. Az emóriak Gen 10:16 szerint az egyik kanaánita törzs, amely Palesztína középső területeinek síkságain lakott erődített városokban. Ezeket a területeket később Efraim és Manassé hódította meg.A lista nem említi a törzsek közt Issakárt, amely még nehezebb helyzetben lehetett a többinél. Jákób áldása azt mondja erről a Jezréel síkságán lakó törzsről, hogy robotossá lett (Gen 49:15). Issakár helyzetének súlyosságát az magyarázza, hogy a legerősebb kanaánita szövetségesek erődgyűrűjében élt (vö. Józs 19:17–23). A Bírák könyvének szerzője előtt azonban nem a listák teljessége, elsőrenden nem a históriai és topográfiai adatok a fontosak (bár a modern archeológia eredményei szerint ezek is messzemenően megbízhatóknak bizonyultak), hanem a theologiai mondanivaló, az események üdvtörténeti jelentősége és üzenetének magyarázata.


Biolka

Bír 1, 1 • A déli törzsek honfoglaló vállalkozásai.
A hadi vállalkozás előtt szent sorsvetés által kérdezték meg Izráel fiai az Urat (vö. Ex 28:30; Num 27:21; Bír 20:27; 1Sám 28:6). Az Úr megkérdezése Gilgálban, a honfoglalás korának első szent helyén, a 12 törzs vallási szövetségének, az ún. amphyktion-szövetségnek a központjában történhetett (vö. Józs 4:1–18; 5:2–11; 14:6; Bír 2:1). Ez az eljárás annak a meggyőződésnek a kifejeződése, hogy az ígéret földje nem hadizsákmány, hanem Isten ajándéka, sőt Isten birtoka, amely az egyes törzsi közösségeknek sáfárságra adatott.Júda elsősége nemcsak kiváltság, hanem felelősség is. Júda erejénél és kiválasztottságánál fogva egy törzsi szövetség vezetője, egyben segítője és védelmezője is. Ebbe a szövetségbe tartozott mindenekelőtt Júda testvére Simeon, amely háborús veszteségek következtében már Izráel korai története folyamán igen meggyöngült. Erre enged következtetni Jákób áldása (Gen 49:5–7). Mózes áldása már nem is említi (Deut 33). Ennek a törzsnek az osztályrésze Józs 19:1 szerint „Júda fiainak öröksége között fekszik”. A törzsi szövetséghez tartozott még Káleb csoportja (12 v.), valamint a kéniek, Jetrónak, Mózes ipának rokonsága (16 v.), és Benjámin törzse (21 v.).A hadjárat a 3–4 v. szerint Júda és Simeon közös vállalkozásával kezdődik. Az ellenség a kanaániak és a perizziek. A „perizziek” az Ószövetség más helyen található adatai szerint Közép-Palesztina területén lakó népcsoport (Gen 13:7; 34:30; Józs 11:3; 17:15). Az ütközet helye Bezek (vö. 1Sám 11:8). Ez a hely mai földrajzi és archeológiai ismereteink szerint Samáriától északkeletre fekszik, a mai „chirbet ibzik”. Hasonló nevű helyet Palesztina délebb részein nem ismerünk az Ókorból. Nem lehetetlen, hogy volt idő, amikor ez a viszonylag északra fekvő hely a Simeon törzs birtokaihoz tartozott, de később, – mint ahogyan a Dán törzse is (vö. 18. r.) – kiszorult Palesztína középső részéről.Júda és Simeon törzse olyan nagy győzelmet aratott, hogy nemcsak tízezer ellenséges harcos esett el, de az ellenséges tábor hatalmas vezérét, Adónibezeket is foglyul ejtették, és legyőzetése jeléül megcsonkították (6 v.). Adónibezek, sorsában Isten történelmi igazságszolgáltatását látja beteljesedni, ui. ő is hasonlóan csonkította meg az ellene harcoló és fogságába esett királyokat (7 v.).A 8–9 versekben olvasható elbeszélés Jeruzsálem bevételéről látszólag ellentmond a 21 versben olvasható adatnak, amely szerint Benjámin törzse nem tudta elfoglalni Jeruzsálemet. Az Ószövetség különben egyértelműen és egybehangzóan tudósít arról, hogy csak Dávid foglalta el Jeruzsálemet véglegesen, és akkor sem pusztította el lakosait, és nem gyújtotta fel a várost (vö. 2Sám vö. Józs 15:53). Itt valószínűleg a város környékének elfoglalásáról van szó, vagy pedig a város ideiglenes bevételéről.A 9. versben a Hegyvidék, Délvidék és Alföld elnevezések pontosan körülhatárolják a déli törzsek birtokának tájegységeit. A Hegyvidék a Jeruzsálemtől Hebronig terjedő hegyes vidék, amelynek hegyei 1000 m magasságig emelkednek a tengerszint fölé. A Délvidék, a Negeb Hebrontól délre kb. Kádesig terjed, sztyeppe, a félnomád pásztorok kedvelt legeltető helye. Az Alföld pedig a Júdeai hegyvidéktől nyugatra, a tengerig terjedő dombvidéket és síkságot jelzi. A felsorolásból csak Júda Pusztája maradt ki, a Hegyvidék és a Holt-tenger között húzódó fennsík.A 10–15 v. a déli törzsek hadjáratának második jelentős mozzanatát, Hebron és Debir elfoglalását beszélik el. Miután Gilgálból kiindulva elfoglalták a nekik jutott osztályrész északi részét és Jeruzsálem környékét, innen délre fordultak és a Hegyvidék két legjelentősebb városát és a hozzájuk tartozó területeket is megszállják. Hebron, régi nevén Kirjat-Arba, Debir azelőtt Kirjat-Széfer ősi városok, amelyek ekkor már sok száz éves múltra tekinthettek vissza. Debir bevételénél találkozunk Káleb nevével. Káleb Józsué kortársa és harcostársa, a Mózes által Kanaánba küldött kémek egyike (Num 13:7), hitével kiválik a pusztában elhult kishitű nemzedék közül (Num 14:24). Most hívő bátorsága elismeréséül gazdag osztályrészt kap Júda törzsi birtokán.Otniél házasságának történetét leíró elbeszélésben részben bepillanthatunk az ókori kelet szokásaiba, társadalmi érintkezési formáiba (a hős férfi megkapja a fejedelem leányának a kezét), részben képet nyerhetünk arról a tiszteletről és mély emberségről, amellyel a szövetséges nép tagjai egymás iránt viseltettek. A nagyobb és hatalmasabb város, Hebron ura, a nemzetség feje, Káleb, a Hebronhoz közelebb eső forrásokat a víz szűkében levő leánya családjának ajándékozza.A 16–20 v. a Júda által vezetett törzsi szövetség hadjáratának harmadik szakaszát, a Délvidék, Negeb és az Alföld elfoglalását írják le. A kéniek egy csoportja szintén Júda szövetségében és védelmében igyekezett letelepedni. Arád városa, amely Bérsebától délre 30 km távolságban terült el, a kéniek által lakott területnek számított. 1Sám 15:6-ban is találunk utalást arra, hogy a kéniek az amálekiták közelében laktak. A kéniek más része a Bír 4 szerint Észak-Palesztinában sátorlakó, félnomád életmódot folytatott. Arád után Simeon másik délen fekvő osztályrészét foglalták el, Cefat városát, amelyet hérämmel súlytottak. A héräm szent átok, amely teljes megsemmisítést von maga után. A hérämmel sújtott várost mintegy áldozatul az Úrnak szentelték (vö. Num 21:3; Józs 12:14). Az új név Horma, a héräm eredménye.A Délvidék elfoglalása után kerül sor az Alföld, azaz a tengerparti dombvidék és síkság birtokba vételére. A szöveg a 19. versben a filiszteusok öt városa közül hármat említ: Gáza, Askelón és Ekrón városát. A LXX egy olyan szöveget őrzött meg, amely szerint ez alkalommal nem történt meg az említett városok elfoglalása. Ez arra utal, hogyha történt is valamilyen jellegű megszállás, az olyan átmeneti volt, mint Jeruzsálem megszállása (vö. 8–9 v. a 21 verssel). A filiszteusok városait csak Dávid és Salamon tudta végérvényesen bekebelezni Júda törzsi birtokai közé, és ezzel teljesíteni a Józs 15:45–47-ben kapott ígéretet.A 19 v. jelzi, hogy Júda nem tudta teljesen birtokba venni a neki sorsvetés által jutott területet. A hegyekben nem találtak erősebb ellenállásra, viszont a síkságon fekvő kanaánita városok vas harcikocsik birtokában olyan haditechnikai fölényben voltak, amellyel az akkor még kisállattenyésztő, félnomád, a városi kultúrát, kézműves ipart éppen tanulni kezdő izráeliták nem tudtak megbírkózni. A 20 vers utalásszerűen megemlékezik róla, hogy Hebront a Mózes által nyert ígéret szerint Káleb nyerte el (vö. Num 14:21; Józs 14:9).A 21 v. csaknem szó szerint ismétlése Józs 15:63-nak, azzal a különbséggel, hogy Józs mindkét esetben „Júda” szót olvas a „Benjámin” helyett. Jeruzsálem eredetileg valóban Benjámin öröksége lett volna, de Dávid foglalta el véglegesen az Ószövetség mindenütt „Dávid városa” néven emlegeti. Ilyen módon ténylegesen Júdáé lett. Egy másik lényeges különbség a két szöveg között az, hogy Józs szerint a jebusziakat „nem bírták” kiűzni, a Bír szerint pedig „nem űzték el”. Ami ott gyengeségnek számított azt itt bűnül rója fel a szentíró.


Biolka

Lk 24, 50 • Jézus mennybemenetele.
Időben el sem választva az újabb és záró eseményt az előzőktől, arról számol be Lk, hogy feltámadása után Jézus is megteszi a reá váró lépést a pünkösd felé vezető út megnyitására Az Olajfák hegyétől délkeletre, Betánia mellett történik meg a búcsú: miközben áldva terjeszti ki kezét övéire, az Úr visszatér az Atya dicsőségébe, ahonnan jött, mert küldetését teljesen betöltötte. Ezzel immár minden kétséget kizáró módon imádandó és imádott személlyé válik tanítványainak, akik a győzelem örömével élnek benne ezentúl népük istentiszteleti életében: annak az Istennek a szolgálatában, aki az ember megváltásáért kész volt egyszülött Fiát feláldozni. Isten dicsőítésével zárul Lukács, a történetíró bizonyságtételének első nagy fejezete.


Biolka

Lk 24, 36 • Jn 20:19–23).
A bizonyságtételek sorának tetőpontja a harmadik: Jézus megjelenik az apostoloknak (a többiek háttérben maradnak), és bizonyságot tesz előttük önmagáról mint Feltámadottról. Itt is erőteljes hangsúly esik Jézus feltámadásának testi voltára, de ez kétségtelen feszültségben van feltámadott testének mennyei dicsőségével, pneumatikus jellegével. A feltámadott Jézus mennyei lény: ennek szól azok megdöbbenése is, akiknek megjelenik. Ez alól Jézus feloldja őket, majd egyre félreérthetetlenebb bizonyságát adja annak, hogy övéi nem testetlen lelket látnak, hanem Jézust, a Messiást, a halálból újonnan született emberiség első képviselőjét. Az előző történetekből ismert módon Jézus is először önmaga szavaira hivatkozik, amelyekben megjövendölte övéinek feltámadását és előzményeit; majd az utalás itt is visszamegy az írások ígéretéig, amelyeknek új értelme nyílik meg a tanítványok előtt Jézus feltámadásának fényében. Az út tehát nyitva áll arra, hogy elinduljon a bűnbocsánat evangéliuma Jeruzsálemből a népek világába, mert a tanúkat előállította Isten. Még egyetlen lépés van hátra: a tanúk végső felkészítése küldetésük betöltésére. Ezen a ponton irányítja figyelmüket Lk a Második Könyv, az ApCsel nagy eseményére, a Szentlélek kitöltetésére. Húsvét ígéretes beteljesedése pünkösd eseményében tetőződik be az egyház számára.


Biolka

Lk 24, 13 • Az emmausi tanítványok.
A feltámadásról szóló második elbeszélés jellemzően mutatja be a tanítványok nagypéntek utáni állapotát. Gondolatvilágukba nem illett bele az, amit Jézus mondott nekik feltámadásáról, ezért ezekre a szavaira nem is emlékeznek. Lelki zsibbadtságukon a feltámadás ténye alig tud áttörni, különleges „megvilágosodásra” van szükségük, hogy a feltámadott Jézust megismerjék: a csüggedtség homályán Jézus lényének az a mennyei vonása tud csak áthatolni, amelynek annyi jelét adta földi életében (vö. 31kk.). Ezzel a jellegzetes helyzettel kell számolnunk, amikor a feltámadásról szóló újszövetségi bizonyságtétellel foglalkozunk: ezt nem szabad abban az irányban félreértenünk, mintha a feltámadás ígérete Jézus ajkán sohasem hangzott volna el, és mind ilyen jövendölései, mind a feltámadás elbeszélése csupán a későbbi gyülekezetek „mitikus” alkotása volna. – Két olyan tanítványt mutat be az újabb elbeszélés, akik nem a tizenkettes körhöz tartoztak, a nevét is csak az egyiknek említi (Kleopas: a hagyomány szerint József testvére, megnevezetlen útitársában pedig fiát, Simont sejtik, aki Jakab után a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lett). Emmaus a történet adata szerint 60 stadion-nyira (kb. 12 km-re) van Jeruzsálemtől, általában a mai El-kubebe ősét látják benne. A két tanítvány emmausi lakos lehet, útjuk érthető, mert a város közelében lakó zarándokok az ünnep utáni napon általában megkezdték a hazatérést. A két utas beszélgetése a közelmúlt eseményeit idézi, értelmüket keresi (syzétein), amikor Jézus csatlakozik hozzájuk, de nem ismerik meg. Kérdésével bekapcsolódik beszélgetésükbe, és most derül fény a két tanítvány lelkiállapotára. Először is mélységesen csodálkoznak azon, hogy az idegen semmit sem tud azokról az eseményekről, amelyek őket lelkük legmélyéig felkavarták. Azután elárulják Jézusra vonatkozó reménységeiket és ezekben való keserves csalódásukat, el addig, hogy az asszonyok híradását is említik, sőt még a sírnál tett látogatásukról is beszámolnak. De bármilyen közel áll egymáshoz a két témakör, a legcsekélyebb „átütés” sem történik a lelkivilágukban: Lk ábrázolása nagyszerűen rajzolja lelki tehetetlenségüket. Szavaik summája az, hogy mindeddig nem látta senki azt, akinek a teste különben a sírban valóban nem volt ott. Jézus váratlanul kemény szavakkal veti szemükre értetlenségüket és lelki bénultságukat. A feltámadás alapjaként először ő is az Írásokra hivatkozik, ha nem is utal ezekre részletesen. A tanítványok szeme még mindig nem nyílik meg, de valami különleges folyamat indul meg a lelkükben: mély vonzódást éreznek az iránt, aki Jézus elvesztése óta először szól így hozzájuk. Amikor útitársuk Emmausba érve „úgy tesz, mintha tovább készülne menni”, akkor már nem akarják elengedni: a késői időpontra hivatkozva nyomatékosan marasztalják. A különös ismeretlen iránti tisztelet is indítja őket, amikor asztalukhoz ültetik, de itt hamarosan kitűnik, hogy nekik volt szükségük az ő társaságára. Megtörténik a Jézus környezetében annyira ismert helycsere: a vendéglátók vendégekké, a vendég gazdává, családfővé lesz. Ez a szituáció annyira „jézusi”, hogy most már megnyílik a két tanítvány szeme: megismerik Jézust, és amikor ő hirtelenül ismét eltűnik közülük; visszamennek Jeruzsálembe a tizenegyhez és a velük levőkhöz, hogy elbeszéljék a történteket. Szavuk már élő van készítve: időközben Jézus Simonnak is megjelent, és Simon hívő tanújává lett közöttük a feltámadásnak.


Biolka

Lk 24, 13 • Az emmausi tanítványok.
A feltámadásról szóló második elbeszélés jellemzően mutatja be a tanítványok nagypéntek utáni állapotát. Gondolatvilágukba nem illett bele az, amit Jézus mondott nekik feltámadásáról, ezért ezekre a szavaira nem is emlékeznek. Lelki zsibbadtságukon a feltámadás ténye alig tud áttörni, különleges „megvilágosodásra” van szükségük, hogy a feltámadott Jézust megismerjék: a csüggedtség homályán Jézus lényének az a mennyei vonása tud csak áthatolni, amelynek annyi jelét adta földi életében (vö. 31kk.). Ezzel a jellegzetes helyzettel kell számolnunk, amikor a feltámadásról szóló újszövetségi bizonyságtétellel foglalkozunk: ezt nem szabad abban az irányban félreértenünk, mintha a feltámadás ígérete Jézus ajkán sohasem hangzott volna el, és mind ilyen jövendölései, mind a feltámadás elbeszélése csupán a későbbi gyülekezetek „mitikus” alkotása volna. – Két olyan tanítványt mutat be az újabb elbeszélés, akik nem a tizenkettes körhöz tartoztak, a nevét is csak az egyiknek említi (Kleopas: a hagyomány szerint József testvére, megnevezetlen útitársában pedig fiát, Simont sejtik, aki Jakab után a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lett). Emmaus a történet adata szerint 60 stadion-nyira (kb. 12 km-re) van Jeruzsálemtől, általában a mai El-kubebe ősét látják benne. A két tanítvány emmausi lakos lehet, útjuk érthető, mert a város közelében lakó zarándokok az ünnep utáni napon általában megkezdték a hazatérést. A két utas beszélgetése a közelmúlt eseményeit idézi, értelmüket keresi (syzétein), amikor Jézus csatlakozik hozzájuk, de nem ismerik meg. Kérdésével bekapcsolódik beszélgetésükbe, és most derül fény a két tanítvány lelkiállapotára. Először is mélységesen csodálkoznak azon, hogy az idegen semmit sem tud azokról az eseményekről, amelyek őket lelkük legmélyéig felkavarták. Azután elárulják Jézusra vonatkozó reménységeiket és ezekben való keserves csalódásukat, el addig, hogy az asszonyok híradását is említik, sőt még a sírnál tett látogatásukról is beszámolnak. De bármilyen közel áll egymáshoz a két témakör, a legcsekélyebb „átütés” sem történik a lelkivilágukban: Lk ábrázolása nagyszerűen rajzolja lelki tehetetlenségüket. Szavaik summája az, hogy mindeddig nem látta senki azt, akinek a teste különben a sírban valóban nem volt ott. Jézus váratlanul kemény szavakkal veti szemükre értetlenségüket és lelki bénultságukat. A feltámadás alapjaként először ő is az Írásokra hivatkozik, ha nem is utal ezekre részletesen. A tanítványok szeme még mindig nem nyílik meg, de valami különleges folyamat indul meg a lelkükben: mély vonzódást éreznek az iránt, aki Jézus elvesztése óta először szól így hozzájuk. Amikor útitársuk Emmausba érve „úgy tesz, mintha tovább készülne menni”, akkor már nem akarják elengedni: a késői időpontra hivatkozva nyomatékosan marasztalják. A különös ismeretlen iránti tisztelet is indítja őket, amikor asztalukhoz ültetik, de itt hamarosan kitűnik, hogy nekik volt szükségük az ő társaságára. Megtörténik a Jézus környezetében annyira ismert helycsere: a vendéglátók vendégekké, a vendég gazdává, családfővé lesz. Ez a szituáció annyira „jézusi”, hogy most már megnyílik a két tanítvány szeme: megismerik Jézust, és amikor ő hirtelenül ismét eltűnik közülük; visszamennek Jeruzsálembe a tizenegyhez és a velük levőkhöz, hogy elbeszéljék a történteket. Szavuk már élő van készítve: időközben Jézus Simonnak is megjelent, és Simon hívő tanújává lett közöttük a feltámadásnak.


Biolka

Lk 24, 1 • Jn 20:1–10).
A Lk-féle feltámadástörténet szerkezete komoly műgondra vall: három, egymáshoz képest fokozást jelentő bizonyságtételből áll (ezzel Lk nem azt akarja kifejezni, hogy Jézus csak háromszor jelent meg övéinek feltámadása után, hanem ábrázolása ismét tipikus, és a három a teljesség jelképes száma). Ezek egyetlen célja az, hogy Jézus testi feltámadását tanúsítsák az egyháznak, így különleges hangsúly esik az üres sír tényére. Mindebben az fejeződik ki; hogy Jézus halála és feltámadása Istennek az az örök tervében foglalt megmásíthatatlan akarata, amelyről az Írások is szólnak. A kettősen egy eseményben két olyan tény következik be, amelyek az emberi gondolkozás számára egyszerűen képtelenséget jelentenek: a) a mennyei király, Isten földre küldött Fia gonosztevőként végzi életét a kereszten, kiszolgáltatva ellenségeinek; b) Izráel Messiása és a világ megváltója egyedül a halálnak ezen a szörnyű törésén át juthat el arra a dicsőségre, amely feljogosítja apostolainak kiküldésére (ld. ApCsel 1:8). – Az első történet azzal kezdődik, hogy a 23:55-ben említett asszonyok a hét első napján (tehát a 23:54-ben jelzett szombat elmúltával) alig bírják kivárni, amíg megvirrad: kora hajnalban elindulnak, Hogy leróják Jézus iránti kegyeletüket. Tiszteletreméltó, de az emberi lehetőségek körén belül maradó gondolataik világából most azonban egyik tény a másik után zökkenti ki őket. Először: a sír biztosítására rendelt, Lk-ban előzetesen nem említett nagy kő el van hengerítve a sír szájától. Másodszor: a sír üres. Mindez arra jó, de erre szükség is van, hogy végképpen összezavarja gondolataikat. Szükséges és üdvös tanácstalanságukból mutatja meg a kivezető utat a mennyei fénnyel megjelenő két férfi: jelenlétük természetesen félelemmel tölti el őket, de szavuk feloldozást ad, és, az isteni szükségszerűségre utalva először a feltámadás tényét jelenti ki egyetlen, rövid és egyszerű mondatban; majd Jézus ama szavaira emlékezteti őket, amelyeket annyiszor és annyiféleképpen igyekezett a szívükbe vésni (eti ón en té Galilaia a párhuzamokhoz képest tudatos korrekció: Lk nem szól Jézus galileai megjelenéseiről). Így ébred fel a dermedt szívű Krisztus-követőkben szavainak emléke: azonnal sietnek beszámolni a történtekről a többieknek (a mozzanat inkább Mt-val párhuzamos, elüt Mk-tól). Csak most nevezi meg Lk, mintegy az esemény hitelesítésére, a feltámadás első tanúit. Mivel azonban a hírnökök asszonyok, a többiek hitetlenkedve fogadják szavaikat. Péter indul el, hogy utána járjon a hír hitelességének, de csak annyit állapíthat meg, hogy a sír üres, így egyelőre nem jut túl a csodálkozáson (vö. 33k.).


Biolka

Lk 23, 50 • Jn 19:38–42).
A holttestet alkonyat előtt le kell venni a keresztről. Itt most előáll egy igaz ember (dikaios, ahogyan Zakariásról vagy Simeonról szólt Lk), és elvégzi azt a szolgálatot, amelynek következtében Jézus holttestének az elhunyt zsidó kegyeseket megillető kegyelet és tisztelet jut osztályrészül. Ez az utolsó tiszteletadás, immár a halott Jézusnak, egy olyan férfi részéről, akiről azt is megtudjuk, hogy a szanhedrin intézkedéseit nem helyeselte, és a Simeonféle körökhöz tartozott. Arimátiai József tekintélye is hozzájárulhat Pilátus egyébkénti véleménye mellett ahhoz, hogy akadály nélkül kiadatja a holttestet. József a testet a legnagyobb rendben temeti el tulajdon, még érintetlen sírboltjába: az érintetlenség Izráelben olyan mozzanat, amely sajátosan Isten közelségére utal. Az asszonyok jelenlétét az magyarázza, hogy szombat elteltével be akarják balzsamozni a testet; erre már minden előkészületet meg is tettek, de a szombat mindenképpen a nyugalom napja, még ilyen körülmények között is.


Biolka

Megfigyelhető,hogy Jézus a világ bűnterhe miatt
Bűnné lett,s Istenemet mondott az Atyjának!
Mert Isten a bűnnel nem vállal közösséget!
De ismét Atyjának szólította mivel"Elvégeztetett"!