Lk 22, 65 • Jézus a nagytanács előtt (Mt 26:63–66; Mk 14:60–64).
Jézusnak a nagytanács előtti kihallgatását Lk nagyon szűkszavúan rajzolja, egyébként Mk nyomán haladva. Tanúkról sincsen említés, de nincs is rájuk szükség, mert Jézus beismeri az ellene emelt vád lényegét, úgy, hogy közben a szanhedrin és önmaga viszonyát is jellemzi: nincsen egymással beszélnivalójuk. Ami Jézus ajkán az isteni igazság titkának kinyilatkoztatása, azt csupán a hit tudja ennek elfogadni, de bárki, aki jogi kérdést csinál belőle, csak istenkáromlásnak minősítheti. Mindenesetre a messiás-probléma nem kerül szóba olyanformán, hogy ebből vádat alakíthatnának ki a további tárgyalások során, ezért kénytelenek a pogány hatóság előtt hazugsághoz folyamodni a „szent ügy” szolgálatában (23:1kk.).


Biolka

Lk 22, 39 • Jn 18:1–2).
Lk. elbeszélése ezen a ponton sokkal tartózkodóbb, mint párhuzamaié. Nem nevezi meg a kertet, Jézus imádságát csak egyszer említi, a tanítványok csődjére éppen csak utal. Minden hangsúly Jézus halálküzdelmére (genomenos en agónia) és ennek testi tüneteire esik. Figyelemreméltó, hogy a kép infernális sötétségén egy villanásnyira áttör a mennyei segítség fénye: Jézus küzdelme irtózatos, de nem reménytelen. A jelenet végső kicsengése pedig az, hogy Jézus meghajlik az Atya akarata előtt: maga indul el a bánattól elalélt tanítványok felébresztése után sorsa elé.


Biolka

Lk 22, 24 • Ki a legnagyobb? (Mt 20:25–28; 19:28; Mk 10:42–45).
Az utolsó vacsorán elhangzott szavaiban Jézus világossá teszi tanítványai előtt, hogy hamarosan meg kell válniuk tőle. Ezt a lelki helyzetet ragadja meg Lk a következőkben: Jézus szavainak részint a közös színoptikus források, részint önálló forrásai alapján olyan gyűjteményét adja; amely a tanítványok magatartását tisztázza a következő időkre és a távolabbi jövőre nézve; részben a búcsú mozzanata határozza meg ezeket. Az első egység (24–27) általánosságban említi, hogy a tanítványok között felvetődik a nagyságról szóló vita. Nem földi rangról van itt szó, hanem az Isten országában elérhető nagyságról, de nemcsak Jézus válasza, hanem maga a tanítványuk lelkülete (philoneikia) is mutatja, hogy emberi gondolatok húzódnak meg mögötte. Jézus figyelembe veszi azt, ami ebben a vitában pozitívum: a tanítványokban Isten országa iránt égő vágyat. Ezért felel kárhoztatás nélkül. Válaszának az a lényege, hogy az emberek közötti rend fenntartásának legitim eszköze a hatalom, de Isten uralkodásának lényege és alapja a szolgálat. Döntően ismét önmagára mutat rá: ő az asztalnál is vállalta a szolga szerepét a tanítványok között (vö. Jn 13:1kk.), és teljesítette azt, amire ez a jel utalt: életét adta értük a kereszten. – A második egység (28–30) azt mutatja, mennyire komolyan veszi Jézus azt a kicsiny hűséget is, amelyet tanítványai nagy eleséseik és hűtlenségeik mellett is tanúsítanak: Isten országa örököseivé teszi őket, mindazzal együtt, ami ezzel jár. Nem érdemük alapján, csak Isten jóvoltából lehetnek tehát valóban nagyok az ő országában, de így valóban azokká is lesznek.


Biolka

aki nem tanitvany,az nem ismeri fel Jezust,aki nem syerette soha,ay nem is igazi arulo.....---ezert annyira fajdalmas a Judas csok,mert benne van a valamikor megnyert szeretet elvetese,eldobasa is.

Sokan kérdezik,hogy ha Júdás nem árulta volna el Jézust
Akkor mi lett volna a megváltási tervvel,minden meghiusul?
A válasz nem nehéz erre a felvetésre -ismerve az embereket -
Akadt volna közülük számtalan,akit megvehettek volna pénzzel!

Lk 21, 25 • Az Emberfia eljövetele (Mt 24:29–36; Mk 13:24–32).
Az előzményekből világossá vált, hogy az üdvösség történetében nem Jeruzsálem ítéletes elpusztítása az utolsó szó. Ezért Jézus továbbviszi beszéde fonalát isten országának eljöveteléig: ez az Emberfia megjelenése a földön, mennyei dicsőségében. Jézus most sem isteni mindentudását akarja bizonyítani, hanem földi gyülekezetét kívánja fölkészíteni a következendőkre. A régi világforma megsemmisül, és átadja helyét az újnak: ezt jelzi előre döbbenetes megrázkódtatása. Ezután jelenik meg az Emberfia. Így jön el az az idő, amely mindenki számára borzalmakkal és mondhatatlan riadalommal kezdődik; Krisztus eddig vitatott dicsőségének látható és tagadhatatlan jelentkezésével folytatódik, övéinek pedig meghozza felemeltetésüket: a megváltás teljességét (apolytrósis). Mindez annyira nem érdemük vagy várakozásuk szerint történik, hogy nemcsak emberileg; de – azt mondhatjuk – még hitben sem természetes. Krisztus hívja fel külön a figyelmüket arra, hogy ez az idő az ő idejük is azért, mert a Krisztus ideje. Az ismert és kedvelt természeti képpel, a fák kizöldülése és a nyár közeledte közötti összefüggéssel szemlélteti Jézus ezeknek a jeleknek és az Emberfia eljövetelének összetartozását. Mindebben az a hangsúlyos, hogy ennek a nemzedéknek mennyire sürgető kérdése az Emberfia eljövetele: egy pillanatig sem tévesztheti szeme elől a felkészülés és a készenlét parancsát. A körötte levő világban kell betöltenie hivatását, de ez sohasem jelentheti azt, hogy be akar rendezkedni ebben a világban, és teret enged az életében a Krisztuséval ellentétes indulatoknak. Készenlét, éberség, imádság – ez Krisztus egyházának egyedüli útja, amelyen a küszöbön álló próbák után eljuthat a megtartatásra. Ezekben kell megállnia (vö. 1Kor 16:13), hogy megállhasson dicsőségben érkező Ura előtt. – Jeruzsálem népe még mindig ragaszkodik Jézushoz. Hallgatja, amíg a templomban tanít, és hallani akarja, mihelyt tanítani kezd. Még sincsen biztonságban a városban: éjszakára rejtekhelyen húzódik meg az Olajfák hegyén, – nem önféltésből, hanem azért, mert nem jött még el az ő órája.


Biolka

Lk 21, 25 • Az Emberfia eljövetele (Mt 24:29–36; Mk 13:24–32).
Az előzményekből világossá vált, hogy az üdvösség történetében nem Jeruzsálem ítéletes elpusztítása az utolsó szó. Ezért Jézus továbbviszi beszéde fonalát isten országának eljöveteléig: ez az Emberfia megjelenése a földön, mennyei dicsőségében. Jézus most sem isteni mindentudását akarja bizonyítani, hanem földi gyülekezetét kívánja fölkészíteni a következendőkre. A régi világforma megsemmisül, és átadja helyét az újnak: ezt jelzi előre döbbenetes megrázkódtatása. Ezután jelenik meg az Emberfia. Így jön el az az idő, amely mindenki számára borzalmakkal és mondhatatlan riadalommal kezdődik; Krisztus eddig vitatott dicsőségének látható és tagadhatatlan jelentkezésével folytatódik, övéinek pedig meghozza felemeltetésüket: a megváltás teljességét (apolytrósis). Mindez annyira nem érdemük vagy várakozásuk szerint történik, hogy nemcsak emberileg; de – azt mondhatjuk – még hitben sem természetes. Krisztus hívja fel külön a figyelmüket arra, hogy ez az idő az ő idejük is azért, mert a Krisztus ideje. Az ismert és kedvelt természeti képpel, a fák kizöldülése és a nyár közeledte közötti összefüggéssel szemlélteti Jézus ezeknek a jeleknek és az Emberfia eljövetelének összetartozását. Mindebben az a hangsúlyos, hogy ennek a nemzedéknek mennyire sürgető kérdése az Emberfia eljövetele: egy pillanatig sem tévesztheti szeme elől a felkészülés és a készenlét parancsát. A körötte levő világban kell betöltenie hivatását, de ez sohasem jelentheti azt, hogy be akar rendezkedni ebben a világban, és teret enged az életében a Krisztuséval ellentétes indulatoknak. Készenlét, éberség, imádság – ez Krisztus egyházának egyedüli útja, amelyen a küszöbön álló próbák után eljuthat a megtartatásra. Ezekben kell megállnia (vö. 1Kor 16:13), hogy megállhasson dicsőségben érkező Ura előtt. – Jeruzsálem népe még mindig ragaszkodik Jézushoz. Hallgatja, amíg a templomban tanít, és hallani akarja, mihelyt tanítani kezd. Még sincsen biztonságban a városban: éjszakára rejtekhelyen húzódik meg az Olajfák hegyén, – nem önféltésből, hanem azért, mert nem jött még el az ő órája.


Biolka

Lk 21, 7 • Az utolsó idők jelei (Mt 24:4–14; Mk 13:5–13).
Az apokalipszisben Mk-ot követi Lk, bár komoly eltérésekkel. Főként Jeruzsálem pusztulását rajzolja eleven színekkel: emiatt teszik Lk keletkezésének idejét 10 utánra, de még ha ez helyes is volna, akkor sem vaticinium ex eveutu-ról van szó, csak arról, hogy Jézus időközben elfelejtett prófétai szavait az átélt események eleven színekkel idézték a keresztyének emlékezetébe. Jézus hallgatóinak kérdése a templomról mondottakhoz kapcsolódik, de a válasz ezen túllépve az utolsó idők közeledtét jelző eseményekről szól. Nem öncélú ismeretközlés igényével: akik szavait megértik, azoknak az engedelmesség és a szabadulás útját kell megtalálniuk ezek nyomán. Először a hamis messiások propagandájától óvja övéit Jézus. Ennek különös veszélye abban van, hogy a feszült várakozásban élő ember hiszékeny, betegesen fogékony a vágyai közeli beteljesedését ígérő szavak iránt (adventizmus!). De Jézus tanítványainak fel kell készülniük az emberi gonoszság végletes kitöréseire is: borzalmas háborúkra és az anyagi világ egészét megrázó irtózatos válságokra, természeti csapásokra is. Mindezt időben és fontosságban megelőzi az ellenük irányuló üldözésekre való felkészülésük. Jézus azt tanítja, hogy ezek az üldözések javukra lesznek, mert olyasmit tanulnak meg belőlük, amit különben nem tanultak volna meg, az ítéletben pedig mellettük tanúskodnak az átélt szenvedések. Kiszolgáltatottságuk minden mértéket felül fog múlni, a sokrétű válság jelentkezik a családok tagjainak meghasonlásában is, de az ellenük irányuló egyetemes gyűlölet közepette is ígéri nekik segítségét, amely szavaiknak és magatartásuknak ellenállhatatlan erőt ad. Biztosítja őket gondviseléséről is, amely életük legapróbb részleteire is kiterjed; majd ezek után jelöli meg a szabadulás és az életre jutás egyetlen útját, az állhatatos kitartást (hypomoné, vö. Róm 5:3kk.).

Lk 21, 20 • Jeruzsálem pusztulása (Mt 24:15–22; Mk 13:14–20).
Lk itt is Mk-ot követi, de átdolgozza olyan módon, hogy ez önálló forrásaira utal. A Mk-beli „pusztító utálatosság” helyett arról beszél, hogy a várost ostromló seregek veszik körül. Övéinek ez a jel arra, hogy kezdetét vette a város pusztulása (erémósis!). Ezúttal a város nem ad menedéket, lakóinak az isteni harag fölötte végbemenő ítélete elől menekülniük kell, ha Krisztus követői: ezek ui. nem részesek a város pusztulását felidéző engedetlenségben. Ami máskor áldás, az élet nagy öröme, – most az is az életet megkeserítő teherré válik: a terhes vagy kisgyermekes anyáknak csak nehezebbé teszi helyzetük a szenvedések elviselését. A várost és népét Isten kiszolgáltatja a pogányoknak, mert nem vak véletlen, nem történeti esetszerűség, hanem az ő hatalma idézte fel a veszedelmet a városra: ő szabja meg ellenségei hatalmának határát, idejét is (kairoi ethnón).


Biolka.